Megállítható-e a járvány?

Milliók élnek karanténban, hanyatlik a gazdaság, az egész világ azon szorong, mikor lesz ennek vége.

A COVID-19 járvány következményeiről és megfékezéséről beszélgetett csütörtök este a CEU Határtalan Tudás rendezvénysorozata keretében, ezúttal online: 

Ürge-Vorsatz Diána, fizikus, klímakutató, a CEU oktatója, a Nobel-békedíjas Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) mérsékléssel foglalkozó munkacsoportjának alelnöke,

Kertész János, Széchenyi-díjas magyar fizikus, hálózatkutató, a CEU Hálózatkutatási Tanszékének vezetője,

Laszlovszky József régész, a visegrádi királyi központ kutatója, a CEU Kulturális Örökség Tanulmányok Tanszékének vezetője, valamint

Pléh Csaba, a CEU oktatója, Széchenyi-díjas pszichológus, nyelvész.

Extrém beszélgetés, rendhagyó este, még határtalanabb tudás megosztás, együtt gondolkodás az online térben, ahol szórakoztatóan szóltak bölcs szakemberek egy nehéz helyzetben a kiutat fürkészve. A sok hallgató interaktív részvétele összekötötte a dolgozószobákat, nappalikat, ahol láthattuk az egyes előadók könyveit, személyes tereit, mint egy nagy társaság, ültünk együtt és törtük a fejünket. Az eszmecsere fő csapásvonala inkább arról szólt, hogy mi lesz ezután, vajon képesek vagyunk-e végre hathatósan tanulni, úgy, ahogyan eddig a történelem során nem igen sikerült.

A fizikus, környezetkutató felvázolta, hogy magának köszönheti az emberiség a bajt, ám szerencse lehet a tragédiában, ha ezt mintegy utolsó jelzésként éljük meg. Ha ebben a krízisben végre megtanuljuk, hogy hallgatni kell a tudomány figyelmeztetéseire. Keserves árat fizetünk, de végül nyertesei is lehetünk ennek a világjárványnak, ha a sokk hatására képesek leszünk új utakra lépni, megtartunk a járvány helyzet által kikényszerített változtatásokat, és később nem visszaépítünk régi gyakorlatokat, rendet, szemléletet, hanem gyökeresen újat teremtünk. Nagy lehetőséget kapott az emberiség.

A hálózatkutató szemében is pozitív hatásai lesznek a mai helyzetünknek, mivel olyan fontos ismeretekre teszünk szert, ami semmi eddigihez sem hasonlítható. Az 1300-as évek közepén a nagy pestisjárvány elterjedéséhez 6–7 év kellett, ma egy világjárvány néhány hónap alatt bekövetkezik. A terjedés feltartóztatását célzó intézkedésekhez érteni kell a mechanizmust. Ma a pusztulással egyenlő a tudomány semmibevétele. Ez a felismerés olyan hozadéka a mostani járványnak, ami gyökeresen változtathatja meg jövőnket.

A régész úgy látja, a történelemben ismert nagy járványokból tanultunk is meg nem is. A pszichológus arról gondolkodik, hogy vajon ezúttal mennyire leszünk tanulékonyak. Az tudható, hogy a különleges helyzetek – amilyenbe éppen most is kerültünk – megváltoztatják a tanulási képességünket, szinte újra visszatér a gyermeki állapot, amelyben nyitott, és befogadó az ember.

Minden résztvevő hangsúlyozta, hogy mekkora a felelőssége a tudománynak, no és nem kevésbé a döntéshozóknak, hiszen azt már láthatjuk, hogy most nagy a baj, de azt is látnunk kell, hogy még ennél is nagyobbak jöhetnek – ahogyan a klímakutató nem győzte kifejezni.

Az egész estés eszmecserének a végső kicsengése mégis úgy összegezhető, hogy a résztvevők valamennyien hisznek benne, hogy a károknál erősebbek lesznek az emberiség számára e trauma tanulságai, az új ismeretek, és kikényszerítődik a globális szemléletváltás. Ez persze nem varázsütésre hozza el azt a világot, amelyben megváltozik az értékrend és a jólét helyett a jóllét lesz a fontos, az emberek közötti bizalmi viszony ismét erőre kap, a digitalizáció áldásos térnyerése új alapokra helyezi életünket.

Valószínűsíthető, hogy kis lépésekben tudunk előre jutni majd a gazdasági, társadalmi és pszichológiai krízisből, sok és fájdalmas áldozat után, de nem egészen reménytelen.