A „Verdi miniatures” estben a zeneköltő három közkedvelt műve, a Traviata, az Ave Maria és az Aida inspirációként szolgál a koreográfusok számára. Ez azt jelenti, hogy a koreográfiákra felkért Fejes Ádám, Gergely Attila és Zachár Lóránd nem az operákat, illetve a szakrális művet, vagy részleteiket vitte táncszínpadra, hanem Verdi muzsikáit személyes átiratok formájában, átköltve, áthangszerelve, mondandójukat személyes inspirációként értelmezve és kibontva álmodta újra.
Aki tehát az előadást megtekinti, szabad asszociációkat láthat és hallhat, semmiképpen sem ugyanazt, amit egy lemezfelvétel vagy operaházi előadás nyújtana. E tekintetben ez a kulturális híd a műfajok között, egyfelől a klasszikus zene kedvelőjét próbálja átvezetni a kortárstánc színpadi világába, másfelől a balett-rajongóknak próbál kedvet csinálni az eredeti művek meghallgatásához és megtekintéséhez. Hogy ez a szubjektív megélés másoknál mennyiben sikerül, azt nem tudom, jómagam, szerencsére ezt is, azt is élvezem és el tudom fogadni, még akkor is, ha a táncprodukciók értelmezése nem mindig egyszerű.
De hát a jó művészet sose kínált egyszerű, üres szórakozást, van, amiért a nézőnek, hallgatónak is meg kell dolgozni!
A három koreográfus egymástól is eltérő, egyedi látásmódja, mozgás- és formanyelve sajátos nézőpontjából fakadó érzelmi megközelítésének köszönhetően mindenesetre sikerült változatos estet összeállítania az Inversedance –Fodor ZoltánTársulatnak.
Sempre Libera
Fejes Ádám (képünkön) feldolgozásában a „mindig szabadság” gondolata jelenik meg a Traviata című opera egyik legszebb részletének, Violetta „Sempre libera” áriájának ihletéséből. A darab a kiszolgáltatottság és a lélek szabadsága közötti ellentmondásra épül, amit négy táncos – Dobrovics Réka, Somorjai Judit, Stáry Kata, Széki Zsófia – önálló és egymáshoz kapcsolódó mozgásrendszere fejez ki. A darab Stadler Ferenc villogó fényeivel és kellemetlen ipari zajokkal, elektronikus zörejekkel indul, amelyek alatt a négy nő szemmel láthatólag szenved. Mozgásuk szinte koordinálatlan, sokszor elesnek, összemennek, csak egyfajta robot mozdulatok közösek bennük. A köztük lévő kapcsolatrendszer feszített és feszült. Amikor a bántó hangokból lassan előúszik az operai szoprán klasszikus áriája, előbb egy nő kezd ráébredni valamire, majd lassan a többiek is. Itt azzal az érdekes hangmontázzsal is él a zene, hogy Violetta áriáját pici fáziseltolással megtöbbszörözve is halljuk, tehát minden szereplőben külön-külön megszólal a maga szabadságvágya. Amikor ezt hallják, mozgásuk egyre összeszedettebb, mondhatni emberibb. A zajok persze harcolnak az áriával, a nők hol visszaesnek, hol felemelkednek, tehát bár megszületett valami, a harc kimenetele még nem dőlt el. Fejes Ádám 20 perces koreográfiája tisztán és nagy expresszivitással fejezi ki mindezt, a darab üzenete átjött.
Alleluja
Fejes Ádám táncművészként a Rotterdam Dansgroep aztán a Christina de Chătel együttes művésze volt, majd hazatérése után az Off Táncszínházi Társulattal valósította meg újszerű elképzeléseit. Jelenleg a Mu Terminál művészeti vezetője.
