A nem egészen megszokott rendszerbe sorolható mű szokatlan műfaját a terjesztők, talán a szerzőkkel is összhangban, mikrotörténelem-írásnak nevezik, magam – ha létezhet ilyen – esszésített családkrónikának mondanám. A szerzők csapata – ritka „buké” egy könyv ízlelésekor – közvetlenül érintett: a „patkós-teszéri Zámory életfa” ma élő ágai. Az írói trió sem éppen szokványos alkotói felállás: Bruckner Éva, Csepeli György és Csepeli Miklós közül mindegyik odatehetné a könyv borítójára nem csak a dr. titulust. A névsorban az első könyveiről ismert történész-művészettörténész, egyetemi adjunktus, a második sokat szereplő, itthon és világszerte publikáló szociálpszichológus professzor, egykori államtitkár, a harmadik pedig gépészmérnök, docens a maga szakmájában, s ha ez nem elég, nemzetközileg magasan jegyzett sportoló bridzsjátékos, szerző és oktató.
Vagyis együtt és külön-külön jelzik, mekkora utat tett meg, hová jutott el történetesen a 17. század eleji feudalizmusból a 21. század „szép új világába” egy magyar nemesei család a viharoktól nem éppen nem megkímélt történelmi útelágazásokon át. És persze nem csak egy família, amitől közügy ez a családi krónika. Az meg a sors sajátos fintora, hogy a szerzők közül egyik sem viseli a Zámory nevet. A Csepeli testvérpár édesanyjával, megszakadt a „kutyabőrös” név viselőinek sora a szűk rokonságban, a hölgy szerző pedig Csepeli Miklós feleségeként iratkozott be a trióba.
A könyvből csaknem 250 oldal a megtett négy évszázad, a „Zámory saga”. (A hitelesség jegyében további 30 oldal a felhasznált „oral history” felsorolása és az azonosítható nyomtatott, szöveges, illusztrációs forrásanyag, ezzel is jelezve, tudós emberek a könyv készítői.
Az armálisnak nevezett nemesi levelet az első szereplő, Zámory Mihály kapta; számottevő jószág és birtok nélkül küszködő ember, aki törökverő tettei okán érdemelte ki a címerre is jogosító királyi elismerést. Őt követték sokan mások, ilyenek, olyanok – hiszen „magyar módra” ez másként elképzelhetetlen lett volna .
Károly 1809-ben részt vett a király és a haza védelmére szervezett Napóleon ellenes nemesi felkelésben, és huszonkét éves korában életét vesztette a győri (pontosabban: a kismegyeri) csatában. Később Adolf, a könyvnek címet adó „tengerszemű hölgy” férje, a játékszenvedélyével vált híressé, asszonya pedig nem utolsó sorban azért, mert Jókai Mórnak is tetszett, bár az alulmaradt a versenyben. Márton 1849-ben egyike volt Komárom hős védőinek, akik a szabadságharc leverése után még negyven napon át kitartottak várbéli őrhelyükön. Majd jött a sorban a Kossuth Lajos gyermekeit bujtató Kálmán, aki később mameluk képviselőként hűségesen szolgálta Tisza Kálmánt, sőt Magyarország egyik nagyuraként emlegették, Eötvös Károly pedig a Bakony dúvadjának nevezte.
Ezzel egy időben a 19. századi Mária, „a koroncói úrnő” a körülötte kialakult szellemi-kulturális légkörrel a nemesség egyik legértékesebb oldalát mutatta meg, és ennek jegyében Győrnek adományozta a család könyvtárát. Imre első világháborús naplója megrázóan drámai dokumentuma – tanú rá a könyv – a katona–férj–apa-szerep mély konfliktusának,
A szerzők az 1924-ben honvéd ezredesként nyugdíjazott, 1957 decemberében elhunyt Imre nagyapjuk életét mutatják be annak példájaként, hogy a magyar valóság sok más népnél is sűrűbb fordulatai mekkora terheket rónak a hús-vér emberre; milyen próbáknak teszik ki hűséget, lojalitást, megbízhatóságát, a választott értékekhez, akár a hazához ragaszkodást is.
Történt ez annak a 20. századnak az első, már Trianont követő felében, amikor Zámory Imre lánya, Mária – e könyv szerzője közül kettőnek az életre készülő édesanyja – „kereskedelmi iskolai tanulmányait befejezte, jegyben járt egy nem nemesi származású, de intelligenciára és jellemre nézvést annak számító mérnökkel, és az esküvő is hamar megtörtént”. Férjét Csepeli Alajosnak hívták, aki nevében is maga a polgárosult világ…
A szerzők közül a szociálpszichológus Csepeli György Thomas Mannt idézi a maga önállóan jegyzett bevezetőjében: „Mélységes mély a múltnak kútja”. S mintha ennek jegyében összegezné családi históriáját. „A mi történetünk arról szól, hogy akár áldotta, akár verte őket a sors keze, hőseink alkalmazkodtak, s nem hagyták, hogy a sors elsodorja őket.”.
Magam teszem hozzá: ez a mondat, akár Magyarországról is szólhatna.
Mint aki a szó szoros értelmében a szerzőtrió Csepeli házaspár ajtószomszédja, sajnálom, hogy a történetek befejeződtek a ma kapujában. Négyszáz esztendő családi históriájának ismeretében a „Zámory–Csepeli-saga, 2014” is jó olvasmány lehetne – jelenről és talán a holnapról is.
Ceterum censeo: értékes könyv született, ami ma különösképpen az. Olvasása közben sűrűn késztet gondolkodásra, belső döntésekre – s éppen az oly sokat emlegetett nemzet ügyeiben.
(Kossuth Kiadó, 2014)
Csepeli Miklós a bridzsről: Csepeli Miklós egyetemi tanár, egykori válogatott, e királyinak nevezett kártyajáték egyik „nagy öregje” – aki számos tanulmányt publikált már a sportágról és történelméről – úgy véli, hogy a bridzs, mint sport az utóbbi évtizedekben, visszaszorulóban van idehaza. Az amatőrök között is jobbára az idősebbek játsszák, és már ők is a szüleiktől örökölték. A csúcspont a múlt század harmincas éveire tehető. Akkor még Európa-bajnokságot is nyert a magyar válogatott. „Sajnos, a háború környékén a zsidó középosztályt, utána pedig, a keresztény középosztályt fejezték le Magyarországon, így ez az igényes szellemi sport elveszítette két nagy létszámú bázisát – állítja Csepeli. – Nagy kár, hogy ma kevés fiatal űzi, holott rendkívül modern játék. Épp azokra a magatartásformákra apellál, amelyek ma a való világban is szükségesek a túléléshez. Az információk szemfüles, célirányos begyűjtése, azonnali értékelés és kreatív kombináció, majd gyors és határozott döntéshozatal.”
