A keresztény nacionalizmus Trump egyik leghatalmasabb fegyvere – írja Katherine Stewart a The New York Timesban, a washingtoni Capitolium egy évvel ezelőtti ostromának szentelt írásában. Kifejti, hogy az esemény, amely a polgárháború óta az amerikai alkotmányos rendszer megdöntésére irányuló legkomolyabb kísérlet volt, nem történhetett volna meg az amerikai keresztény nacionalista mozgalom befolyása nélkül.
Egy évvel az események után, immár meglehetősen világosan lehet látni, milyen szerepet játszott a közösségi média és a jobboldali média annak az állításnak a megalapozásában, hogy a választásokat, úgymond, elcsalták. A hitre alapozott üzenetek szerepét azonban még nem térképezték fel eléggé – véli a szerző. Felhívja a figyelmet arra, hogy sok szavazó számára a lelkipásztor, az egyházi közösség, a vallásos média az egyik legmegbízhatóbb tájékozódási forrásnak számít. Keresztény nacionalista vezetők országos szervezetek és kezdeményezések egész hálózatát alakították ki ennek a befolyásnak a kiaknázására. Az volt az ismételten hangoztatott üzenetük, hogy a külső információforrásoknak nem lehet hitelt adni, és ezzel igyekeztek információs buborékban tartani közönségüket, ami az első számú előfeltétele volt annak, hogy Trump terjeszthesse az állításait.
A puccskísérlethez arra is szükség volt, hogy fenntartsák az üldözöttség érzetét. „Ma a keresztény nacionalizmus azzal a meggyőződéssel kezdődik, hogy a konzervatív keresztények a legelnyomottabb csoportot képezik az amerikai társadalomban. A mozgalom vezetői részéről visszatérően hallani olyasmiket, hogy zsarnokság ellen vívnak harcot, és hogy hamarosan be fogják tiltani a Bibliát”.
Azt a meggyőződést is elhintették a célközönségben, hogy az Egyesült Államok kormányzatának a legitimációját egy bizonyos vallási és kulturális örökség adja, és nem a demokratikus keretrendszer. A 2021. január 6-i támadás vezetői hazafiaknak mondták magukat, de ez a vérhez, földhöz és valláshoz való kötődést jelentette – olvasható a cikkben.
Katherine Stewart azt is kiemeli, hogy egy évtizeddel ezelőtt a legtöbb republikánus párti vezető még távol tartotta magát a teokratikus szélsőségesség mozgalmaitól, például az úgynevezett „Hét Hegy” uralmát hirdetők retorikájától. Ma viszont olyan országos szervezetek, mint a Hit és Szabadság Koalíciója közös műhely-beszélgetésekre és imareggelikre hozza össze a prominens republikánus vezetőket és a vallási aktivisták körében található adományozókat.
Még mindig The New York Times; Kocsis Tamás kollégánk, az MTI többszörös külföldi tudósítója ezt olvasta a lapban:
Amerika Achilles-sarka a belső megosztottság. Vészjósló precedenssel szolgált a Trump által egy éve felhergelt csőcselék, mert a polgárháború óta nem fordult elő, hogy egy bukott elnök ne adta volna át békésen a hatalmat, egyetlen elődje sem szállt szembe a széles körű bizonyítékokkal és nem vonta kétségbe a választások eredményét. Az ügy rengeteget ártott az Egyesült Államok nemzetközi befolyásának, azaz nem csak odahaza ver továbbra is hullámokat. Így látja a helyzetet Francis Fukuyama világhírű politológus. S amit lát, az korántsem csak Amerika. Az évfordulón megjelentetett elemzésében a Stanford Egyetem professzora joggal fejtegeti a The New York Times-ban, hogy ami egy éve történt, az egybeesett a liberális demokrácia szélesebb válságával. A globalizáció és a gazdasági változások miatt sokan leszakadtak, tetemes egyenlőtlenségek alakultak ki. A világháló gyengítette az elit ellenőrzését az információ fölött, így nem elég az értékek ügyében mutatkozó sokrétű ellentét, a tények értelmezésének két külön univerzuma alakult ki.
