Sok vitát keltett Marco Rossinak, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányának a Bulgária elleni győzelemmel felérő döntetlen utáni kijelentése. Az immár magyar állampolgársággal is rendelkező olasz szakember ugyanis a következőket mondta: „Nem mindenki szereti a válogatottat, sok magyar van, aki nálam jóval kevésbé szereti a válogatottat. Jó lenne, ha szégyenkeznének.”
Rossi úr, ennek a kijelentésnek illene még egyszer nekifutni. Lehet szeretni a magyar válogatottat, de miért volna kötelező? Semmit és senkit sem kötelező szeretni, nézzen körül a világban, de elég, ha második hazájában, Magyarországon tájékozódik: képzelje, Rossi úr, ebben az országban még Orbán Viktort sem szereti mindenki. Novák Katalint sem, Kövér Lászlót pedig – ő a harmadik számú közjogi méltóság – sokan kifejezetten nem kedvelik.
Ami pedig a szégyenkezést illeti: nem azoknak kell szégyenkezniük, akik nem kedvelik a magyar válogatottat, hanem azoknak, akik leharcolt, reménytelen, múltba néző, árvalányhajas, önmaga démonaival harcoló hellyé tettek ezt az országot. Azoknak a politikusoknak és elemzőknek kell szégyenkezniük, akik megmásítják Magyarország múltját, elhazudják a jelenét, ellopják a jövőjét.
Rossi úr, ön csupán néhány hete magyar, nem beszéli a nyelvünket, bár a mérkőzések előtt a többiekkel együtt énekli a himnuszunkat. Ez teljes mértékben helyénvaló, csak így tovább, a tanulás útján.
Azt azonban önnek is tudnia kell, hogy magyar futball ön előtt is létezett, Volt aranykora, és volt olyan időszaka is, amikor a közönség elfordult a válogatottól. Az emberek ugyanis nemcsak jó játékra, hanem legalább ennyire sikerekre is éhesek. Ezt érezte meg Orbán Viktor, amikor 2010-ben, második kormányzása kezdetén, kijelentette: most már ismét van szerethető csapatunk.
Ha értene magyarul Rossi úr, tudná, mi volt e kijelentés mögött. Kirekesztés, vagyis az az üzenet, hogy a korábbi magyar válogatottakat nem lehetett/kellett szeretni. Pedig, amikor ezt mondta a miniszterelnök, éppen sehol sem volt a futballunk. Kínos vereségeket szenvedtünk, például a sehol sem jegyzett Kazahsztántól, vagy éppen Andorrától, de Orbán akkor is úgy gondolta, hogy ez egy szerethető csapat. Azért volt szerethető, legalábbis a miniszterelnök szerint, mert az övék. Ma is a regnáló hatalom csapata a magyar válogatott, épp úgy, mint Rákosi vagy Kádár idejében, s a nemzeti tizenegy ma akkor is sikeres, amikor kikap. Biztosan emlékszik rá, bár akkor valószínűleg még nem sejtette, hogy egykoron magyar lesz, amikor a 2016-i Európa Bajnokságon a Belgium elleni négygólos vereséget ezrek ünnepelték mámorosan a pesti utcán. Villamosokat állítottak meg, még a Holdról is látszott, annyira nemzeti volt a hangulat.
Orbán Viktor válogatottját ünnepelték akkor az emberek Rossi úr, és jószerivel azt ajnározzák ma is. Szívük joga persze, mint ahogyan azok jogát sem kell elvitatni, akik a működő egészségügyet, a versenyképes oktatást, vagy éppen a jogállami viszonyokat a futball elé helyezik.
Ön, Rossi úr, kiváló szakmai munkát végez, gyakorlatilag a semmiből hozta vissza a világ labdarúgásának középmezőnyébe a magyar futballt. Egyet azonban nem volna szabad elfelejtenie: a magyar futball mostani – az Aranycsapatéhoz nem mérhető, ám érzékelhető – sikerei nem a magyar futball közegéből nőttek ki. Szoboszlai Dominik, Sallai Roland, vagy a félig magyar Kerkez Milos nem a magyar futball közegében szocializálódott. Épp ellenkezőleg: tehetségük és szorgalmuk mellett sikereiket annak köszönhetik, hogy szüleik már egészen fiatal korukban profi módon menedzselték őket, volt, akinek külön futballklubot gründoltak, hogy ne az akadémiákon szürküljön bele a középmezőnybe.
Gondolja még egyszer végig Rossi úr és kérjen bocsánatot azoktól, akiket a kijelentésével – feltehetőleg nem szándékosan – megbántott. Szégyenkezniük ugyanis nem azoknak kell, akik nem szeretik a magyar válogatottat, hanem azoknak, akiket nem zavar az egészségügy állapota, sem az, hogy a pedagógusoknak – államfő asszonyunk korábbi emlékezetes megfogalmazásával élve – röhejes jövedelemből kell megélniük. Azoknak van okuk a szégyenkezésre, akik sokat tettek azért, hogy Magyarország olyan hely lett, ahol a menekülteket a hatalom egybemossa a terroristákkal, a pedofílokat pedig a mássággal.
Rossi úr, ön kiváló labdarúgó szakember, évtizedek óta nem volt hasonlóan sikeres szövetségi kapitánya a magyar labdarúgó válogatottnak. Vezesse tovább újabb győzelmek felé a csapatunkat, a szégyenkezést pedig hagyja meg azoknak, akiket az az ország állapota miatt valóban megillet.
Hajrá, magyarok!