Zseni volt, nem pusztán azért, mert nagyszerű regények sorával írta be nevét a magyar irodalomba. Újságíróént és novellistaként is a legjobbak között tisztelhetjük. (Csak éppen a hivatalos Magyarország nem volt hajlandó megadni neki halálakor, 1933-ban ezt a tiszteletet…) Rövid írásai, tehát novellái, újságcikkei Adyéval, Móriczéval, Kosztolányiéval egy magasságban méltatandók. Ezekből a Krúdy-gyöngyszemekből nyújtott át nemrégiben egy
tenyérnyit a Noran Libro Kiadó, amikor megjelentette Kelecsényi László válogatásában (a Palatinus Kiadó 1998-i kiadása alapján) az Erzsébet királyné című cikk- és novellagyűjteményt, amit első alkalommal a második világháború utolsó évében akartak közreadni, de meghiúsult a szándék.
Háború dúlt akkor is, amikor Krúdy csokorra való írást tett közzé az Erzsébet-legendárium témakörben. Akkor, 1916-ban még élt az 1898-ban meggyilkolt Erzsébet/Sisi agg férje, a császár és király, és már rég száműzetésben
„sínylődtek” a Habsburgok, amikor A bankócsináló költő című Krúdy-elbeszélést 1932-ben kinyomtatták. Az olvasó szíves figyelmébe ajánlandó Noran-kötetből ez az elbeszélés sem hiányzik, miként még további huszonegy írás, ami bármikor föllapozható: nyugodt órán, utazás közben, mindannyiszor, amikor kellemes, szép szavú olvasmányra vágyik az ember.
E formabontó könyvajánló megértéséhez idézni szükséges néhány sort Krúdy Gyula A nápolyi királyné című „szösszenetéből”, amihez tudni illik, hogy Erzsébet/Sisi magyar nyelvoktatója a Deák Ferenc híveként ismert újságíró, Falk Miksa volt.
„…Mikor még otthon tanulgattunk, húgommal, a nápolyi királynéval, nevelőnk egyszer azt mondta, hogy a
legcélszerűbb kormányforma mégis a köztársaság. A nápolyi királynénak is ez a véleménye mai napig – mondta Elise
csendesen, elmerengő hangon.
Falk nevelő úr fogai hallhatólag vacogtak. A két válla közé húzta a fejét, mintha mennykőcsapást várna valahonnan.
Königsegg grófné most már bizonyosan beviteti a kaszárnyába. Vagy a falból kilép egy alabárdos testőr, és az utat
mutatja a börtön felé.
Ámde nem dőltek össze a császári lak falai. Elise nyugodtan, tenyerébe támasztott állal nézett a kis nevelőre, aki
végre körüljártatta szemeit a régi császárnék szobájában. Az ablaknál „Ida” nyugodt, csendes tekintetével
találkozott.
– És ki volt az a nevelő? – kérdezte Falk, levegőhöz jutva.
– Majláth József gróf, tehát magyar. A nápolyi királynéval együtt azt hisszük, hogy a magyarok legjobban szeretnék
a köztársaságot, és nem a koronázást – felelt a császárné. – Nemde ön is?”
És most következzék e sorok írójának huszonkét esztendővel ezelőtt, 1989. január 7-én az akkor rangos és
mértékadó napilapként ismert Magyar Hírlapban megjelent beszélgetése a Bécsben élő Brigitte Hamann történésszel, az Erzsébet királyné (Európa Könyvkiadó, 1988) című dokumentumregény írójával.
Újra föl kell fedeznünk egymást
A republikánus királyné
A karácsonyi könyvvásár egyik slágere volt az Európa Könyvkiadó gondozásában a minap megjelent Erzsébet királyné című dokumentumregény. Írója, Brigitte Hamann Bécsben él.
– Mi ön tulajdonképpen: író vagy történész? Netán mindkettő?
– Szakmámat tekintve történész vagyok, nem kevés tudományos ambícióval; ugyanakkor író is. Ráadásul az irodalomban is igyekszem maradandót alkotni, mert a történészi kutatásaim révén megszerzett ismereteket szeretném a szakmainál jóval népesebb közönséggel megosztani. Tehát a válaszom: történésznek és írónak vallom magamat.