Most pedig Kazahsztán. A moszkvai Izvesztyija beszámol arról, hogy az orosz dominanciájú, a hírekben ritkán szereplő szervezet, Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezet – nevezzük röviden KBSZSZ-nek – levélben értesítette az ENSZ Biztonsági Tanácsát a kazahsztáni békefenntartó műveletnek nevezett katonai akcióról. A KBSZSZ közölte azt is: a résztvevő egységeknek akkor van felhatalmazásuk a fegyverhasználatra, ha – idézem – „fegyveres banditák” részéről támadás éri őket. Stanislav Zas, a KBSZSZ főtitkára szerint a békefenntartó erők elsősorban objektumvédelmet látnak el, az utcai demonstrációk feloszlatásával nem foglalkoznak, az a helyi rendfenntartó erők dolga. Az Izvesztyija beszámolójából kitűnik, hogy oroszok és örmények mellett fehérorosz katonák – köztük a vityebszki légideszantosok – is részt vesznek a műveletben.
A külföldi katonai beavatkozáshoz vezető folyamatról, az egyre súlyosabbá vált erőszak-cselekményekről beszámolva az orosz lap azt írja: Almatiban radikálisok fosztogattak, és lövöldözés is volt a kazah hadsereg és a tiltakozók között. Hivatalos közlés szerint a biztonsági szervek soraiban a halottak száma 18-ra nőtt, közülük kettőt lefejeztek. A kazah egészségügyi minisztérium azt jelentette, hogy az összecsapásokban eddig több mint ezren sérültek meg, közülük közel 400 személyt kellett kórházba szállítani, 62-nek az állapota igényel intenzív ellátást. A minisztérium szerint a lázadók orvosokra is rátámadnak, eddig 10 orvos sérült meg.
Az Izvesztyija a Kabar24 elnevezésű kazah tévécsatorna ma hajnali közlésére hivatkozva azt is írja, hogy a kazah belügyminisztérium tájékoztatása értelmében az ország rendvédelmi szervei őrizetbe vettek háromezer lázadót, a hivatalos megfogalmazás szerint megsemmisítettek 26 fegyveres bűnözőt, 18 további bűnöző pedig megsérült.
Az orosz nyelvű, de a moszkvai hatalomtól független, Lettországban bejegyzett Meduza hírportál szerint kétséges a jogszerűsége a most megkezdett kazahsztáni műveletnek, amely egyébként a csaknem húsz éve létező, hat volt szovjet tagköztársaságból álló KBSZSZ első közös katonai akciója. Mégpedig azért kétséges, mert a szervezet alapokmánya nem szól arról – igaz, ennek megfelelően kifejezetten nem is tiltja –, hogy külső agresszió hiányában is lehetséges legyen a közös katonai fellépés.
Eddig a tagországok mindig tartózkodtak attól, hogy gyors reagálású katonai akcióra szánják el magukat olyankor, amikor valamelyik tagállamban válságos helyzet állt elő, de kívülről nem érte agresszió az országot – írta a Meduza hírportál.
Pálfi Rita és Naira Davlashyan (Euronews) írja: Kazahsztánban az ország függetlenné válása óta legsúlyosabb tüntetések zajlanak, kormányépületeket gyújtottak fel, és több tucatnyi tüntető meghalt az elmúlt napokban. Bár az első megmozdulásokat az üzemanyagárak nagy mértékű emelése okozta, az utcára vonult tüntetőket már nem nyugtatta meg az árcsökkentés, és a kormány lemondása sem. Lehet-e ebből forradalom, miért dühösek a kazah vezetőkre a demonstrálók, és van-e hasonlóság a Belaruszban 2020 augusztusában történtekkel?
A kazahsztáni, példa nélküli tüntetések kiindulópontja a délnyugati olajváros, Zsanaozen volt, ahol január 2-án a sokak által az autójuk üzemanyagaként használt cseppfolyós gáz drasztikus emelése miatt vonultak utcára az emberek.
A tüntetések gyorsan kiterjedtek az egész országra, napokon belül már a gazdasági fővárosban, Nur-Szultanban és az ország legnagyobb városában, Almatiban is megmozdulásokat tartottak.
A zavargásokba torkolló demonstrációk lecsillapítása érdekében a hatóságok először csökkentették a gáz árát.
Kassim-Zsomart Tokajev elnök ezután menesztette az egész kormányt. Emellett szükségállapotot hirdetett ki több területen, köztük Almatiban, ahol éjszakai kijárási tilalom van érvényben.
Szerdán először békésebb hangot ütött meg, reformokat ígért, és politikai átalakulást. Még aznap hangnemet váltott az elnök, későbbi nyilatkozatában a tüntetőket „külföldi” befolyás alatt álló „terroristáknak” nevezte, és katonai támogatást kért a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetétől, az orosz vezetésű katonai szövetségtől. (Oroszország és Belarusz is küldött csapatokat a felhívásra válaszolva még csütörtökön.)
