(Írta M. Lengyel László) Kocsis András Sándor ellátogatott Kínába. Dolga volt ott, ráadásul nem is először. Most egyszerre volt turista és hivatalos vendég. Minderről Írt egy könyvet. Miért ne tette volna? Kitűnően ír, van arányérzéke, ráadásul kiválóan fotózik. Ki is adta. Bár Medgyessy Péter egykori miniszterelnök – majd kiderül az is, hogyan kerül ő a történetbe – azt mondta róla, hogy polihisztor, hiszen egy személyben szobrász, festő, kultúraszervező, de elsősorban mégis csak könyvkiadó volt világéletében. És persze nem polihisztor, hanem valódi reneszánsz személyiség, uomo dilettante – a kifejezés Benedek István-i értelmében. Marad egy kérdés: akkor is megjelenik ez a könyv, ha nem Kocsis a szerzője? 

Medgyessy Péter pedig úgy kerül a történetbe, hogy 2003-ban ő indította magyar oldalról újra az akkor évtizedek óta döcögő magyar–kínai kapcsolatokat. A másik oldalon meg egy bizonyos Hszi Csi-ping volt az aktor. (Erről véletlenül sokat tudok, de ezt nem említeném, ha nem tartoznék egy jóbarát és kitűnő ember, Huszty András emlékének, mert ő is kulcsfigura volt.)

Az viszont nem véletlen, hogy Kocsis András Sándor egy Konfuciusz-idézettel kezdte a könyvbemutatót: „Sose búsuljatok, hogy az emberek nem ismernek benneteket, azon búsuljatok, hogy ti nem ismeritek az embereket”. Ezt a bemutatón elhangzottak és a könyv tartalma alapján leginkább úgy kell érteni, hogy az emberek helyére a Kína szót helyettesítjük. Amúgy is minden fejezetet egy Konfuciusz-idézet vezet be. Ennek is oka van. Mint Kocsis azt egy kérdésemre válaszolva elmondta, a Kína iránti érdeklődése – ami mély, nyitott, befogadó és elfogadó, de nem rajongás – kora ifjúkorában a művészetek tanulmányozásával kezdődött, majd rátalált Konfuciuszra és egyre inkább elmerült az ókori filozófus munkásságában.

A konkrét történet viszont valóban 2003-ban kezdődött, amikor Medgyessy Péter egy Magyarországra látogató küldöttség miniszteri rangú tagjának programjába a Kossuth Könyvkiadóban teendő látogatást is beiktatta. A háromórás beszélgetés nyomán Kocsis „valaki” lett a kínai könyvkiadók, az ottani könyvszakma meghatározó irányítói számára. Igen, vannak ilyen fáziseltolódások: ahogy például Indiában az utóbbi egy-két évtizedben virágzott ki a nyomtatott sajtó, úgy Kínában a könyvkiadás életerősebb, mint valaha. Nyilván azért, mert a könyvekben meg tudták őrizni a hagyományos írásmódot, a digitális világban viszont már eluralkodtak a latinbetűk világszerte.

Itt kell tennünk egy kitérőt. A könyvben egyszerre van jelen a „magyaros”, népszerű fonetikus átírás (Cseng-tung, Csung-kuo, Cseng ho, Teng Hsziao-ping) meg persze az ismert földrajzi nevek, és a ma nemzetközivé lett „pinjin”. Utóbbiak közül Jidi Majia (a kínai Íróakadémia elnöke) nevének kiejtése nem kevés fejtörést okozhat. 

Mint maga a szerző, még inkább Szále László, a kötet szerkesztője is elmondta, egyszerűen nem találtak jobb megoldást. Ezzel lehetne vitatkozni ugyan, de a kötet tartalmát végül is nem érinti ez a kettősség, legfeljebb azt mondhatjuk el, hogy a hagyomány és a modernitás, vagyis a régi és az új, világra nyitottabb Kína egyszerre van így jelen. 

Mert ez a kötet a kulturális Kínát mutatja be. Ahogy Medgyessy Péter is rámutatott, az olyan ókori kultúrák, mint az egyiptomi, a görög vagy a római mára mind „eltűntek”, miközben a kínai élőbb és maibb, mint egykor, valaha volt. Hogy ezt hogyan, milyen társadalmi, gazdasági sasszékkal, ugrásokkal, áldozatvállalással érte el Kína, azt ennek a könyvnek nem feladta bemutatni.

Bemutatja viszont a ma is egyszerre zárt és nagyon is érdeklődő, a világ dolgaira nyitott Kína kulturális és hétköznapi arculatát.

Medgyessy Péter is említette, hogy talán a cím, A 100 arcú Kína a legsebezhetőbb pontja ennek a kiadványnak. Nem azért, mert az ezer jobb volna, itt a sok a lényeg. Szerintem is kicsit sablonos, közhelyes a cím, de legalább nem olcsón hatásvadász, hiszen az is lehetne.

Yu Zemin, a személyes jóbarát, a szinte magyarrá lett sokoldalú tudós, Krasznahorkai, Nádas, Esterházy, Szabó Magda, Márai és még nagyon sok más magyar író műveinek avatott fordítója elmondta a könyvben végül nem szereplő azt a történetet, hogy Kocsissal ellátogattak Konfuciusz családi temetőjébe, ami két négyzetkilométernél nagyobb kiterjedésű, és ahová már a 78. nemzedék tagjait is elhelyezik. Ráadásul, szerencsére egy 77. egyenesági leszármozottal, aki a nyolcvanadik éve fölött jár, maguk is találkoztak. Itt le is kerekedhet a Konfuciusztól indult és oda visszatért történet.

Mondtam már, Kocsis elkerülte azokat a kényes témákat, amiktől – a kínaiak minden, önmagukról alkotott képe ellenére – azért joggal tart a külvilág. Tibet, Kasmír vagy éppen az ujgurok kérdését. A gazdasági expanziót, ami békés ugyan, de a kulturális hatása még felmérhetetlen. Meg talán később a politikai is az lesz. Abban persze van igazság, amit Medgyessy mondott, hogy Kínától nem félni kell, hanem megismerni, megérteni. Sőt, azok, akik Kínát egyértelműen (és csak – teszem hozzá) ellenségnek tekintik, azok inkább segítik Kínát. 

Hanem magáról a könyvről annyit mégis csak el kell még mondani, hogy nagyon szép a kiállítása, hogy kifejezetten szépek és találóan megválasztottak a fotók, nem egyszerűen illusztrálják, de tovább is fűzik a mondandót. Medgyessy is ezt hangsúlyozta, amikor arról beszélt, hogy a könyv sokkal több szabadságot ad az értelmezésben, a befogadásban, a megélésben, mint a film.

Kocsis András Sándor – ez érződik – készült ennek a könyvnek a megírására. Ki is adhatta, hiszen világ életében ez volt az első számú szakmája. Ez egy olyan kötet, amelyet – alighanem – bármely más kiadó szívesen felvállalt volna. Kínában szinte versengés folyik, hogy melyik és hány kiadó hozhassa ki végül az ottani változatot. (Itt a válasz a korábban írt kérdésre.)

És még valamit: az ilyen személyes, szubjektív, nagyon is énközpontú köteteknek van egy veszélyük: hogy végül szerződominálttá, magamutogatóvá válnak. Kocsis András Sándor elkerülte ezt a csapdát. Leginkább azzal, hogy Kína mellett a könyv, a nemzetközi könyvkiadás, a szakmában kialakult személyes és üzleti kapcsolatok jelentőségét helyezi előtérbe mindannyiszor, amikor róla is szó van.