Alighanem igaza van Vörös Imre akadémikusnak (volt alkotmánybírónak), aki a könyvbemutatón bizarrnak nevezte a „maffiaállam” szóhasználatot. Ráadásul a kormánypártok időközben ellentámadásba lendültek: ők „maffiabaloldalról” beszélnek, nyilván azért, hogy eltereljék önmagukról a figyelmet. Bár valóban kissé bombasztikus a „maffiázás”, mégis meggyőző látleletet ad a jelenlegi közállapotokról a Noran kiadó tanulmánygyűjteménye. Egyfelől ismeretterjesztő munka, másrészt elmélyült elemzések csokra – több mint négyszáz oldalon. A terjedelem egyötödét Magyar Bálint átfogó tanulmánya adja. A szociológus, volt SZDSZ-es politikus és miniszter már az első Fidesz-kormány regnálása idején, 2001-ben cikket írt az „egészpályás lenyúlást”, maffiamódszereket alkalmazó jobboldali pártról, amely – kialakítva a „szervezett felvilág” játékszabályait – fellazította a demokratikus intézményrendszert. 2010 után a Keresztapa,Orbán Viktornemcsak a pártját gyűrte maga alá, hanem fennhatósága alá került az egész állam, s egyetlen személy családjának, illetve holdudvarának gyarapodása lett a politikai hatalom gyakorlásának burkolt és kevésbé burkolt célja.

Ahogyan hungarikum a pálinka és a tepertős pogácsa, olyannyira egyedi a posztkommunista magyar polip, a mindent behálózó személyi hatalom, a parazita állam. Ha megvalósul Vörös Imre keserű jóslata, ezért a hungarikumért fognak idezarándokolni hamarosan a katasztrófaturisták. A kötetben közölt 21 tanulmány mindamellett jól példázza, hogy – mint Konrád György is rámutat az előszóban – a hazai szociológusok új nemzedéke állt csatasorba. Céljuk, hogy rávilágítsanak a demokrácia kiüresedésére, a jogállam szétverésére, a gátlástalan demagógiára és populizmusra – arra, hogy nálunk, itt „mennyi az annyi”. Megérthetjük a könyvből (ha nem vettük volna észre), hogy hol, miben élünk, s ha jövő tavasszal elmegyünk szavazni, tudjuk a dolgunkat.

A szerkesztők Magyar Bálint bevezető munkája után négy fejezetre tagolták a tanulmányokat. Az első a maffiaállam általános mibenlétét és egyediségét írja körül, ezt követi a polip által fojtogatott jogállam, illetve a gazdasági és szociálpolitikai állapotok jellemzése. Az utolsó, negyedik fejezet a maffiaállam kulturális közegét térképezi fel. Társszerzőknek olyan kiváló szakembereket sikerült megnyerni, mint Szelényi Iván, Ara-Kovács Attila, Csepeli György, Fleck Zoltán, Csillag István, Krémer Balázs, Bozóki András, Vásárhelyi Mária. A felsorolás nem teljes, és nem tükröz fontossági sorrendet sem, mint ahogyan a recenzens csupán azért emeli ki Kozák Mártont, mert szellemesen ír a Keresztapa focijáról. A futballrajongó Orbán Viktort Stadler Józsefhez hasonlítja a szerző, aki bűnös áfa-visszatérítésből épített magának stadiont Akasztón. A kormányfő Felcsúton valósítja meg álmát, de a stadionhoz lesz kisvasút is. „Meg minden, ami neki fütyül.”

A magyar polipról szóló kötet lapjainak többsége nem ilyen szórakoztató. Nevetni ugyanis nem lehet azon, ahogyan Orbánisztánban átalakították a rendőrséget, a közoktatást, ahogyan szolgai szerepre kárhoztatták a bírói hatalmat. A kétharmados választási diadal után voltaképpen államcsínyt hajtottak végre – az alkotmányosság látszatának leple alatt. Igaz, a klasszikus maffiarendszernek puhább, erőszakmentes eszközeit alkalmazzák a magyar főszereplők (nem lövik halomra az ellenfeleket), de van szabadrablás, pénzmosoda és újraelosztás, amelynek kedvezményezettei a hű szekértolók.

Magyar Bálint és szerzőtársai lehangoló képet festenek a maffiaállam működéséről, vagy ahogyanBecker Andrásírja a könyvben:az OrbánZrt.-ről. A diagnózis találó. Ám arról már alig szolgál eligazítással a kötet, hogy van-e kiút, van-e gyógyulással kecsegtető terápia? Lehet-e tenni barmit is azért, hogy kiszabadítsa magát az ország a polip öleléséből? A jelek szerintOrbán Viktorés pártjának népszerűsége töretlen…