Mielőtt az előadásra rátérnék, úgy érzem, szükséges néhány előzménnyel megismerkedni a dolgok jobb megértéséhez!
Ludwig van Beethoven éppen 210 éve, 1803-ban Bridgetower hegedűművésszel közösen mutatta be a hegedűre és zongorára írt, remekmívű A-dúr szonátáját (No. 9, op. 47), majd pár év múlva, Bécsben, megismerkedve Rodolphe Kerutzerrel, a párizsi Grand Opéra szólóhegedűsével, neki dedikálta a művet. Noha állítólag Kreutzer (aki maga is komponált), csekély érdeklődést mutatva Beethoven művészete iránt soha nem is játszotta el, a darab mégis így, ez ajánlás után kapta a Kreutzer–szonáta melléknevet.
Lev Nyikolajevics Tolsztoj 1889–90-ben írta meg A Kreutzer-szonáta (Krejcerova szonata) című elbeszélését, amelyben az Anna Karenina krízis- és sorsregényhez hasonlóan, a testi szerelem bűnössége felett polemizál. A mű egy moszkvai nemesember, Pozdnisev vallomása, aki bár szerelemből nősült, a nőkről kialakult filozófiája, a házasság során beállt csömör, később a kölcsönös gyűlölködés fejleményeként, féltékenységtől is űzve megölte a feleségét. A bíróság felmenti, mert szerinte az asszonyt házasságtörésen kapták, és így a férj csak a megsértett becsületét védte.
Az akkoriban nem egy műve után botrányhősnek tartott Tolsztojt és A Kreutzer-szonátát sokan támadták, akik „a házasság megrágalmazását” olvasták ki belőle. Először is a saját felesége, Szofja Andrejevna Tolsztaja, aki egyheti jegyesség után, 18 évesen ment férjhez a híres íróhoz, s akivel 20 évi boldog házasság és 13 gyermek után, Tolsztoj lelki „újjászületésétől”, az 1880-as évektől kezdett megromlani a viszonya, a női nem nevében érezte magát megbántva. Lévén maga is író, a Kinek a bűne? (Csja vina) című kisregényben szállt vitába férje elbeszélésének erkölcsi filozófiájával – amit azért nyomtatásban nem tett közzé. A kritikák és a cenzúra nyomására Tolsztoj hatszor-hétszer is átírta a maga elbeszélését, az egyik kiadás utószavában pedig ekképp magyarázkodik. „Az emberhez méltó cél – akár az emberiség, a haza, a tudomány, a művészet szolgálata (nem is beszélve isten szolgálatáról) – nem érhető el a szerelem tárgyával házasságban, vagy azon kívül történő egyesüléssel, hanem ellenkezőleg, a szerelem és a szerelem tárgyával való egyesülés… az emberhez méltó cél elérését… mindig megnehezíti.”
Függetlenül attól, hogy a kor prüdériája és hivatalos közerkölcse nem fogadta be egyértelműen a Tolsztoj elbeszélést, mégis irodalmi, művészeti fogalommá tette a Kreutzer-szonátát, amely azóta is új meg új életre kelt. Születtek belőle színdarab- és filmadaptációk, balett, sőt festmény is (mint a képünkön látható René François Xavier Prinet alkotása). Ezek sorába illeszthető Gyurkovics Tibor izgalmas kamaradrámája is.
Lévén végzett pszichológus, Gyurkovicsot különösen érdekelhették azok a lelki folyamatok, amelyek Tolsztoj figuráinak cselekedeteit irányítják. Ő mindössze négy figurára koncentrál: Vaszilij Alekszandrovics Poznisevre, a férjre, Jelizaveta Szergejevnára, a feleségre és Ivan Pavlovics Truhacsevszkijre, a hegedűművészre. A vonaton utazó népes társaságból mindössze egyetlen női útitársat alkot, ezt a Marija Fjodorovnát teszi meg különösen izgalmas szereplőnek, aki egyszerre kérdez és válaszol, meghallgat, vitatkozik és maga is vall, kétpólusúvá téve a férfi–nő kapcsolati vitát, hogy ne csupán a gyilkos férj „monológját” fogadjuk be, a maga szemszögéből. Ha hősünk egy férfival beszélgetne, egész más lenne az egész, mint így.
