Szórakoztató és gondolkodtató visszaemlékezés Tuscher Tündétől, aki újságíró, író, rádiós és tréner, hosszú évek óta Angliában él és eljuttatott szerkesztőségünknek egy újabb részletet készülő könyvéből, amely felidézi az 1980-as éveket, ezúttal két találkozást Soros Györggyel, aki ma 95 éves – boldog születésnapot kívánunk!

Vannak évek, amikor több minden történik egy év alatt, mint máskor egy évtizedben. 1989 ilyen év volt. Ebben az évben találkoztam Soros Györggyel Dubrovnikban, a meseszép horvát kikötővárosban. 1989 a nagy változások, mégpedig az előre nem látható, földindulásszerű változások éve volt. Ebben az évben omlott le a berlini fal, tört ki a bársonyos forradalom Prágában és a véres karácsonyi forradalom Romániában. Anyósom azt mondta, érdemes volt ilyen sokáig élni, és nagyon boldog volt, hogy megérhette ezeket a változásokat.

A nyolcvanas években a Magyar Rádióban dolgoztam, tudományos újságíróként. Rádiósként – bár nem „politikacsinálóként”, de mégis olyan emberként, aki közel volt a tűzhöz, a friss hírekhez – még izgalmasabb volt az egész. Elkapott egyfajta „minden lehetséges” hangulat, és kimerészkedve szigorúan tudományos elefántcsonttornyomból, olykor politikai színezetű aktualitásokkal is foglalkoztam. Ilyen volt például a Közép-Európai Egyetem, Central-European University (CEU) alapításának gondolata.
Már 89 tavaszán felröppent az egyetemalapítás híre, és azt is tudni lehetett, hogy a Soros alapítvány soron következő, nyári egyetem jellegű rendezvényét követően összehívtak egy konferenciát Dubrovnikba, a terv megvitatása céljából. Gondoltam egyet, és megkerestem az alapítványt. Támogatást kértem a konferencián való részvétel céljából, és ezt gond nélkül meg is kaptam. Ahogy közeledett a konferencia időpontja, úgy lett egyre biztosabb, hogy annyian fogunk majd sorakozni az eseményen, mint jó katolikusok a húsvéti körmeneten. Fű, fa virág, és rengeteg újságíró kolléga. Gyakorlatilag, aki élt és mozgott, mindenki Dubrovnikba készült.

Nem voltam ettől túl vidám. Egyfolytában azon törtem a fejem, hogyan fogok megbirkózni a konkurenciával. Hiszen hozzá sem lehet majd férni Soroshoz és a többi számomra érdekes interjúalanyhoz, annyian fognak tolongani körülöttük. Végül támadt néhány mentő ötletem. Az egyik az volt, hogy jobban felkészülök, mint a konkurencia. Ez nem lesz nehéz, mert az újságírónak mindene van, csak ideje nincs a napi hajszában. Másik ötletem pedig az volt, hogy pár nappal előbb ott leszek, mint a többiek. Így mire elkezdődik a konferencia, én már páholyból figyelhetem az eseményeket, hiszen a számomra érdekes tudós férfiak is előbb ott lesznek, mert csoportokat vezetnek a nyári egyetemi foglalkozásokon.

Ahogy kigondoltam, úgy is lett. Jó időben ott voltam, felvettem a riportokat előre, s mire beállt a konferenciacsúcs, akkorra nekem csupán pár percet kellett kapnom Soros Györgytől, és már vihettem is haza kazettán a műsorom alapanyagát. Mivel időmilliomos voltam, még arra is jutott energiám, hogy részletes konferencia-előzetest küldjek a Népszabadságnak, amit Magyarország akkoriban legolvasottabb napilapja le is közölt.

A megnyitó előtt nagy volt az izgalom. Közép-Európa legnagyobb egyetemeinek dékánjai, számtalan neves tudós: politológusok, szociológusok, közgazdászok, és legalább egy tucat zsurnaliszta mind Sorosra várt. Közben azok, akik még nem találkoztak vele, mint én, kérdezgették a többieket, hogy milyen ember. Mondták, hogy jó fej, nagyon profi, lényegre törő, és lehet vele magyarul beszélgetni, nem felejtette el az anyanyelvét. Mikor a várva várt nagy ember végül befutott, legelőször arról informálódott, hogy jelent-e meg valami sajtóelőzetes az eseményről. Erre kezébe adták a Népszabadság aznapi számát, az én cikkemmel. Átfutotta, majd megkérdezte, hogy itt van-e a szerző. Mondták, hogy igen. Jó, akkor kéri, hogy maradjon a végére, utoljára majd neki fog nyilatkozni.

