A könyvben hatvannál több író, művész, közéleti személyiség megrendült emlékezése olvasható Esterházy Péterről. A könyvet a „főszereplő” életét végig követő fényképekkel illusztrálta a szerkesztő és a kiadó Kőrössi P. József, akinek bevezetőjét (a szerző engedélyével) az alábbiakban olvashatják:
„Hová is?
A megrendülés első emlékkönyve, mondtam, amikor elkezdtek megjelenni a várható halál utáni első döbbenet hangjai és hanghordozói. Miért első megrendülése lenne ez a könyv az emlékezésnek, kérdezte szerkesztő- és kiadói társam, aki néhány perce hívott azzal, hogy valamit tenni kell a lelkekért.
Mert nem ez lesz az utolsó. S mert sok utolsó megrendülés lesz. A tőlünk eltávolodó életünkben is.
Az utolsó, ehhez hasonló sokk utoljára talán Ady halálakor érte ezt az országot meg ezt az irodalmat. Utána még Ottlik halálával, egy másik, de szűkebb körünkben, az már kosztolányis sokk. Később weöressándoros is volt.
Nyelvi sokk. Mindig a mi lesz velünk sokkja.
Háromszor mutattuk be együtt Péterrel a „hangoskönyvét”, könnyű beszélgetés volt, a másodiknál vacsorázni mentünk (krúdysra vettem, brassói a Damjanich utcai Piroskában, Gittával, persze). A harmadiknál tudtuk, „mi a helyzet”. Előtte nemcsak meghallgattam a könyveket, hanem előkerestem a papírosat is, és összevetettem az írott szöveget a hangzóval. Mindig ő mondja magát. A legapróbb finomságokat. Ezt el is mondtam neki. Azt is mondtam, hogy életveszély kocsiban hallgatni, mert olyan, mint a zene – a zene! –, vezetés közben balesetveszélyes. Vezetés közben ne hallgass kocsiban Esterházyt! Ha jót akarsz! Amikor a „hangoskönyvekhez” olvasni kezdtem a papírosat, akkor jött a boldogságérzés. Olvasás közben egyszer csak a boldogságérzés foglya leszel. Zsákmány. Péter olvasása közben gyakran.
Olvasó! Biztosan érezted már ezt: olvasol, és boldog vagy ettől. Boldog zsákmány.
Ha nem lenne foglalt, lehetne ő a legnagyobb magyar. Azonban (gondolom zárójelben itt, de ki nem teszem!) a legnagyobb nyelvi – tegyem hozzá – sokkoló magyar. Lett egyszerre és ugyanakkor a legnagyobb sokkoló hazafi. Amikor nem (dehogyisnem), amikor hallgatott, akkor is. A legnagyobb tegnapi, mai és holnapi nyelvújító. Nyelvújító. A bassza meg a sarkantyúját újólagos – újólagos! – bevezetője köznyelvünkbe. És kivezetője. Meg a hasonlóak. A bassza meg a szerkesztőség örökös képviselője. A jövőnkben is.
Hogy tudott szépen szeretni enni az akkor még ismeretlen, csendes somogyi kisfaluban, Kötcsén, kétezernégy szilveszter éjszakáján! Belenyúlkálni az edénybe már a gázon, majd a tálalón is, asztalnál a szomszéd tányérjából lopogatni! Huncutul. Ahogy az életet is huncutul – huncutul is – élte. Aztán hogy tudott szeretni sétálni másnap ugyanott a pálcikaszobrász műteremlakása felé. Meg vissza.
Nem történt semmi. Működik, amit bevezetett. Másképpen: működik, miért ne működne, amit bevezetett az irodalomba. Csak, na jó, nem csak az működik belőle. De az, ami nem ettől, az is ettől. Ezért ez a könyv. Nem későn, nem korán. A legjobb időben, mert a sokknak maradnia kell! Maradnia kell? Holnap is lesz egy sokkoló meghalása, meg holnapután is! Azután meg pláne.
A megrendülés első, félreérthetetlen emlékkönyve ez, a segédigéké. A jelené, a múlté, a jelen múltjáé, a jövőé, és a jövőnk múltjáé. Olyan lett ő, akihez – lassan száz évvel Ady halála után – ismét igazodni kell.
Azt tudjuk már, a digitalizált világ megtanít, hogy semmi – irodalom – nem marad fenn örökké. Na, de Péter?!
Ez az ország megrendült! Nem csak az irodalmunk! Ezt a megrendültséget adjuk át, és tovább itt – az olvasó, és a még nem olvasó embereknek.”