A hatóságok csütörtökön megerősítették, hogy tucatnyi tüntető meghalt, és több mint 1000-en megsebesültek a rendőrséggel való összecsapásokban.
Miért dühösek az emberek?
A Szovjetunió felbomlása után, három évtizede függetlenné vált öt közép-ázsiai köztársaság közül messze Kazahsztán a legnagyobb és leggazdagabb.
Nyugat-Európa nagyságú területet terül el, és hatalmas kőolaj-, földgáz-, urán- és nemesfémkészletekkel rendelkezik.
De miközben Kazahsztán természeti gazdagsága segített abban, hogy kialakuljon egy szilárd középosztály, és a hipergazdag nagyvállalkozók jelentős csoportja, széles körben elterjedtek a pénzügyi nehézségek. A bankrendszert mély válságok sújtották, amelyeket a nem törlesztett hitelek idéztek elő. A régió többi részéhez hasonlóan itt is elharapózott a kisstílű korrupció.
Zsanaozenben és a tágabb környezetében régóta gyökeret vert az elégedetlenség, mert úgy érzik, hogy a régió energiagazdagságából nem profitál igazságos mértékben a helyi lakosság.
2011-ben legkevesebb 15 embert agyonlőtt a rendőrség a városban, akik egy sztrájk után elbocsátott olajipari munkások mellett tüntettek.
Amikor múlt szombat éjjel megduplázódott annak a cseppfolyósított kőolajgáznak az ára, melyet a térség lakóinak többsége autója használatához vásárol, elfogyott a türelmük.
Mennyire irányul a tüntetők haragja Kaszim-Zsomart Tokajev kazah elnök ellen?
A kritikus hangok elhallgattatása Kazahsztánban már régóta bevett szokás. Minden olyan személyiséget, aki a kormánnyal szembe akart szállni, vagy elnyomtak, félreállítottak vagy beszerveztek. Így bár ezek a tüntetések szokatlanul nagy létszámúak voltak – némelyik több mint 10 000 embert vonzott, ami Kazahsztánban nagy szám -, a tiltakozó megmozdulásokból nem kerültek ki vezetők.
Kazahsztán közelmúltbeli történelmének nagy részében a hatalom Nurszultan Nazarbajev korábbi elnök kezében volt. Ez 2019-ben változott meg, amikor a most 81 éves Nazarbajev lemondott, és régi szövetségesét, Tokajevet jelölte ki utódjának. A (katonaságot és a titkosszolgálatokat felügyelő) biztonsági tanács elnökeként Nazarbajev továbbra is jelentős befolyást gyakorolt az ország felett. Fontos jelzés volt a tüntetők felé az, hogy Tokajev szerdán bejelentette azt is, hogy átveszi Nazarbajev helyét a biztonsági tanács élén.
Ugyanis az elmúlt napokban az utcákon megnyilvánuló harag nagy része nem Tokajev, hanem Nazarbajev ellen irányult, akit még mindig széles körben az ország legfőbb uralkodójának tartanak. „Shal ket!” („Öreg, menj el!”) ez lett demonstrálók fő jelszava.
„Az emberek belefáradtak a jelenlegi kazah kormány skizofrén berendezkedésébe, ahol senki sem tudja pontosan, hol születnek a döntések, Tokajev elnök vagy Nazarbajev első elnök körében” – mondta Arkagyij Dubnov orosz politikai elemző az Euronewsnak.
De a szakértő véleménye szerint Tokajev engedménye ezen a fronton, azaz Nazarbajev eltávolítása a biztonsági tanács éléről, túl kevés és túl későn megtett lépés. „Az emberek alapvető gazdasági és politikai reformokat követelnek. Képviseletet követelnek a parlamentben, szólásszabadságot és a politikai pártok tevékenységének szabadságát” – sorolta.
Dubnov a folyamatban lévő eseményeket „előforradalomnak” nevezte, amelyek hasonlóságokat mutatnak az arab tavasszal és a 2013-as ukrajnai Majdan-mozgalommal.
Van rá esély, hogy megdöntik a rezsimet?
Ez ismeretlen terület Kazahsztán számára. Az ország már korábban is látott nagyobb tüntetéseket: például 2016-ban, egy vitatott földtörvény elfogadása után. Valamint 2019-ben is, a vitatott választások után, amelyek biztosították Tokajev hatalmának, elnöki pozíciójának a megtartását. De ilyen mértékű tiltakozáshullámra még nem volt példa.