Ez első hallásra is jó hír volt, különösen annak tükrében, ahogy egymás sarkát taposták mellettem a jónevű újságíró kollégák pár perc interjúlehetőségért. Később értettem meg, hogy ez gesztus volt, és annyit jelentett, hogy több időt szán rám, mint a többiekre. Persze mindennek ára van. Ha a végére marad az ember, az azt jelenti, hogy bizonytalan ideig várakozik. Végig kellett ülni az egész tudományos programot, és még azután is rengeteget vártam Sorosra, mert természetesen mindenki vele akart beszélni, mindenki rá volt kíváncsi. Pontosabban a pénzére.

Kaptam egy rövid helyszíni bemutatót a pénz hatalmáról. Micsoda mosolyok ültek ott ki az emberek arcára, milyen készséges, kedves és szolgálatkész volt vele mindenki! Lenyűgöző élmény volt látni ezt a cirkuszt, a táncot az ember körül, akinek sok pénze van. Végre, legeslegutoljára én is sorra kerültem. Soros elbocsátotta a kísérőit, kifújta magát, és mondta, hogy üljünk le valahol a szabadban. Így történt, hogy kiültünk ez egyetem környékén egy csendes kávézó teraszára. A hivatalos interjút olajozottan, negyedórán belül megcsináltuk. Azt hittem, ennyi volt, feláll és elköszön, de nem így történt.

Soros György ott maradt velem, és a következő másfél órát végig beszélgettük. Volt hozzá kedve, maradt ideje, hát miért ne tette volna? Sokszor megpróbáltam már visszaidézni, hogy miről beszélgettünk, de nem sikerült. Azt tudom, hogy nem politikáról vagy aktuális ügyekről folyt a szó. Két ember beszélgetett, akik jól érezték magukat egymás társaságában, és arra is emlékszem, hogy sokat nevettünk. Közel s távol valószínűleg én voltam az egyetlen, aki érdek nélkül beszélgetett vele. Egyszer csak rápillantott az órájára, és azt mondta, hogy majd legközelebb folytatjuk, de neki most mennie kell, mert már fél órája várnak rá a többiek.

Amikor egyedül maradtam, csak bámultam magam elé. Rájöttem, hogy ebből az egész díszes társaságból, akik ma itt a konferencián felvonultak, én voltam az, akivel a kevés szabad idejét Soros eltöltötte. Olyan volt, mintha kaptam volna egy kitüntetést. Minden korábbi izgalom, feszültség, idegesség elszállt. Már nem éreztem úgy, hogy lötyög rajtam a kabát. Felnőttem a feladathoz. Manapság, ha otthon vagyok, szinte naponta elmegyek busszal a CEU Nádor utcai épülete előtt. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy ott voltam, amikor bejelentették az egyetem alapítását, s ott fagylaltoztam az alapítóval a mediterrán napfényben.

Ami pedig a konkurenciát, a jónevű kollégákat illeti, rájuk fejenként jó, ha tíz perce volt Sorosnak. Miután ketten közülük rádiósok voltak, és céges kocsival érkeztek az Adriára, ezért megkértem őket, hogy vigyenek haza Pestre. Nem túl lelkesen, de ráálltak, és így fültanúja lehettem a hátsó ülésen, hogyan vész össze a neves művelődéspolitikai páros a kiküldetés általuk soványnak ítélt végeredménye miatt. Úgy gondolták, amit begyűjtöttek, azért nem volt érdemes ide utazni, s a kudarcon úgy összekaptak, hogy rossz volt hallgatni. Rájöttem, legjobb, ha úrinőként kívül maradok az egészen. Mély hallgatásba burkolództam. Kiderült, hogy jól választottam stratégiát. Miután lecsillapodtak, mindketten igyekeztek a kedvemben járni, s később szinte versengtek egymással a kollégák, hogy ki fizesse a vacsorámat. Érdekes módon ezek után a Rádió folyosóin is mindig megismertek, és előre köszöntek, nem úgy, mint korábban.

