Elmaradt egy könyvbemutató, közbeszólt a koronavírus. Az örök látogató címet viseli, és bízzunk benne, hogy az őszig már kézbe vehetik Konrád György hívei, olvasói az emlékezéskötetet. Az alábbiakban V. Bálint Évának az akkoriban, évtizedekkel ezelőtt rangos orgánumnak számított Magyar Hírlap 1988. december 24-i számában megjelent interjúját adjuk közre, amely az emigrációból éppen csak hazatért író gondolatait tartalmazza a szegénységről, az újgazdagokról, a demokráciáról, az értelmiség öncsalásáról és írói feladatairól. (Foto: Konrád György „A kibic” felvételén.)

Vallomással kezdem: szá­momra Konrád György Látoga­tója volt a hatvanas évek végé­nek legfontosabb, legmaradan­dóbb könyvélménye. Akkori­ban, az új gazdasági mechaniz­mus bevezetésekor ez a regény valóságos szociológiai horror­nak tűnt a szocialista egyenlő­ségeszményhez igazodó észjárá­sunk számára. Hiszen a nyerés-képtelenek, a sikerképtelenek vegetálásra kárhoztatottságáról, mélyvilági terepéről tudósított: a társadalom pereméről, amely tudatunknak is a peremére szo­rult.

Konrád műve nyolcezer példányban fogyott el az 1969-i könyvhéten. Azután tovább élt híre a kritikákban és a könyvtárakból ellopott köny­vek listáján. Egy évtizeddel ké­sőbb már ismerősen csengtek az olyan kifejezések, mint a „halmozottan hátrányos hely­zet” vagy a „depriváció”. Sőt, szakítva a tudományos szleng­gel, újra feltaláltuk a „szegény­ség” szót. 1988-ban, a regény sokáig halogatott második kiadá­sakor, A látogató szociológiai üzenete már távolról sem sokkoló, annál inkább kitűnnek esztétikai értékei.

Konzervatív öncsalás

– Mit szól a szociológus Konrád György ahhoz, hogy a valóság ilyen mértékben igazol­ta a regény diagnózisát?

– A valóság? Az, amit an­nak látunk? Vagy annak talán csak egy írott-nyomtatott mása? A szegénység nem változott, csak a tudomásul vétele és erkölcsi kezelése hullámzott. Az értel­miségi többség azt szerette vol­na hinni, hogy az általános gazdagodásban mindenki jól jár, olyannyira, hogy a szegény­ség is felszívódik. Nyugaton is jól ismert a konzervatív öncsa­lás. A szegénység marad, fogy vagy nő, de marad és újratermelődik, itt van és mindig is itt volt, csak az illúziók tudták el­tüntetni. Ma Kis a szegény, hol­nap Nagy, de mindig vannak özvegyek és árvák, mindig vannak olyanok, akiknek nem megy. A nyerésre menő játszma természetéhez tartozik, hogy vesztesei is vannak, méghozzá nem kisebb számban, mint nyertesei. Mind a bürokratikus, mind a piaci verseny­ben. Itt nem lehet mindenki funkcionárius és/vagy értelmi­ségi, ott nem lehet mindenki gazdag. A kényszeregyenlőségből kibontakozó újgazdagok, akik talán csak törekvéseikben vagy a többiek irigységének tükrében gazdagok, azt hiszem, még kevésbé szeretnének tö­rődni a szegényekkel, mint a régi gazdagok.

     Ez a társadalom még ma is zavaros ábrázattal, hamis han­gon beszél a szegénységről, amely az értelmiségi középosz­tályt kezdi magába visszanyel­ni. Recsegnek a falak, a geren­dák, a vágybeli nyertesek kez­dik vesztesnek tartani magukat, már senki sem hiszi, hogy a központosított hierarchia és a lendületes piaci verseny össze­egyeztethető. A „szociológus Konrád”, hogy az ön kifejezésével éljek, ha választhatna a politikai irányzatok között, szociálliberális volna. Szabadjára engedné és adókedvezmények­kel pártfogolná a magánvállal­kozók versenyképességét, ledolgozná az állami költségvetésből mindazt, ami csak a központo­sított hierarchiát táplálja, a megmaradó és szabadon ellen­őrzött közalapokból pedig úgy támogatná a szegényeket, hogy egyszersmind kiépüljön a ma­gánsegítség sokféle formája és szolidáris hangulata. A regény­író viszont azt mondja, hogy ez a könyv, A látogató, a szegény­ségnél többről szól: az emberi sorsba, az Én és Te viszonyába beépített kudarcról, az emberi vergődésről szűkös falaink kö­zött, amelyeken csak egy-egy megvilágosodó pillanat nyit ab­lakot.