Amikor a színház elhatározta, hogy műsorra tűzi a darabot, a színházi világban szokatlan módon rendezői „castinggal”, pályamunka alapján választotta ki Gaál Ildikó színházi és filmrendező, drámatanárt (képünkön). Ezzel Horvai István (1976, Vígszínház), Gergely László(1986, Veszprémi PetőfiSzínház), Pártos Géza (1996, Debreceni Csokonai Színház) és Szikora János (Budapesti Kamaraszínház) után egy nő kezébe adta a kettős férfiszemlélettel írott művet.
Ő ezzel kapcsolatban már az első interjújában kijelentette: „Mind a Gyurkovics-, mind a Tolsztoj-darab csupa őrült kérdőjel, hisz az írásokból felbukkan a nagy kérdés, hogy milyen a nő? Hm, hogy milyen a nő? Talán azt sejtem. De tudják-e mások, hogy milyen a pasi? Tudniillik számomra ez a nagy kérdés, és úgy gondoltam: játsszunk ezzel egy kicsit! Fogalmazzunk úgy, hogy az én rendezésemben a darab nő-olvasatáról van szó, azaz arról, milyen a férfi.”
A Bubik István Stúdiószínpad játszótere látszólag két részre van osztva: egyfelől egy régi orosz vonatfülkét látunk magas bársonypamlaggal, szamováros asztalkával, másfelől a Pozdnisev lakás egyik szobáját zongorával, asztallal és székekkel. (Amikor egy másik szobába kell bemenni, egy fekete tüllfüggöny ereszkedik le, mely elválaszt, ugyanakkor át is látszik.) Mira János látványvilága igen puritán és funkcionális; meg sem kísérli a nagypolgári miliőt idevarázsolni. Gaál Ildikó koncepciójában sokkal fontosabb egy harmadik, keskeny díszletelem. A két színpadtér között középen egy sínpár fut egy furcsa tükörbe. Aki belenéz, akár a közelgő, zakatolásával mindig jelenlévő sorsvonatot is várhatja, hogy átgázoljon rajta. Hogyan is mondja Mása, az útitársnő? „Elvesztettem az egyéniségem. Hogy én egy tárgy vagyok. Kellék a házassághoz… Olyan ez, mint a tükör. Ha nem veri vissza semmi az embert, nem a tükörben kételkedik, hanem önmagában.” És a darab egy pontján Liza megáll e sínpár-tükör előtt, amely egyszerre tükrözi őt, és amely mögött különös, kettős portrét alkotva ott van Truhacsevszkij szellemalakja is, még mielőtt a fontos dolgok megtörténnének velük. Aztán a darab egy másik pontján Vaszilij is a tükör elé áll, amely mögül az ott felderengő Mása válaszol neki. A tükör végig ott van, bele kell nézni, mert a mű és a rendező így akarja.
Gaál Ildikó láttatásmódjába sok apró, finom nüánsz fér bele. Gyurkovics utasításaiban Liza (Timkó Eszter) vörös ruhában ül a kupéban, Mása (Kökényessy Ági) színe pedig leginkább a kék. Itt Harák Judit jelmeztervező Lizát szinte mindig vörösbe öltözteti, Mása pedig mindvégig fehéret hord. A vörös a vér színe, meg a rózsáké, amiket a férj dühében kivág, eltapos, a fehér a tisztaságé. Véletlen volna? Alig hiszem.
