Nem olvastam Henry James 1897-ben (!) írt, a viktoriánus Angliában játszódó, magyarul is megjelent regényét (Európa, 1985, és Kriterion, 1987; ford. Udvarhelyi Hanna), így nem tudom mennyit változtatott rajta a két forgatókönyvíró, Nancy Doyne és Carroll Cartwright, de azt hiszem, a látott mű engem zavaró számos buktatója ebből a 115 évet és egy óceánt átugró kortárs korszerűsítésből ered.
Itt van mindjárt Maisie személye. Henry James szerint 6 éves, a film sillabusza 7-nek mondja, ami külsőre stimmel is, csak épp az egyik jelenetben a kislány hibátlanul felolvas egy olyan érett házi dolgozatot, ami egy 9 évesnek is becsületére válnék.
Mindegy, maradjunk annyiban, hogy Maisie (Onata Aprile) egy alsó tagozatos, aranyos, New York-i kislány hatalmas, szomorú szemekkel és két középkorú szülővel. Az anya, Susanna (Julianne Moore) ismert, jól kereső rocksztár, akire, ha rátör az anyai érzés, nyalja-falja kislányát és nem győzi állandóan hangoztatni, hogy mennyire szereti; de ha úgy tartja kedve, zavartalanul bulizik barátaival és zenészeivel, s ha a fellépés szólítja, úgy eltűnik a turnébusszal, hogy hírét se hallani, csak váratlanul keveredik elő. Az apa, Beale (Steve Coogan) műkereskedő, aki képtelen kikapcsolni a mobilját, és állandóan utazik az üzletei után Olaszországtól Nagy-Britanniáig. Ez még nem volna baj, hiszen jó módban élnek egy bérház emeletes lakásában, ahol még házi hangstúdió is van, a kislányra pedig egy Margo nevű fiatal nörsz (Joanna Vanderham) vigyáz.
A baj ott kezdődik, hogy Susanna és Beale egyre többet marja egymást, aminek a kislány rendre szem- és fültanúja lesz, ezért visszavonul játékokkal zsúfolt szobájába töprengeni és szomorkodni. Amikor az anya kidobja az apát a lakásból és az elköltözik, Maisie a mamájával marad, pedig a papája is harcol érte. A bírósági tárgyalás az apának ítéli a gyermeket, aki a láthatás alkalmával arról is megbizonyosodik, hogy apja és nevelőnője között valami szövődik, mert Margo és Beale olyannyira együtt laknak, hogy rövidesen össze is házasodnak. Aztán egyszer, amikor a kislányért kell menni az iskolába, megjelenik egy fiatal férfi, Lincoln (Alexander Skarsgård), akiről kiderül, hogy bárpincér és Suzanne új férje, tehát eztán ő is „családtag”. Harcok a felügyeleti jogért, vádaskodás, hangos veszekedések közepette egyre kevésbé érdekes a gyerek, már nem tartják meg a megállapodásokat sem, és elfeledkeznek arról is, hogy mi is a kötelezettségük.
Van, hogy Margó megy a gyerekért, máskor Lincoln, akinek néha még a munkahelyére is be kell vinnie Misie-t. Amikor tehetik, megpróbálnak élményeket szerezni a kislánynak, de az anya utálja az új vetélytársnőt és féltékeny új férjére is, nehogy az elszeresse tőle a gyerekét. Margo egyre jobban érzékeli, hogy ő nem feleségnek kell, csak ingyen cselédnek, Lincoln sem érti Susanna magatartását, így az új házasságok is tönkremennek, igaz, a két fiatalt összehozza a gyerekkel való foglalatosság. Beale úgy dönt, hogy végleg visszamegy Londonba, és elég könnyen lebeszéli magát arról, hogy a gyermekét is vigye. Susanna kidobja Lincolnt is és elutazik egy turnéra. Maisie-t hol Margo, hol Lincoln, hol meg munkatársak fogadják be egy-egy éjszakára, ki, ahogy ráér. Igaz, eközben több közös program kezdi őket is összekovácsolni.
Amikor Margo nővérének elhagyott tengerparti házába megy, Maisie már vele van, Lincoln is megjelenik, és az egyszerű, de családias légkör visszahozza a kislány mosolyát is.
Amikor Suzanna váratlanul megint beállít, hogy elvinné magával a gyerekét, Maisie nem akar vele menni, mert itt másnapra hajókirándulást szerveztek neki.
A film itt véget is ér, a nézőnek azt akarván sugallani, hogy Maisie az új nevelőszülőkben boldog családra lelt, hátra lehet dőlni, győzött a romantikus, giccses happy end.
