Lenin újra él. Orosz katonák szovjet zászlókkal vonulnak az ukrán frontra, és az ukránok minél több Lenin-szobrot dobnak szemétre, az orosz nacionalizmus a hanyatt fekvő bronzokat annál inkább ideológiai örökségének érzi. (A nyitó képhez: voltak évek, 1953–61-ig, amikor két lakója volt a moszkvai, Vörös téri mauzóleumnak.)

A 100 esztendeje elhunyt Lenin konzervált holtteste majd hetven éven át úgy működött, mint a rendszer koncentrált nukleáris fűtőanyaga, szellemileg legalábbis, és a hatalom szándékai szerint legalábbis. Amíg ő ott volt, a mauzóleum mellvédjén grasszáló szovjet vezetők legitimálása rendben volt, a rezsim jogosultságát Vlagyimir Iljics folyamatosan sugározta, a nép sorban állt a szarkofág előtt, hogy túlvilági erőkkel töltekezzék. A kommunisták azt olvasták ki az alapító nagyok irataiból, hogy a történelem valóban véget ért, az örökkévalóság kora közeleg, és ehhez persze kell a halálában is örökké élő vezér elpusztíthatatlan teste.

A Szovjetunió azonban az ismeretes módon megbukott, a koporsóból sugárzó fény addigra régen kialudt, és „vonultán az árnak” – hogy Esterházyt idézzük –, a posztszovjet embereknek el kellett dönteniük, mi lesz a hűlt testtel. Eleinte persze a temetéspártiak voltak többségben, arányosan azzal a hittel, hogy a múlt tényleg múlt, és a jövőnek nincs köze halottakhoz.

A feltámadó szovjet nosztalgia közben jött-ment, a jelcini kaotikus, oligarchisztikus időkben például nyilván jött, de még 2005-ben, a Leveda Center felmérése szerint is az oroszok 51%-a támogatta Lenin eltemetését, 40%-a ellenezte. Az előbbiek aránya 2017-ben 63%-ra nőtt, ám az idők akkorra már változtak, értsd: Lenin használati értéke komolyan megugrott, főleg a Krím megszállása idején és után, amikor Putyinnak a kommunisták támogatására is szüksége volt.

Putyin az idő tájt ragadtatta magát a nemzetegyesítő megértő szavaira: „Sok ember a saját sorsát Lenin nevével asszociálja, számukra tehát Lenin eltemetése azt jelentené, hogy hamis értékeket imádtak, hamis célokat tűztek maguk elé, és hogy az egész életük hiábavaló volt.”

Az volt, de Putyin azt sejtette, utólag értelemmel tölti fel.

És Lenin újra él. Orosz katonák szovjet zászlókkal vonulnak az ukrán frontra, és az ukránok minél több Lenin-szobrot dobnak szemétre, az orosz nacionalizmus a hanyatt fekvő bronzokat annál inkább ideológiai örökségének érzi. Lenin ma már az orosz birodalom atyjaként fekszik márványágyán, hogy egykor azt Szovjetuniónak hívták, mellékszál, korhoz kötött nyelvi lenyomat.

Még 2007-ben, az Egységes Oroszország (Putyin pártja) két képviselője, Vlagyimir Megyinszkij és Robert Slegel ezt írta: „Lenin különösen ellentmondásos politikai figura, és hazánk fővárosának szívében, egy nekropoliszban tudni őt, rendkívül abszurd. Ez egy nevetséges pogány-nekrofil misszió. Ráadásul Lenin teste már sehol sincs: a szakértők tudják, hogy a testnek csupán tíz százaléka valódi, minden mást már régen eltávolítottak, és pótoltak.”

A képviselők azóta Putyin-kritikusok, a pogány-nekrofil üzlet változatlanul folyik, és – mint látjuk – ehhez tíz százaléknyi Lenin is pont elegendő. A jövő a halottaké.