– Miniszterelnök úr, jobban van?
– Mire gondol?
– Hát, hogy vannak ezek a kényszerképzetei.
– Kényszerképzeteim? Nekem?
– Igen. Ön Magyarországnak képzeli magát.
– Mikor mondtam ilyet?
– Azt nyilatkozta a Welt am Sonntagnak, hogy Manfred Weber, a Néppárt frakcióvezetője megsértette a magyar népet.
– Miért? Nem így van?
– Ha ön a magyar nép, azaz, Magyarország, akkor természetesen ez a helyes kifejezés. De ön nem Magyarország, miniszterelnök úr. Hadd emlékeztessem rá: önt Orbán Viktornak hívják. Vagyis: Brüsszelben, Strasbourgban és úgy általában, a világ demokratikus felén nem a magyar népet, a magyar embereket, hanem Önt kritizálják.
– Irigylik az eredményeinket, ezért feszültek és frusztráltak. Európa hanyatlik, a Nyugatnak bealkonyult, és Soros kottájából játszanak.
– Nem Magyarországot bírálják, miniszterelnök úr, hanem Önt.
– A magyar emberek egymásután háromszor is belénk helyezték a bizalmukat.
– Kormányzásra kaptak felhatalmazást, miniszterelnök úr. Jobb életet vártak önöktől, mert ezt ígérték nekik. Kevesebb korrupciót, jobb egészségügyet, versenyképesebb oktatást. önök ellenségünkké tették a fél világot.
– Nem tetszik nekik, hogy sikeresek vagyunk.
– Azért végezetül, nyugtassa meg az önért aggódókat: ugye, nem képzeli Magyarországnak magát?
– Nem képzelem magam Magyarországnak. Ugyanis én vagyok Magyarország… Most ne nézzen így rám: jobb lenne, ha Bonaparte Napóleon volnék?