Gergely Attila új produkciója a Kyrie Eleison és az Ave Maria (nem az Othelló ária!) című szakrális Verdi művek inspirációjaként készült. A darab az emberi bűnöket, hibákat vizsgálja, és azon elemi szükséget mely arra irányul, hogy mindezek ellenére szeressenek minket, szeressük önmagunkat. A sötét tónusú indító képben a világ különféle részeiből háborús képeket, pusztulást, iszonyatot látunk vetítetten, majd felhangzanak az „Uram, irgalmazz!” hangjai. A vászon előtt sötét, amorf tömeg sziluettje, mint holmi óriás pók, mely megindul, s lassú változásokon át emberekre bomlik. Balkányi Kitty, Dobrovics Réka, Somorjai Judit, Stáry Kata és Széki Zsófia mozgása leginkább az önostorozó bűnmegvallás majd a rettegő könyörgés mozdulatait fejezi ki. Mikor a színpad kivilágosodik, furcsa, szinte mozdulatlan figurákat látunk, valami olyasmi fehérben, mintha kényszerzubbonyt viselnének az őrültek házában. A zenében is a tiszta hangzatok és a lövésekkel, kellemetlen zörejekkel telt effektusok harca folyik, időnként tiszta üvegharang csengés is beszáll ebbe a küzdelembe. Aztán a nők kihúzzák ruháikat, a színpad is más dimenzióba világosodik, és immár hosszú fehér ingben csoportosulva megtisztultan emelik fel egymást és lelküket az Ave Maria magasába. Nagyon szép, komoly, bensőséges és katartikus ez a második rész is.
Gergely Attila táncosként és alkotóként is számos magyar alternatív társulattal dolgozott együtt, mint például az Artus-Goda Gábor Társulat, Bozsik Yvette Társulat, Frenák Pál Társulat. Önálló estjeinek a Trafó-Kortárs Művészek Háza, a Merlin Színház, a Mu Színház adott otthont.
After The Choice
A számomra kissé rejtélyes jelentésű angol cím – (talán: „a választás után”, vagy: „ami a jót követi” jelentésben) az Aida című opera újra gondolása. Aida hercegnőnek született, rabnőként élt, s királynőként halt meg szerelmével. Zachár Lóránd új koreográfiájában a hősnő e három arcát külön jeleníti meg. A darab azzal indul, hogy a férfi (Fodor András)kőtömbök közé zártan egy hatalmas leplet, talán palástot emel fel, amely alól kibukik három azonosan öltözött nő (Balkányi Kitty, Dobrovics Réka, Széki Zsófia), egyikük nyakéket is visel. A megháromszorozott nő egyszerre egy és mégis három, ezt jól jelzi a ruhájukon túl a mozgásuk azonossága, illetve mássága is. Elvégre az ember is változik élete folyamán: önmaga, és mégis más. A férfi legtöbbször a kőtömböket rendezgeti át meg át, falat, oszlopot, tornyot, trónt építve belőlük, de többször kapcsolatba is lép valamelyik nővel, ilyenkor az összetartozás mozdulatait látjuk. A darab végén mindegyik nő kőtömb alatt végzi befalazottan, a férfi pedig eltűnik, talán szabadon, talán a nyitóképre utalva maga is kövek közé zárva, de ez nem derül ki egyértelműen.
Talán tévedés, talán nem, de nekem A kékszakállú herceg vára szimbolikáját is bevillantotta ez a táncjáték, mivel abban is a férfi lényegében önmagába öli bele asszonyait, akik lehetnek négyen, de lehet akár egy is, megtöbbszörözötten. Ebben az előadásban sem derül ki, hogy a szerelmesek lényegében külső erők, vagy egyetlen férfi ténykedésének áldozatai. Mindenesetre a mű itt is elérte célját: sikert aratott.
A Hollandiában élő Zachár Lóránd számos nagy sikerű koreográfiát mutatott már be itthon is. Befutott táncművészként először Hágában a Diazz-Ex modern táncegyüttesnél, aztán Rotterdamban a Danceworks- nél dolgozott. Később a Rotterdami Táncakadémia vendégtanára és koreográfusa lett, miközben Magyarországon is több kurzust tartott már.
A Verdi miniatures előadását ez évben még kétszer: november 28-án és december 27-én láthatják a Nemzeti Táncszínházban a kortárstánc kedvelői. Érdekes, szép estének lesznek részesei, akik ezt a másfél órát rászánják.