„Z. szerette együtt látni az időben, térben távoli eseményeket.” – Az író Sándor Iván sincs ezzel másképp, amikor regénye főszereplőjét, történetének megélőjét és mesélőjét elindítja, hogy bejárja élete útjait, talán búcsúként, talán emlékezésként, vagy számvetésként felkeresse sorsa állomásait, régi színhelyeit. Választ kapjon kérdéseire, megfejtse titkait. (A nyitó képen: Sándor Iván; foto: Valuska Gábor/Litera)
Az író, Z. 2016 júniusában lát munkához. Pest utcáit rója, egykori képeket, pillanatokat, találkozásokat, beszélgetéseket idéz fel, hogy velük és általuk visszalépjen a múltba miközben új találkozásokkal, emberekkel, sorsokkal, eseményekkel, helyzetekkel szorosan kötődik a jelenhez. Az Amit a szél susog című regény története szerint Z. útra kel. Az első állomás Athén, a szálloda, amelynek ablakából az Akropoliszra lát. S ahogy fölvillannak a korábbi utazás, érkezés képei és összekapcsolódnak váratlan ismeretségekkel, más kérdésekkel, út- és válaszkeresésekkel, úgy fonódik össze múlt és jelen. Úgy találkoznak, közelítenek egymáshoz és távolodnak el a történetben a tér és idő síkjai. Sándor Iván, mint regényeiben mindig, most is különlegesen gazdag történelmi, társadalmi, művészeti, irodalmi, színházi, képzőművészeti, művelődéstörténeti tudásanyaggal él. Úgy elegyíti, simítja össze a megismert tényeket a maga históriájával, valóságot a fikcióval, egykorvoltat a mával, hogy miközben útjait járja az Akropolisztól a menekülttáborig, a Szajna-parton és a normandiai csatatéren, színházakban, múzeumokban és kávéházakban, útitársakra lel, képet ad az útját, szerepét, sorsát kereső emberről, minduntalan fölvetődő dilemmáiról. Az emberről, akinek választani, cselekedni, érezni, helyzeteket elfogadni vagy tagadni, dönteni kell.
Önvallomás, összegzés a regény, ahogy kiteljesedik Z. szűkebb és tágabb látóköre, ahogy összetalálkoznak, egymásra felelnek a múlt század és a kortárs idő sorsfordító pillanatai, ahogy a párhuzamos sorsok lassan elindulnak egymás felé, úgy bontakozik és teljesedik ki az írói világlátás, a tiszta, egyértelmű és határozott válasz a morális és szellemi kérdésekre. Bár nem azonosítható az író és a másik író, a regény hőse, mégsem lehetnek kétségeink, egy hosszú élet, valós korok, helyszínek és útitársak történeteit írja regénnyé Sándor Iván. Ahogy a múlt élményanyaga megjelenik az elfeledett és újra előhívott emlékezet tükrében, majd összefonódik a jelen valóságával, kap új értelmet, segíti a megértést, a kibeszélést. Sokszálú, rétegzett, érzékeny, feszültséggel teli, szorongató regény az Amit a szél susog. Arról beszél, tudnunk kell, kik vagyunk, honnan jövünk, hová jutottunk. Milyen felelősséggel tartozunk magunknak és kortársainknak a tisztán látásért, múlt és jelen megélt, megőrzött valóságáért.
Sándor Iván sajátos írói nyelvhasználata, a helyenként rövid, tömör és szikár, máshol hosszú, sodró, magukkal ragadó mondatok, az írásjelek, a kisbetűs bekezdések egyéni, a hagyományostól eltérő alkalmazása különös, belső ritmust ad a szövegnek, amelyre lassan rá kell érezni, rá kell hangolódni, és akkor átvezeti az olvasót a maga világába, gondolkodásmódjába, értelmet ad a formának.
Mert nem az a lényeg, mit mondott el a regény zeneesztéta professzora volt feleségének, és az sem, milyen titok rejtőzött egy nagymama emlékezetének a „fedőszavai” mögött, sokkal inkább távol és közel összekapcsolásának az a tisztánlátása, amellyel az emberi, alkotói tartását mindenkor őrző író nem ereszt, nem enged felejteni.
Sándor Iván: Amit a szél susog. Magvető Kiadó, 2020