– A gyámhatóság embere, a „látogató” rövid időre megfor­dul a gyámoltak életkörében, azután
távozik onnan. Ön előbb volt a VII. kerületi Tanács gyámügyi előadója, aztán lett regényíró. Lehet, hogy ilyen, egy ideig érdekelt, majd eltűnő látogató maradt azután is, hogy a gyermekvédelemtől elbúcsúzott? Hadd idézzek az ön 1986-i írószövetségi felszólalásából: „Különös helyzetemből, mint olyan ember, aki önmagán kívül senkit nem kíván ebben az esetben képviselni, annyit szeretnék mondani, hogy ez a közgyűlés érdekes volt. A megfigyelő szemével…” Jogosnak látja-e, ha általánosítom ezt a látogatóeffektust?

– Tíz-tizenöt éven át ki voltam tiltva saját országomban az engedélyezett nyomtatott szó világából. Ki-be tiltott, feketelistás, törvényszegő önkiadó lettem, mert engedelmeskedni próbáltam az írói igazmondás ösztönének, amelyet mindenfajta egyházi, állami és kereskedelmi törvény fölé helyezek. Ha egy író a maga hazájában a Nemzeti Könyvtár katalógusában számos munkájával huzamos ideig zárt anyagként szerepel, akkor nem érezheti magát „belülállónak” az engedélyezett kollégák társaságában. Egészen kívülállónak sem érzi magát, mert több barátja van közöttük. Amolyan kívül-belül álló tehát. A regény filozófiájától ez a tartás nem idegen: áthelyeződés az egyik alakba, majd kisiklás belőle, mindig új lélekbe kell átköltöznie. A szerelemtől sem idegen az ingamozgás, az oda-vissza utazás.

Alighanem ez a megismerés útja. De amikor az élet úgy hozta, hogy oda kellett állnom valaki mellé, hogy így a belső emigrációk találkozzanak és mintegy szigetcsoportot képezzenek, azt hiszem, nem vonakodtam. Önkiadótársaimat, a demokratikus ellenzéket leginkább ezért választottam: az előítéletmentes emberi szolidaritás tehetségéért. Hogy az ember számíthatott a betyárbecsületre, amely nem a többség erénye.

     Most úgy ígérkezik, hogy könyveim ismét megvásárolhatók lesznek a könyvesboltokban, ennek örülök. Fájlalhatnám szellemi vesztegzáram hosszú idejét, de inkább odaírom az elpazarolt javak országos listájára. Több is veszett a Közmegegyezés évadán. Az elhallgattatás javunkra is fordítható, a belső emigrációt csinálhatom jógagyakorlatként is. Amellett egy négygyerekes családapának megvannak a maga örömei. A továbbiakban sem leszek előharsonás, nem leszek a többség, sőt, mondhatnám, semmilyen sokaság szóvivője.

Hiszen mielőtt le nem írom, magam sem tudom igazán, hogy mit is gondolok. Honnan tudhatnám tehát, hogy mit gondolnak a többiek? Ami engem illet, nekem a szóvivők nyilatkozatainál minden személyes megszólalás többet mond.

A normalitás forradalma

– Milyennek látja a látogató, vagy fogalmazzunk így, a frissen külföldről érkezett szemével azt az országot, amit korábban szociológusként a cigánytelepektől a tanácselnökökig ismerni akart?

