Erről emlékeztek meg ma Budapesten, a Holokauszt Emlékközpontban. Szita Szabolcs professzor, az intézmény igazgatója megnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy a deportálandók összegyűjtése magyarországi táborokban, majd Kőrösmezőn, a határvárosban, végül kitoloncolásuk a Dnyeszter folyón túlra nem egyedi, véletlen gaztett volt, hanem előre eltervelt merénylet, amelyet, ha külső körülmények nem szólnak közbe, a magyar hatóságok folytatni kívántak.
Gellért Ádám nemzetközi jogász előadásában úgy fogalmazott, hogy 1941 nyara a magyar holokauszt előszobája volt. Az azóta felkutatott dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy a Bárdossy László vezette magyar kormány részletesen tudott a történtekről, egyik ülésén még tárgyalt is róluk. Gellért részletesen szólt a néhány esztendeje elhunyt Szirtes Zoltánról, aki a 80-as évektől fogva fáradhatatlanul munkálkodott a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás történetének feltárásán, erről nagyon sok dokumentumot és tanút kutatott fel. 1990-ben megkereste Antall József miniszterelnököt, kérve őt, hogy vizsgálják ki, tárják fel az akkori bűncselekmény-sorozatot és büntessék meg a vétkeseket. Az 1941-i deportálás kivizsgálása, az áldozatok emlékének kijáró nemzeti kegyelet azonban csaknem a legutóbbi évekig váratott magára. Ezért is nevezte dokumentumgyűjteménye címében Szirtes Zoltán az áldozatokat „temetetlen halottainknak”. A múlt két évtizedben több történész is foglalkozott az 1941 nyári események feldolgozásával, de átfogó monográfia azóta sem született róluk.
A mai megemlékezésen bemutattak magyar katonák által készített fényképeket az akkori kőrösmezei és kamenyec-podolszkiji állapotokról. Gellért Ádám előadásában szólt azokról a magyar honvédekről és tisztekről is, akik segítettek visszacsempészni Magyarországra a kitoloncoltakat, noha ezzel nem keveset kockáztattak. Akadt köztük, akinek bíróság előtt kellett felelnie ezért.
Az emlékülésen ismertették a Magyar Zsidó Kulturális Egyesületnek és a Holokauszt Emlékközpontnak a magyar kormányhoz intézett felhívását, amelyben kérik: „a magyar holokauszt 70. évfordulójának megemlékezései sorában helyezzen el méltó emléktáblát az első deportálások színhelyén, Kőrösmező (Jaszinya) vasútállomásán és az első áldozatok Kamenyec-Podolszkijban található tömegsírjánál”. A megemlékezés résztvevői végül mécseseket gyújtottak és helyeztek el az 1941-i deportálás áldozatainak a holokauszt Emlékközpont épületének falán lévő emléktábláján.
E tudósítás szerzőjének személyes élménye is van a Kárpátaljára menekült lengyelországi és szlovákiai zsidók kárpátaljai „begyűjtésével” kapcsolatban.
Kilencéves koromban, 1941 nyarán Nagyszőlősön nyaraltam a baráti Ilkovics családnál. Egy napon a családfő üzleti partnere és barátja, az ifjabbik Perényi Zsigmond báró, aki atyjától, a Főrendiház későbbi elnökétől eltérően meggyőződéses demokrata és antifasiszta volt, figyelmeztette a családot, hogy értesülése szerint az éjszaka a csendőrök razziázni fognak, és elviszik a magyar állampolgárságukat hitelesen igazolni nem tudó zsidókat.
Ilkovicsék, akik korábban a Felvidéken, tehát Csehszlovákiában éltek, ebbe a kategóriába tartoztak. A háziak megkérdezték, hogy nálam van-e a budapesti református cserkészcsapat által kiállított cserkészapród-igazolványom, ami hitelt érdemlően tanúsítja, hogy kóser, azaz éppenséggel, hogy nem kóser vagyok. Én viszont ezt a papírt a nyaralásra nem vittem magammal. Így aztán az Ilkovics családdal együtt nekem is élnem kellett Perényi Zsigmond nagylelkű ajánlatával: a sötétség beállta után, gyertyát, zseblámpát nem gyújtva, halálos csendben, hogy a személyzet ne vegye észre, belopóztunk a báró kastélyába és üres heverőkön, szőnyegeken ott töltöttük az éjszakát.
Nagyszőlősön azon az éjszakán sok zsidó embert fogtak el és szállítottak a csendőrök Kőrösmezőre. A szerencsétleneket onnan toloncolták tovább a kamenyec-podolszkiji vesztőhelyre. Az Ilkovics házaspár akkor megmenekült.
Három évvel később, amikor a magyar holokauszt folytatódott, a csendőrök marhavagonba terelték és Auschwitzba deportálták őket, ahonnan már nem tértek haza.
