A kuruckodás, a kuruc erényekre való hivatkozás időről-időre felbukkan a magyar közbeszédben, ezért nem árt arról is szólni, mi és ki volt a háttérben. A magyar történelemnek ugyanis vannak olyan részletei, amelyeket  a történetírás és oktatás valamilyen oknál fogva elfelejt, vagy csaknem elfelejtett. Én először Kállay Béni esetében találkoztam ezzel a jelenséggel, az Osztrák – Magyar Monarchia közös pénzügyminisztere, a hazai szabadelvű gondolkodás ragyogó elméje ugyanis szinte teljesen eltűnt  történelmünk lapjairól. Csaknem 15 évvel ezelőtt sikerült elérni, hogy az Országgyűlés és a Pénzügyminisztérium megemlékezzen róla, és felújítsa síremlékét.

Bocsánat a kitérőért, vissza a kurucukhoz. Néhány hete a miniszterelnök kezdett el labancozni, – a magyar közbeszéd mindig is kedvelte a kurucos magatartást, az „eb ura fakó” stílust, a labancok, vagyis a király és császárhű magyarok negatív szereplők maradtak. A történetírás szerint a kurucok a szabadság, a szabadságharc jelképei voltak, maradtak. Ezért ütött szíven a tény, amelyről felnőtt fejjel értesültem, mert az iskolákban nem tanították, az egyetemen pedig nem történelem szakra jártam. Ez a tény Thököly Imre török királysága, pontosabban az, hogy Füleken 1682. szeptember 16-án adta át Ibrahim pasa a koronázási jelvényeket és IV. Mehmed török szultán athnaméját, melyben Thököly Imrét Magyarország királyának nevezte ki és évi 40 ezer tallér adó megfizetésére kötelezte.

A királyi kinevezés előzménye szerepelt IV. Mehmed szultán 1682 augusztus tizedikén kelt adománylevelében, athnamé-jában. Ezek szerint: „Késmárki Thököly Imre, kinek vége boldog legyen, követet küldött portánkhoz: felséges ajtóküszöbünknek, melyen a paradicsom lótuszvirága nő, szolgálatait felajánlotta, és könyörgött nekünk, hogy öt évenkénti 40 000 piaszterért Magyarország urául ismerhessük, melynek lakosai azon éppen, mint Erdélyéi, mindenha boldog szolgáink közé számíttatnak”  (Az athnamé szultáni adománylevél, amellyel más fejedelmeknek jogokat adott.)

1682 szeptember 16-án Ibrahim budai pasa a szultáni athanámé alapján Fülek várában, Apafi erdélyi fejedelem jelenlétében Magyarország királyává nevezte ki Thököly Imrét. A kinevezés szerint Thököly évi 40 ezer tallér adó ellenében kapta meg IV. Mehmedtől az uralkodói jelvényeket. Thököly nem kívánta a „király” címet viselni, ettől kezdve a kuruc vezér inkább Felső-Magyarország fejedelmének címezte magát, de attól még a török szultán hűbérese lett…

“Keresztény királyok alkalmatosságával vékonyan remélhetni szabadulásunkat! Ily módon egyedül a török fegyver viheti haza a bujdosókat győzelmesen.” Így vélekedett Thököly Imre, és seregével csatlakozott a Bécset ostromló török sereghez. A török szövetség azonban nem vált be, Thököly terveit és a török sereget Bécs alatt szétzúzta a Szent Szövetség, azon belül is a vele időnként szimpatizáló Sobieski János, a katolikus lengyel király.

Mindez jelentősen árnyalja a kurucok függetlenségi törekvéseiről szóló nézeteket, hiszen egy hanyatlóban lévő birodalommal kötöttek szövetséget, és az is biztosan közismert, hogy a 150 éves török uralom olyan pusztítást végzett Magyarországon, amelynek következményeit évszázadokon át nyögte az ország, és a mai napig hatása van az ötszáz évvel korábbi katasztrófának. Az országot végül a 17 század végére a Szent Szövetség csapatai szabadították fel a törököktől, és csatlakoztak hozzájuk kuruc harcosok is. A fáma szerint Thököly, aki kitartott a törökök mellett, a zentai csatából úgy menekült meg, hogy a csatatéren halottnak tette magát. A kurucok csatákat ugyan nyertek, de egyik háborúban sem győztek, és ez is tanulsága a magyar történelemnek, – a háborúkat a nyugati szövetségben a labancok nyerték, a keleti birodalom, a törökök ellenében is…