Nevezetesen: a működtetésre rendelkezésre álló pénz alig éri el a GDP 3,8%-át, amely a környező országokhoz
képest is kevés. Az infláció növekedése folytán a rendelkezésre álló források reálértéke is csökken.
A múlt esztendőben mintegy 1200 orvos hagyta el egzisztenciális okokból az országot, s ezzel a hiánnyal a magyar
orvosegyetemek képzése nem képes lépést tartani.
A szakdolgozók, ápolók számának csökkenéséről már a statisztikusok sem beszélnek. A gazdasági válság miatti
magas munkanélküliség, a megnehezült életkörülmények miatt viszont egyre többen betegszenek meg.
Azt már csak remélni lehet, hogy a nyárra-őszre konkretizálódó Semmelweis-terv nem a csökkenő forrásokhoz
akarja összezsugorítani – lerombolni – az egészségügyi ellátórendszert.
A Magyar Kórházak- és Rendelőintézetek Szövetségének véleménye szerint nem lenne jó, ha a múlt évek
hiánygazdálkodását szükségállapot váltaná fel, az egészségügyi ellátórendszer középpontjába pedig a gyógyítandó
ember helyett a pénz kerülne, és aszerint kellene mérlegelni, hogy kinek a gyógykezelésére van elég forrás, s kit kell
a sorsára hagyni.”