Soros Györggyel néhány hónapon belül ismét találkoztam. 1989 szeptemberében sajtótájékoztatót tartott a Margitszigeti Nagyszállóban, és ott a Népszabadság tudósítójaként megjelentem én is. Kollégám, P. István, aki szerkesztő volt a lapnál, s akivel akkoriban jó barátságot ápoltunk, azt mondta:
– Menj, ha már úgyis jóba vagy Sorossal, akkor csináld meg te, de ne legyen hosszú, 1-1,5 oldal lehet maximum.
– Jó, meddig kell leadnom? – kérdeztem.
– Még aznap, legkésőbb este hatig – válaszolta István.
Sohasem vágytam napilapos karrierre. Lassú voltam hozzá. Viszont egy rövid tudósítást a kisujjamból is ki tudok rázni, gondoltam. Sejtelmem sem volt róla, hogy patakokban fog folyni a hátamon a víz az idegességtől, és a határidőt nem lesz olyan könnyű tartani, mint ahogyan azt én előre elképzeltem.
A sajtótájékoztató délután kettőkor kezdődött. Ahogy megérkeztem, Soros rögtön észrevett, és kedvesen intett felém, jelezve, hogy megismert. Röviddel később kaptam egy üzenetet, hogy maradjak a végére. A forgatókönyv már ismerős volt, de ez alkalommal szerencsére nem kellett annyit várni, mint Dubrovnikban. A hivatalos program gyorsan lefutott, és talán egy-két kollega kért külön beszélgetést Sorostól, de ők sem vették túlságosan igénybe az idejét.

Amikor végzett, Soros odajött hozzám. Előbb én is feltettem néhány kérdést, aztán mondta, hogy munka után jöhet a szórakozás, menjünk ki a szigetre sétálni. Ott járkáltunk a margitszigeti fák alatt, és összeszokott párosként műveltük azt, ami a régi görögök szerint a kommunikáció legmagasabb szintje: a két ember közötti nyílt párbeszédet. Bizonyára nem érte el a platóni dialógusok színvonalát a diskurzusunk, de jól éreztük magunkat együtt. Annyira, hogy ha egyikünk belekezdett egy témába, a másik azonnal tudta folytatni. Nagyon egy húron pendültünk. Elvégre volt már némi gyakorlatunk az eszmecserében.

Később leültünk egy padra, és ott folytattuk a beszélgetést. Inkább Soros kérdezett. Érdeklődött, hogyan kerültem a Rádióhoz, mivel foglalkozom, mi a szakterületem, milyen műsorokat csinálok. Közben felém fordult, rám nézett, és kizárólag rám figyelt. Dale Carnegie, az amerikai kommunikációs tréningek atyja, valamint több kiváló könyv szerzője szerint az első számú aranyszabály: őszintén éreztesd a másikkal, hogy fontos! Soros pontosan ezt tette. Sokat emelt az önbecsülésemen az a tény, hogy úgy koncentrált rám, mintha én lettem volna a legfontosabb ember a világon. Elszaladt az idő: észre sem vettem, hogy nekem már régen a tudósításomat kellene fogalmaznom, s nem a padon beszélgetni. Soros egyszer csak felvetette, hogy mindjárt hat óra, menjünk el vacsorázni.

Mária szűzanyám! Tőlem hatra tudósítást várnak a Népszabadságnál, jutott eszembe. Most azonnal hívni kell a szerkesztőségi titkárnőt, és szólni, hogy bocsánat, de kell még fél óra. Vacsora, az sajnos szóba sem jöhet. 1989-et írtunk, nem volt mobiltelefon a zsebemben, nem állt rendelkezésre az internet. Találni kell a hotelben egy nyilvános telefont, aztán egy csendes helyet, ahol hamarjában összeütöm a tudósítást, csak ez járt az eszemben. Mondtam is Sorosnak, hogy rohanok vissza a szállodába telefonálni, és kutyafuttában elköszöntem tőle. Ő megköszönte a beszélgetést és azt mondta: legközelebb folytatjuk.

Nem voltam hozzászokva a rohammunkához. A mi rovatunk előre felvett, heti műsorokat készített a Rádióban. Ezért a kínok kínját éltem át, hogy nekem itt most azonnal produkálnom kell valami elfogadható anyagot a sajtótájékoztatóról, sőt, a Sorossal készült interjúból is bele kell foglalnom pár mondatot. Tudom, hogy ezen még egy napilapos vagy hírszerkesztő gyakornok is hangosan nevetne, de mégis attól tartottam, hogy képtelen leszek megfelelni a feladatnak. Persze a legjobb múzsa a határidő, így húsz percen belül már diktáltam is a tudósítást az újság titkárnőjének. Aztán levontam magamban a következtetést, hogy sose megyek napilaphoz dolgozni, és elindultam hazafelé.