– A tavaszi és őszi szemeszterben az Egyesült Államokban, Colorado Springsben, a Colorado College-ban tanítottam klasszikus európai regényeket. Én is tanultam a diákoktól, tanártársaktól meg a többi városlakótól. Minden elég logikus volt, önmagában ésszerű, a többségi gondolkodással és az alkotmányos szabályrendszerrel egyező. Kisebb elmozdulások a közép körül. A dolgokra, az egészre radikálisan rákérdező kelet-közép-európai elmének van mit gondolkodnia a kulturális különbségeken. Okos beszédpartnereket is találhat ehhez az összehasonlításhoz. A vízum szerint az összehasonlító irodalom, a mi szóhasználatunk szerint a világirodalom tanára voltam. A megértésnek állítólag az összehasonlítás az egyik eszköze. Ha az ottani húszéveseket és az ittenieket összehasonlítom, akkor talán nem túlzok, hogy az itteniek – már azok, akiket én látok – most kezdeményezőbb, nekibátorodóbb, fölajzottabb állapotban vannak. Úgy érzem, itt valami kísérlet történik arra, hogy miképp lehet szellemi eszközökkel megnyitni az utat a demokrácia számára. Hogy lehet gondos munkával leoldozni a tilalom kötelékeit a testről? Hogyan tudna emberi méltóságunk kinyújtózni? Hogyan tanulhatnánk meg a szabadság bátorságát és nyugalmát? A felgyorsulások ideje, amikor a vadidegenek is szóba állnak egymással, szinte forradalom. A normalitás forradalma.

     Az adófizető polgár rájön arra, hogy ő adófizető polgár. A tanár rájön arra, hogy ő tanár, az újságíró, hogy újságíró, a kiadó, hogy kiadó. Kezdenek rájönni a dolgukra, ahelyett, hogy valami mesterkélt követelményt szolgálnának. Látok valamilyen esélyt arra, hogy a magyar társadalom kinő a paternalizmussal járó kiskorúságból és nagykorúvá nyilvánítja magát. Ezt a kiegyenesedést elkerülhetetlennek gondolom. Most jött el az ideje annak, hogy a társadalom, a város és a falu megszelídítse, ahogy mondani szokás volt: társadalmi tulajdonba vegye a hatalmat, az államot. A szocializmus, ha a szónak a sztálinizmuson túlmutató értelmet adunk, pontosan ennyit jelent, mindenféle hatalom társadalmi tulajdonba vételét, hogy az állam legyen szolgáltatás, mert az állampolgár a gazda. Hogy most itt a rendi tekintélyuradalmi gazda büntető keze alól lassacskán kinövünk, mert ez a gazda elöregedett? Istenem, ilyen az élet. Az ember előbb-utóbb kénytelen megállni a saját lábán.

Manapság nem unatkozunk

– Művei közül az első nyilvánosságban megjelent A látogató és A városalapító, szamizdatban pedig két másik regénye, A cinkos és a Kerti mulatság, továbbá három esszékötete: Az autonómia kísértése, az Antipolitika és a Szelényi Ivánnal közösen írott társadalomelméleti tanulmány, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Ezek most valószínűleg hozzáférhetőek lesznek a szélesebb hazai olvasóközönség számára is. Ön melyik műfajt választja a jövőben: a regényt vagy a politikai esszét?

Konrád György dedikál 2016. április (Kulcsár László felvétele)

− Mind a kettőt. Mind a regényt, mind a – nemcsak politikai – esszét. Vagyis a naplóírás mindkét formáját. A reflexiónak ezt a két különböző testhelyzetét. Az esszé gyorsabb, a regény lassúbb, az esszé alanyibb, a regény tárgyibb, az esszé romantikusabb, a regény klasszikusabb. A regénnyel inkább eloldódsz magadtól, kihívott állapotok versírásra áldásosabbak, mint az elbeszélésre, amihez valami nyugalom kell. Ha kevésbé kell résen állnom, ha civil mivoltomban nem háborgatnak, ha a munkám rendes elvégzésében buta tilalmakkal nem akadályoznak, ez minden bizonnyal nyugalmasabb időt hoz az életembe, ha nem is unalmasabbat. Én az embert szórakozni vágyó lénynek nevezném. Lehet, hogy szegényebbek leszünk egy darabig, de jobban fogunk szórakozni. Aztán majd talán egy kicsit gazdagabbak leszünk, háborgatás is kevesebb lesz, csak éppen talán jobban fogunk unatkozni.

Ezért minden kedves olvasómnak azt ajánlanám, hogy méltányolják a jelen időt, és írjanak naplót.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)