Gaál Ildikó a négy szerepet ötfelé osztja, oly módon, hogy Pozdnisevet a vonaton Lux Ádám játssza, az otthonában pedig Szabó SiposBarnabás. Még csak véletlenül sem hasonlítanak egymásra, talán csak az ingnyakuk és ruháik szürkesége azonos. Nem is kell, pedig Gyurkovicsnál ilyenről szó sincs, ugyanaz a színész játszik mindkét térfélen. Mi lehet az oka ennek a tudatos rendezésnek? Az, hogy nehézkes átmozogni a teret, belépni egy emlék szituációba? Ugyan már! Megint csak a nyilatkozat adja meg a választ és az előadás, amely hangulatában már-már Dosztojevszkijt idézi. A dráma főszereplője Pozdnisev. Vele, vagy általa történt meg minden. Ez a két Pozdnisev nekem mintha azt súgná: ha a két ember külsejében nem akar hasonlítani egymásra: ez talán arra utal, hogy vannak itt többen is Pozdnisevek! Minek kéne annyira hasonlítaniuk külsejükben, ha a belsejük, a gondolkodásuk hasonló, azonos? Pozdnisev csak egyszer öli meg feleségét a tőle kapott vadásztőrrel, de Liza szinte nem is tudatosan, de apró lépésekben, módszeres lassúsággal öli naponta a férjét az apró bosszantó makacsságaival és ellenállásaival. Ez viszont rímel arra, ahogyan Mása ölte meg az egyre inkább rátelepedő férjét. Hát nem olyan mindez, mintha Mása a fehér ruhás asszony a maga történetével, mondataival Liza, a vörös ruhás asszony azonos panaszait mondaná el a házasságáról, hogy egymást öljük férfiak és nők, ha nem is ugyanazon eszközökkel? Félek: igen. Van egy pillanat, mikor a két helyszínen és két időpontban ugyanaz a párbeszéd hangzik el. „Mit látsz a szememben?” „Bánatot.” És ha mindez így van, nem lehetséges, hogy ez a fehérruhás útitárs akár nem is létező személy, hanem a felzaklatott elme kivetődése? A nő, aki a férje életét apró módszerességgel veszi el, elvégre kézzel és szavakkal egyaránt lehet ölni. Miért ne lehetne, ha akárcsak nekem is ez felmerült a gondolataimban? Pozdnisevé egy majdnem hogy meghasadt elme. Miért ne lehetne ilyen olvasata is a műnek?
Fontos szerepe van a drámában is a zenének és a zajoknak, amivel viszont Papp Gyula zenei vezetőnek voltak feladatai. Zenében természetesen a Kreutzer-szonáta dominál, de egyéb művek is felhangzanak, amikkel pl. Liza idegesíti a férjét. Abban az időben minden valamire való családban tanultak zenélni, Pozdnisev maga is hegedül, csak belátja, hogy az ő tudása ehhez kevés, tehát ezért is igyekszik felesége játékát negligálni. Ez azért is fontos momentum, mert Beethoven eme szonátáját Tolsztoj/Gyurkovics a zene démoni hatalmának jelképévé teszi, mintha az vinné bűnbe Lizát. Elképzelhető, hogy mint hegedűs is féltékeny kissé Truhacsevszijre és sikereire; a távoltartó udvariasságon túl lekicsinylően kezeli, és amikor Liza vele lép fel a társaság előtt, Pozdnisev számára már ez is szinte olyan, mint a fizikai megcsalás maga. Ez az ember oktalan féltékenységével már-már maga löki oda a feleségét, provokál, hogy tetten érhessen, és hogy a megcsalás de facto bekövetkezett-e, vagy sem, már szinte másodlagos. Az eszébe sem jut, hogy önzéseivel, durvaságaival maga juttatja Lizát egyre távolabb önmagától, hiszen akár ketten is muzsikálhatnának, de a beethoveni szenvedély átélését már sajnálja asszonyától.
Az, hogy Pozdnisev nemi élethez fűződő viszonya megzakkant, furcsa, lelki folyamat, amely ugyancsak tanult pszichológus, vagy pszichiáter tollára kívánkoznék. Mint egy mazochista önostorozó, aki magát bünteti akár a házasságon belüli, akár azon kívüli szex miatt egyszerre kívánja, gyakorolja, majd bűntudatosan meg is veti önmagát és partnerét. Lehet, hogy maga Tolsztoj is valami titkot rejtegetve bűntudatos lelkében írta ki önmagából önmagának is alig bevallott feszültségeit, mikor ő és hőse nem érteti meg, mekkora különbség van a férfi alapvetően testi és a nő idealizált, költői, gyengéd szerelme és vágyai között. E tekintetben a két nő nemi élete tisztább, egyenesebb és egyszerűbb. Ezek mind benne vannak ebben a darabban, ebben a rendezésben.