Csakhogy én itt kezdek el igazán feszengeni. Nem ismerem ugyan sem az angol, sem az amerikai jogot, de azt tudom, hogy ilyen nincs. A kislánynak két vér szerinti szülője is van, akik bármilyen rossz szülők is, de jure sosem mondtak le a gyerekükről, akit a törvény nem vett el tőlük, tehát így momentán nincs kit örökbe fogadni. Margo és Lincoln nemhogy nem egy pár, de még arról sincs szó, hogy együtt élve örökbe szeretnék fogadni Maisie-t. Az, hogy pár napot együtt töltenek a tengerparton, ahol jól érzik magukat, és saját zsebükre kis időre vállalják a nevelőszülőséget, még senkit sem kötelez semmire, ezért a legnagyobb esélye annak van, hogy Maisie-t a gyámügy elveszi mindenkitől és állami nevelőotthonba viszi, vagy kötelezi valamelyik vér szerinti szülőt, hogy nevelje rendesen a gyerekét. Vajon Maisie (és a néző) tudja-e mindezt, vagy jöhet a giccses fellélegzés?
Leginkább ezért nem jó a film, mert 99 percig nézhetjük a kisgyerek szomorúságát, hányattatását, ahogy labdáznak vele ide-oda, aztán ennyi, gondolj, amit gondolni szeretnél. Persze, közben is vannak dramaturgiai, forgatókönyvi hibák, mert lehet ugyan, hogy a 21. században „csak úgy” el lehetett tűnni, hogy ne érjék el az embert, de ma, a mobiltelefonok és az internet korában nincs olyan, hogy valakit ne lehessen sem így, sem úgy elérni, és még a szülők sem érzik szükségét annak, hogy legalább skype-on beszélgessenek Maisie-vel.
Ha a film valamiben jó, az csak a szereposztás és a színészi játék. Onata Aprile ismét csak azt bizonyítja, milyen erős Amerikában a gyermekszínész-utánpótlás is, mert aranyos és nagyon tehetséges, akár a magányát, bánatát, akár a felszabadult örömét kell eljátszania. Él a tekintete, élnek a szemei, a néző valóban őérte izgul, nem a felnőttekért.
Julianne Moore (Őrült, dilis, szerelem; Carrie;A nagyLebowski; Jurassic Park 2 Az elveszett világ; Don Jon; Az órák stb.) kiválóan hozza a kapuzárási és művészi elkopási pániktól rettegő nőt, aki egyszerűen képtelen felelősen gondolkozni és jól dönteni. Szeretete csak az ölelgetésekig és vacak kis ajándékokig terjed, az anyai önfeláldozást hírből sem ismeri, indulati kitörései pedig mindenkit eltávolítanak tőle, s még a gyermekét is megrettentik. Steve Coogan (Philomena – Határtalan szeretet, Trópusi vihar, Éjszaka a múzeumban stb.) szerepe ugyancsak a rokonszenvesség irányából mutatja be az egyre ellenszenvesebb apát, aki egyszerűen meghátrál, kivonul a gyereknevelésből és új felesége vállalásából is.
Alexander Skarsgård (A Kelet, Csatahajó, Melankólia, Vészkijárat stb.) nagyon szép szerepet kapott, mert ő az a férfi, aki a leginkább megtalálja Maisie-vel a hangot, és mivel a kislányok általában apásak, a legerősebb kapcsolat talán köztük alakul ki. Ez a „lírai” férfitípus nagyon ritkán jelenik meg a filmekben, a svéd színész nagyon emlékezetes marad Lincolnként. Joanna Vanderham (A szökevény, Hölgyek öröme stb.) ugyancsak nagyon szimpatikus, érzékeny, kicsit „sorstárs” alakot ábrázol, akit kihasználnak, emberégét mégsem veszíti el.
A Scott McGhee–David Siegel rendezőpáros érzelmekre ható, nézhető filmet alkotott, de nem jó, maradandó filmet. A cselekmény alig halad, fejlődik, lényegében variációk ismétlődnek ugyan, aszerint, hogy melyik karakter kerül inkább előtérbe, majd abbamaradnak. Időnként bejön egy-egy vidámabb szituáció, vagy szöveg, ami jót tesz a nézhetőségnek, Giles Nuttgens a hangulatokhoz illő, szép operatőri munkája, Nick Urata kellemes zenéje is pozitívum, de csak ennyi nem elég egy jó filmhez.
Több pedig nincs. A forgatókönyvíróktól és rendezőktől csak ennyi tellett. Még csak annyi sem, hogy 99 perc után megtudjam: mit tud, vagy tudott Maisie?
A filmet a ParLux Entertainment február 20-tól forgalmazza a 12 éven felüli korosztálynak. Megnézni – tanulságképpen – leginkább kisgyermekes szülőknek ajánlom.