– Talán nem túl személyes jellegű a megállapítás: a kiejtése alapján ön inkább német, mint osztrák…
– Jó füle van: Észak-Németországból származom, Bécsbe jöttem férjhez, már régóta osztrák állampolgár vagyok.
– Előny-e vagy hátrány ekképpen, például, Erzsébettel foglalkozni? Ferenc József hitvese bajor hercegnő volt, élete
viszont elsősorban a monarchiához kötődött…
– Alighanem, ha magyarnak születtem volna, nem tudtam volna elég tárgyilagos lenni Erzsébet királyné alakjának,
személyiségének a megítélésében. Mellékvágányra késztették volna a véleményemet, ítéletemet – talán még a
történelmi hitelességet is! – a szerencsétlen sorsú császárnét, királynét övező legendák és szeretet. Holott minden
életrajz hitelességét csak erősíti a kritikai szemlélet, a tárgyilagosság. Előfordulhat, hogy némely magyar olvasóm
haragudni is fog rám, miután ebben az életrajzi kötetben Erzsébetnek nem csupán a szép és nemes vonásait tártam
föl. Az embert, a nőt, az asszonyt kívántam reflektorfénybe állítani a maga gyarlóságaival, hibáival együtt.
– Gyakran a külsőségek is erősítik a legendákat. Erzsébet korának egyik legszebb asszonya volt. Tragédiájában
szépsége is szerepet játszott; külleme megőrzéséért a legkíméletlenebb önáldozatokra is képes volt. Önkínzó
diétáiról, fűzőiről már kortársai suttogtak-beszéltek – nem éppen dicsérő szavakkal. Élete utolsó húsz évében már
fényképezni sem engedte magát, más asszonyoknál gyorsabban öregedett, csontosodott.
– Mikor és miért döntött: regényes-hiteles életrajzot ír Erzsébetről?
– A Rudolf trónörökösről szóló kötetem anyaggyűjtése, írása közben jutottam a fölismerésre: Erzsébet legalább
annyira izgalmas és érdekes egyéniség, mint a szintén tragikus sorsú fia. Rudolf kutatásakor jutott tudomásomra:
Bernben őrzik Erzsébet írásos hagyatékának egy részét kis ládikában.
– Mire gondolt, mi van benne?
– Föltételezték a forrás említői, hogy Rudolfnak Mayerlingből az anyához írt búcsúlevele. De első nekifutásra nem
leltem rá a ládikóra, csak akkor, amikor svájci barátaim segítségével újra hozzáláttam…
– És mit talált benne?
– Mintegy 600 oldalnyi kéziratot: Erzsébet saját kézzel írt költeményeit, gyakorlatilag a császárné-királyné naplóját.
Már jó ötvenéves volt, akarata végrehajtására szinte alkalmatlan, szerencsétlen sorsú nő. Rossznak egyáltalán nem
nevezhető verseiben jegyzőkönyvszerűén örökítette meg Erzsébet minden személyes gondját és meglehetősen
kevéske örömét, közvetlen környezete és rokonsága miatti bosszúságait, elítélő véleményét a bécsi udvarról, a
monarchiáról, leplezetlen rokonszenvét a legjobb államforma, a köztársaság iránt… Lényegében Erzsébet minden
jellemző vonása, gondolkodásmódja, véleménye megtalálható ezen a 600 oldalon, ami végül is kényszerített az
életrajz megírására. Rádöbbentem ugyanis, hogy az addig megjelent életrajzok legnagyobbrészt idealizálják a
királynét, és az már a hitelesség rovására megy. A hagyományos Erzsébet-képpel (verses följegyzései is erre
engednek következtetni) maga a főszereplő sem értett volna egyet.
– Csupán a királyné saját kezű írásai elegendők voltak a könyv elkészültéhez?