A két PozdnisevbőlSzabó SiposBarnabás játssza az „előzményt”, a boldog, majd fokozatosan elfásuló, később egyre ingerültebb, végül a pusztító féltékenységet magában kinevelő férfit. Ő még csak halad az őrület felé, de a pozitív és negatív tulajdonságok még harcolnak benne.Szabó Sipos játékában jelenetről jelenetre nő a belső feszültség, apró remegések futnak át a testén, egyre nehezebben fékezi magát. Truhacsevszkijjel szemben már egy hálóját szövögető, zsákmányra leső pók áll, aki a döntő pillanatban egyszerre meglepődve, másfelől az „én tudtam előre” gondolatával vágja Lizába a tőrt. A zenész már nem is érdekli, hadd meneküljön, csak nem fog harisnyában utána futni!
Lux Ádámnak már csak a bűn utáni, de bűntudat nélküli jellem maradt, viszont ő az, aki megvilágítja önnön lelki folyamatainak kialakulását. Miközben szinte meggyón mindent útitársnőjének, szinte kérkedik is. Az ő tulajdonképpeni büntetése az, hogy a bíróság nem érti meg tetteinek filozófiáját, így felmentik, ő pedig itt marad a gyilkosság fel nem dolgozott emlékképével. Ezért nem a feleségének, hanem egy másik nőnek és saját lelkének itt próbál magyarázkodni, ahol meghallgatják az ő filozófiáját. Tolsztoj ekkor már elutasította a szexualitást, csak épp a valóságban mégsem tudott lemondani róla. A teljes önmegtartóztatást és tisztán szellemi életet hirdette, amelynek szócsöve jelen esetben a Lux Ádám játszotta Pozdnisev, aki ugyanazzal a nővel, akinek vallott, akár újra elkövetné, ami ellen hadakozik. A Kreutzer-szonáta és a tolsztoji filozófia hatására sokan fogadtak szüzességet, a könyv valóságos földrengésként hatott Oroszországban, Tolsztoj már hallani sem akart róla, nem szerette, gyorsan túl akart lépni rajta, és elkezdte írni a Feltámadást; Gyurkovics mai darabjának szerencsére aligha lesz ilyen kisugárzása. De a színész tekintetét uraló fásult őrület azért megmarad emlékeinkben.
Kökényessy Ági játssza Lizát. Tulajdonképpen tiszta, naiv lélek, akit az a társadalmi elvárás sodort ugyan a házasságban, amely minden nemesi és polgárlányt abban a korban. Miközben ő ennek a szerepének igyekszik jól megfelelni, egyre hidegebb lesz körötte a levegő. Bár esik szó inasról, meg gyerekekről is, ez a nő légüres térbe jut és egyre jobban fulladozik, lényegében kizárólag a férje miatt. És akkor jön egy Párizst megjárt művész, aki az ő amatőr zongorajátékát segíti életében először sikerre. A színésznő játékában spongyaként issza a szeretetnek és a sikernek a legkisebb elismeréseit is. Kisded bosszú, amikor nem akarja abbahagyni a zongorajátékot, vagy amikor a szokásokra fittyet hányva, szürcsölve eszi a levest. Nem valószínű egy ilyen családban, hogy azelőtt is szürcsölt volna, de most már bosszantani akarja Vaszilijt. Az ő játékában, ha lehet, még nehezebb tetten érni az elhidegülési folyamat fázisait, pedig ott van benne minden, mert a színésznő ért a finom árnyalatokhoz.
