A fáknál az évgyűrűk jelzik az idő múlását, Kulcsár István esetében könyvei számának növekedéséből lehet levonni hasonló következtetést. A most megjelent „Szülőföldem, Lipócia” szerzője, a jeles újságíró legfeljebb az általa írásban rögzített távolságok mérséklésével jelzi, hogy immár 92 esztendősen most éppen nem az Északi-sarkon megélt egyik emlékezetes élménéről számol be.
Kulcsár ez alkalommal a magyar főváros, azon belül is Budapestnek az ő számára különösen kedves szöglete, Újlipótváros múltjáról és jelenéről fest olyan képet, amelynek számtalan részlete még a tősgyökeres ott lakók számára is meglepetés. A helyiek által – Bächer Iván által kitalált – „Lipóciának” becézett negyed hatása azonban jóval túlnő a Váci út és a Dunapart, a Szent István körút és a Dráva utca által határolt városrészen. Miért? Erre ad választ személyes emlékeinek apró részleteiből összerakott írott mozaikkép.
A mindenekelőtt sok évtizedes rádiós múltjáról, nemzetközi politikai interjúiról, tudósításairól, riportjairól országosan – sőt, nemzetközileg is – jól ismert-tisztelt Kulcsár István eddigi köteteinek egyik jellemzője most is érvényes: hihetetlenül gazdag és folyamatosan frissülő memóriájára építve szedi sorba a saját és mások emlékeit a pesti XIII. kerületnek erről a szeletéről. Holott már a szakszerű rendszerezést is meglehetősen zavarja, hogy nincs azon a tájon utca, aminek elnevezését legalább egyszer ne változtatták volna meg – az aktuálpolitika kívánalmainak megfelelően.
Az őslakosok ezt többnyire rendíthetetlen nyugalommal vették tudomásul, számukra fontosabb volt, hogy az ismert pék, fodrász (uraknak borbély), kocsma vagy presszó (mostanában kávézó), mozi stb. ugyanott működik, ahol megszokták. Általában: mindenki, aki Magyarországon „számított”, rövidebb-hosszabb ideig ott lakással vagy egyéb módon kapcsolódott a Vígszínház közelebbi és távolabbi környékéhez: Ady Endrétől Radnóti Miklósig, Kosztolányi Dezsőtől Karinthy Frigyesig, József Attilától Faludy Györgyig, Radnóti Fannitól Bächer Ivánig… Ebbe zavartak bele a harmincas évek drámai változásai, az egyre erősödő antiszemitizmus, ami 1944-ben, a nyilas rémuralom következtében tömeges tragédiákba torkollott. (És itt jegyzi meg a szerző, hogy akkor Csepelen – amelynek egykor az ismert munkásmozgalmi dalban a Váci út ‘felelt’ – a ‘vörös’ jelzőt is egyre inkább átvette a ‘zöld’…).
A kisfiúból kamasszá cseperedő Kulcsár István már számos vidám és kevésbé derűs élettapasztalattal a tarsolyában, sok kortársához hasonlóan a felszabadulás után a baloldal ifjúsági szervezeteiben – ő a MADISZ-ban – remélte megtalálni a jobb jövőbe vezető utat, olyan későbbi újságíró kollégái társaságában, mint Várnai Ferenc vagy Ipper Pál. Maga is ez időben kezdte szárnypróbálgatásait, amiket számos konkrét, esetenként szerfölött mulatságos kaland ismertetésével illusztrál. A finom iróniát olykor-olykor harsány derű válthatja fel – például a húszas évek ünnepelt primadonnája, akinek férje a proletárdiktatúra után Ausztriába menekült, arra a nyomozói érdeklődésre, hogy miért jár a művésznő oly’ gyakran Bécsbe, erotikus tőszóval meg is válaszolja…
A könyv kétharmada a témát utcáról utcára lebontva tárgyalja Újlipócia történelmét, a harmadik harmad pedig a szerző egyéni, megírásra érdemes emlékeit köti csokorba, házasságaitól és válásaitól a szocialistának ‘becézett’ társadalomban az újságírás slamposságaiig. Itt különösen elemében lubickol Kulcsár, aki moszkvai tudósítóként vált igazán közismertté – és közkedveltté (emlékezzünk Szuhay Balázs tévéparódiájára), de hazai és Amerikából sugárzott tudósításai, riportjai is hallgatók és nézők százezreinek kínáltak objektív és megbízható tájékoztatást. Ezért is meglepő, hogy a szovjet majd orosz állami hírügynökség nevét TASSZ-nak írja, holott hivatalosan TASZSZ-ként rövidítik. Azonban – ismerve írónk e témakörben is lehengerlő szakértelmét – akár az is lehet, hogy neki van igaza…
A „Szülőföldem, Lipócia” megjelentetése az Atlantic Press Kiadó érdeme; Kulcsár István előző tizenkilenc kötetének felsorolása a könyv elején olvasható.