– Ezt a luxust egyetlen történész sem engedheti meg magának! Hosszasan kutattam például a budapesti Széchényi
Könyvtárban az udvarhölgy Festetics Mária grófnő naplóját. A kéziratot már az egyik legismertebb Erzsébet-
életrajzíró, Corti gróf is használta. Jómagam viszont egészen más megjegyzéseket választottam ki belőle, olyanokat,
amelyek napjaink olvasói számára fontosak. Ez is bizonyítéka annak, hogy minden nemzedék mást tart lényegesnek,
megragadandónak ugyanabból a történelmi korszakból. Corti a maga idejében mindent túlságosan szépnek tartott
Erzsébettel kapcsolatosan.
– Ahhoz, hogy bárki a monarchia időszakával foglalkozhasson, tekintettel a soknemzetiségű birodalomra, nem ele-gendő csupán a német tudás. Hány nyelven olvas, beszél?
– Mindig eggyel többet kellene tudnom, mint amennyi éppen „észnél van”. A XVIII. század megértéséhez kell a
francia, a XIX. században angol nyelvtudás nélkül nem lehet eligazodni. És ha a monarchia különösen érdekli a
kutatót, akkor célszerű bizonyos mértékű magyar és cseh nyelvtudás is. Könyvem főhőse, Erzsébet királyné
tökéletesen megtanulta kedves nemzete, a magyarok nyelvét, és leghűségesebb barátnője, Férenczy Ida is magyar
volt. Gyermekeit, elsősorban Rudolfot és Gizellát, szintén megtaníttatta magyarul.
– A könyve révén bepillanthatunk akár Erzsébet magánéletébe is; itt az ideje, hogy az írónőt is megismerhessük…
– A férjem szintén történész, a bécsi egyetemen tanít. Ez az oka, hogy jómagam már nem pályázhatok tudományos
babérokra ugyanott. Kitűnő kiútnak kínálkozott tehát az írás. Két lányom egyetemi hallgató, a fiam tizenhat éves, ő is történész szeretne lenni, ráadásul elég jól is ír a kölyök. A terveim? Legelőbb egy politikai könyvet kívánok írni,
persze a századforduló idejéből, de a témája egyelőre titok. Lazításként írok egy gyermekkönyvet. Az első Mária
Teréziáról szólt, és kísérletnek szántam: meddig egyszerűsítheti, sűrítheti az ember a kifejezésmódját, hogy az
eredmény ne meseként hasson, és a történelmi hitelesség, a tudásanyag se csorbuljon? Új könyvem hőse Wolfgang
Amadeus Mozart, tekintettel a közelgő évfordulójára.
– Egyáltalán: hány könyvet írt eddig Brigitte Hamann?
– Hirtelenjében nem is tudom, csak a nagyobb lélegzetűeket tartom számon: a Rudolf-életrajz, a Habsburg család
lexikonja, az Erzsébet királyné, a Bertha von Suttner-kötet. Róla tudni illik, hogy 1885-ben Apponyi gróffal együtt
alapította a magyarországi pacifista mozgalmat. Egész sor képeskönyvet is írtam, közreműködtem Erzsébet
császárné költeményes naplójának a megjelentetésében…
– Ön történész, ezért bizonynyal e minőségében is szemléli a mai Magyarországon végbemenő fejleményeket. Mi a
véleménye róluk, rólunk?
– Sokszor megfordulok az úgynevezett keleti blokk országaiban kutatás céljából. Ezért világos kép alakulhatott ki
bennem: Magyarország a többiek számára a remény országa, mivel sok vonatkozásban – szellemileg, a társadalmi
kibontakozásban, a korszerű gazdasági formák megtalálásában – jóval előbbre tart a többinél. A kibontakozás
minden lehetősége nyitva áll a magyar nemzet előtt. Remélem, hogy a haladó európai áramlatok, folyamatok és a
közös történelem máig ható tanulságait a magyarok hasznosítani fogják, függetlenül a társadalmi-politikai
rendszerek gyakran szűknek bizonyuló kereteitől. Európa, a Duna mente népeinek közösségi érzését,
egymásrautaltságát újra föl kell fedeznünk, lehet és kell is egymástól tanulnunk: eredményeinkből, gyarlóságainkból, hibáinkból egyaránt. Ilyenek pedig jócskán voltak közös történelmünk évszázadaiban is.
– Kedves Hamann asszony, köszönöm a beszélgetést!