Bár Tokajev szerdán a nyilvánossághoz intézett felhívásában ígéretet tett a reformok folytatására, és utalt arra, hogy lehetséges a politikai liberalizáció átalakulás, a nap végén tett komor megjegyzései azonban azt sugallták, hogy inkább egy elnyomás útjára lépne.
Temur Umarov, a moszkvai Carnegie Központ kutatási tanácsadója az Euronewsnak azt mondta szerdán, hogy a „helyzet egyelőre nem kritikus”.
„Nekem úgy tűnik, hogy ami most történik, az nem jelenti a jelenlegi politikai rendszer végét. (…) Most már csak alkudozásokat fogunk látni a tüntetők és a hatóságok között. A hatóságok engedményeket tesznek, a tüntetők pedig megmondják, hogy ezek az engedmények elégségesek-e számukra vagy sem” – magyarázta.
Hozzátette, hogy „a reformok 100 százalékban meg fognak történni. Az elmúlt néhány évben már láttuk őket. Ez egy olyan tendencia, amely a tiltakozások nélkül is megtörtént volna, de most felgyorsul, és a hatóságok még inkább rájuk fognak törekedni. De ezek (a reformok) csak akkor lehetségesek, ha a tiltakozások nem lépnek át egy olyan határt, amely után a hatóságok úgy gondolják, hogy patthelyzetben vannak. Mer ha igen, akkor erőszakot fogunk látni” – fejtette ki Umarov.
Mivel az utcai tüntetéseknek – legalábbis egyelőre – nincs céljuk, nehéz elképzelni, hogyan érhetnek véget.
De még ha nem is sikerül megbuktatniuk a kormányt, lehetségesnek tűnik, hogy mélyreható átalakuláshoz vezetnek.
Az viszont még nem világos, hogy ez mit jelenthet.
Van hasonlóság a Belaruszban történtekkel?
Dubnov szerint az események egyetlen tekintetben hasonlítanak egymásra. Mindkét országban „a hatóságok viselkedése miatt felháborodott emberek tiltakozása” történt, illetve zajlik. Szerinte a legnagyobb különbség az, hogy „a belarusz hatóságok megtestesítik a totalitárius, önkényuralmi, despotikus rendszert, és nélkülözik az emberek iránti tisztesség és tisztelet minden gondolatát. Az embereket a legbrutálisabb módon bebörtönzik vagy kiutasítják az országból.”.
Kazahsztánban ez eddig nem így volt, ott nincs ilyen totalitárius uralkodói kép, véli a szakértő. Hozzátette, hogy annak ellenére Nazarbajev valóban tekintélyelvű, de ilyen totális elnyomó rendszer nincs, a tiltakozó emberek fizikai megsemmisítésére Kazahsztánban eddig még nem volt példa.
Umarov szerint ahhoz hogy a kazah politikai vezetők készek a reformokra és bizonyos váltatásokra amíg a hatóságok úgy érzik, hogy semmilyen veszély nem fenyegeti őket, a politikai elit úgy látja, hogy semmi sem fenyegeti a pozíciójukat, a rendszer egésze pedig kitart.
Viszont amint a tiltakozók, vagy a hatalmon lévők átlépik a határt, akkor már minden teljesen más forgatókönyv szerint fog működni. A szakértő szerint elég nehéz elképzelni a belarusz forgatókönyvet Kazahsztánban, bár hozzátette, hogy „nem lehetetlen”.
Különbségként említette, hogy Lukasenko átlépte a határt, és a helyén marad. Nazarbajev viszont magától távozott, és elindította ezt az átalakulást, amit egyelőre ellenőrzés alatt tartanak.
A másik különbség Kazahsztán és Belarusz között az, hogy utóbbi mindig is az Oroszország és a Nyugat közötti ellentmondásokra játszott. Mindig nagyon függött Oroszországtól, de ugyanakkor megpróbálta bizonyítani, hogy fontos Európának is. Kazahsztán, ezzel ellentétben, valóban több lábon álló politikát folytat: egyszerre elég erős a nyugati országok és Kína befolyása is – magyarázta.
Ez azt jelenti, hogy „valamilyen veszély esetén nem kerülnek teljesen Moszkva befolyása alá, és ezért egy kicsit többet engedhetnek meg maguknak, mint a belarusz politikai rendszer”.