Timkó Eszter Másája roppant izgalmas alakítás. Ez a Gyurkovics által teremtett, titokzatos útitársnő, Liza pandanja, ugyanakkor kicsit Pozdnisev társa is a bűnben. Azért kell, hogy főhősünk végiggondolhassa önmagát és kifejthesse nézeteit. Mása ártatlan tiszta lányként lép házasságra, sosem csalta meg a férjét, de ő meg tudja fogalmazni, amit Liza csak érez. És tudatosan meg is teszi a maga „férjgyilkosságát”. Ez a két ember olyasmikről beszélget teljes nyíltsággal, amik abban a korban férfi és nő között talán még házasságon belül sem megszokottak, legfeljebb azonos neműek társaságában. Ezért is érzem, hogy van ebben a figurában valami nem reális, inkább a belsőből kivetített szellemalakjelleg. Timkó mohó, remegő érdeklődéssel faggatja a férfit, mint akik hasonlóképp látják a világot, és annak szavaiból és tettéből mintha önigazolást nyerne. Magatartásából érződik, hogy legszívesebben itt és most maga is elkövetné a házasságtörést Pozdnisevvel. Le kell szállnia Mihajlovkában, de visszaszáll, mert érdekli a férfi lénye. Az ő „fehérsége” is takar bűnöket és lelki traumákat, ebben mindenképpen társak. Nagyon nehéz ennyire helyhez kötve eljátszani ennyi mindent, de Timkó eddigi élete egyik legjobb szerepformálását láthatjuk.
Egy szereplő van csak hátra, akiről eddig nem szóltam, és ez a hegedűművész Truhacsevszkij, Tolsztoj/Pozdnisev számára a zene felkavaró indulatainak az előidézője. Hogyan beszél róla? „Mi a zene? Mit csinál? Mért csinálja, amit csinál? Azt mondják, a zene lélekemelően hat – ostobaság! Nem hat sem lelket emelően, sem a lelket lealacsonyítóan, hanem a lelket fölzaklatóan. Arra ösztönöz, hogy elfeledkezzem magamról, a valódi állapotomról, valami más állapotba visz át, nem a magaméba. A zene hatására úgy rémlik, azt érzem, amit voltaképpen nem érzek, megértem, amit nem értek, meg bírom tenni, amit nem bírok… Egy csapásra visz át abba a lelkiállapotba, amelyben az volt, aki a zenét írta. Ez az állapot őt bizonyos cselekedetekre ösztönözte, épp ezért az ő számára ennek az állapotnak megvolt az értelme, az én számomra azonban nincs. A zene épp azért csak fölzaklat, de nem végez el semmit.” Megfigyelhető, mennyire összecseng ez a filozófia azzal, ahogy a főhős a szerelemről beszél, és amit gyakorlatilag tesz.
Truhacsevszkij Pozdnisev számára tehát egy megvetendő alak. Hogy mi ne ugyanígy érezzük, Szarvas Attila egy teljesen normális, szerény muzsikust formál, aki azon túl, hogy jól érzi magát Liza társaságában, semmi olyasmit sem tesz, ami ne volna helyénvaló, elfogadott. Ettől még jobban felfújtnak érezzük Pozdnisev féltékenységét. A muzsikus „bűne”, hogy fiatal, jóképű és közérdeklődés veszi körül, és hogy a férj jó bűnbakra talál benne, alátámasztandó a megcsalás képzetét. Szarvas Attila nem úgy játszik, mint aki a közös muzsikálás ürügyén le akarná teperni az asszonyt, arról pedig végképp nem tehet, ha a lelkében magányos Liza mégis megperzselődik a közelében. Nekem tetszett, hogy ebben a szerepfelfogásban a visszafogottság dominál.
Nagyon jó, hogy az évforduló ürügyén Gyurkovics ismét visszatérhetett a színpadra, és a közönség egy komoly gondolati drámán keresztül ismét felidézheti írói erényeit. Köszönet érte az Újszínháznak és a kiváló gárdának! A bemutató ma van, az idei további előadások november 24-én, december 1-jén, és 21-én lesznek a Bubik István Stúdiószínpadon.