Otthon elmeséltem az estet a férjemnek; ő rám nézett, és csak annyit mondott:
– Azért elmehettél volna Sorossal vacsorázni. Biztos várt volna rád 20-30 percet.
Több mint valószínű, de ez a megoldás eszembe se jutott. Később a barátnőimtől sokkal komolyabb fejmosásban részesültem. Vérmérséklettől függően ki előbb, ki utóbb, de valamennyi arra a következtetésre jutott, hogy kötözni való bolond vagyok, meg idealista, félnótás, kékharisnya. Nem voltak vevők arra, amikor az érdek nélküli dialógus szépségeit ecseteltem számukra. Az ő értelmezésükben az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. Soros férfi, és egy férfi csak olyan nőre szán időt, aki tetszik neki. Ha kétszer is időt és figyelmet szentelt nekem, sőt, még vacsorázni is meghívott, az egyértelmű felhívás volt keringőre. Az volt a barátnők véleménye, fogom én még szánni-bánni, hogy nem éltem a lehetőséggel.

Akkor ez nekem egyáltalán nem tűnt elszalasztott lehetőségnek. Éppen fülig szerelmes voltam a munkámba, utazgattam a világban, rádióztam, újságcikkeket írtam, nem sokkal korábban fejeztem be az első könyvemet. Futott a szekér. Nem tűnt vonzó pályának, hogy egy idősebb, gazdag férfi barátnője legyek. Saját jogon is éppen elég színes és érdekes volt az életem. Különben sem kerestem külső kapcsolatokat, hiszen férjes asszony voltam. A barátnők erre azt mondták, hogy férjet, karriert, mindent otthagynának, ha egyszer egy olyan formátumú férfi mutatna érdeklődést irántuk, mint Soros. Nekem aztán mondhatták: mintha a falnak beszéltek volna. Akkoriban nem erre a rugóra járt az eszem.

Mindaz, ami akkor, 1989-ben a világot jelentette számomra, ma már nem létezik. Maréknyi por sem maradt belőle. A Rádiótól eljöttem, a férjemtől elváltam, és az életem egészen más vágányra terelődött. Úgy alakult, hogy Soros Györggyel soha többet nem találkoztam. Nem volt legközelebb. A dialógus félbemaradt. Lehet, hogy naiv idealista vagyok, ahogy a barátnők mondják. De néha a naiv idealisták is elgondolkodnak azon, mi lett volna ha… Ha nem csak beszélgetünk, hanem kialakul közöttünk valami más is, ami férfi és nő között ki szokott alakulni.

Soros akkor még nem volt 60 éves sem, és korához képest igazán jó formában volt. Én úgy feleannyi idős lehettem, mint ő. Lehet, hogy nemcsak beszélgetni lett volna jó együtt. Abban viszont biztos vagyok, hogy sosem unatkoztunk volna. Az élénk eszmecserék kiválóan elszórakoztattak volna bennünket. Szívesen meséltem volna neki a történeteimet, és szívesen hallgattam volna az övéit.

Azt mondják, ezen a világon mindent a pénz mozgat, és pénzért minden megkapható, még a szerelem is. Szeretném azt hinni, hogy vannak a pénznél nemesebb dolgok is. Olyanok, mint a szimpátia, a lelki rokonság két ember között, és a barátság. Mai napig jó szívvel gondolok Sorosra. Kívánom, hogy legyen boldog. Viszont, ha legközelebb Pesten jár, vagy Londonban, és szeretne egy jót beszélgetni, akkor annak részemről ma sincs akadálya. Ha van még megbeszélnivalónk egymással, akkor úgyis összesodor bennünket az élet. Ha véletlenül nem, az sem tragédia, mert a jó dialógusok folytatódni szoktak, ugyanúgy, mint ahogy a párhuzamosok is találkoznak a végtelenben. Viszontlátásra, kedves Soros György, Budapesten, Londonban, a nagyvilágban, vagy valahol a végtelenben. Legközelebb folytatjuk!

Tuscher Tünde