„A megrendülés segédigéi – EP 1950–2016” című rendhagyó kötet szerzői gárdája: Aczél Géza, Balla Zsófia, Barna Imre, Báthori Csaba, Bazsányi Sándor, Benedek Szabolcs, Alexander Brody, Csányi Vilmos, Csehy Zoltán, Csejdy András, Dalos György, Dés László, Élet és Irodalom szerkesztősége, Fabiny Tamás, Farkas Zoltán, Gazdag József, Grecsó Krisztián, Heller Ágnes, Jánossy Lajos, Károlyi Csaba, Kenyeres Zoltán, Konrád György, Kornis Mihály, Kőrössi P. József, Kuczogi Szilvia, Kun Árpád, Lakat T. Károly, Láng Zsolt, Paul Lendvai, Lengyel László, Lengyel Péter, Makk Károly, Markó Béla, Márton László, Murányi Gábor, Nádas Péter, Nagy Gabriella, Németh Gábor, Osztovits Ágnes, Pál Dániel Levente, Péterfy Gergely, Radics Viktória, Radnóti Sándor, Radnóti Zsuzsa, Reményi József Tamás, Romsics Ignác, Sándor Iván, Sántha József, Selyem Zsuzsa, Szabó Ádám, Szigeti László, Szilágyi Ákos, Szüts Miklós, Takács Zsuzsa, Tettamanti Béla, Can Togay János, Tőzsér Árpád, Tunyogi László, Ungvári Tamás, Váradi Júlia, Várszegi Asztrik, Végel László, Visky András, Vörös István.
Néhány írás, ízelítőül, a kötetből, a kiadó engedélyével:
DÉS LÁSZLÓ: SZAXOFONOZZ, MAJD
Én ezt még nem tudom elfogadni. És tudom, majd lassan, nagyon lassan értem meg, hogy mi történt. Hogy ez végleges, és visszavonhatatlan. Gyakran volt, hogy hónapokig nem találkoztunk, még levelet is ritkán váltottunk, viszont hányszor, de hányszor gondoltam rá, mit tenne, mit mondana a helyemben, igazodási pont volt, távolról is benne volt az életemben, szembesített gyarlóságaimmal, gyengeségeimmel. Mindezt úgy, hogy sosem kért számon semmit, soha nem szólt semmiért, csak mosolygott a szemével, az okos, kíváncsi, meleg tekintetével. Most újra jönnek hónapok, amikor nem találkozunk, de ugyanúgy gondolok rá, mint eddig, és akkor jobb leszek, okosabb és tehetségesebb. Mert ha együtt voltunk, mindig ezt éreztem, és ez olyan, mint valami jótékony kábítószer, mámorossá lesz tőle az ember. Olyan ember volt, akivel nem csak együtt lenni volt jó, de jó volt tudni, hogy van.
Írói nagyságáról, paradigmaváltásról, szerepéről a magyar és világirodalomban nem szeretnék beszélni, nem is tisztem. Megteszik ezt most sokan.
Péterrel 2008 januárjában egy kisebb erdélyi turnén vettünk részt. A szállásunktól egy parkon át vezetett az út a sepsiszentgyörgyi könyvtárba, ahol aznap este felléptünk. Erősen lejtett a terep, és mínusz húsz fokban lépdeltünk óvatosan a jéggé fagyott hóban. Én mentem elől, lábammal tapogatva a járható ösvényt. Egyszer csak felkiáltott mögöttem Péter: Lacikám, mindjárt meghalok! Csodálkozva fordultam hátra, ennek a mondatnak semmi értelme sem volt ott és akkor, a hideg januári délutánban. Szinte lelkesen mondta, mintha hirtelen valami nagy felismerést akarna gyorsan világgá kiabálni. Nem lehetett komolyan venni. Ez nem volt benne a pakliban. Mindig higgadt, derűs és magabiztos volt. Tudta, hogy mit akar, és ez neki elég is volt. Nem várt a világtól segítséget. Többnyire megkapta azt anélkül is. Sose volt kétséges előttem, hogy mindnyájunkat túl fog élni, engem pedig biztosan. Nagy fekete kabátjában széttárt karokkal állt a hófehér téli tájban, és mosolygott. Annyira színpadias volt a látvány, és érthetetlen a mondat, hogy hirtelen nem is tudtam reagálni, csak néztem őt egy darabig, majd elnevettük magunkat. – Ne hülyéskedj Péter, hol van az még, most megyünk fellépni, és szét fognak minket szedni. – Ő nem egészen úgy értette ezt, ahogy én, sosem láttam szorongani, aggódni, de ott minden egyes fellépés előtt félt, hogy provokálni fogják, botrányt csinálnak, hiszen az otthoni helyzet már évek óta hisztérikus volt, és az akkori ellenzék mindent elkövetett, hogy a határon túl is az legyen. Azt fontolgatta, változtat az előre kiválasztott felolvasandó szövegeken, végül nem tette meg. Feleslegesen aggódott, lelkes sokaság fogadta mindenütt, ömlött rá a szeretet.
Ahhoz képest, hogy élete jelentős részét a dolgozószobájában töltötte, sokat utaztunk együtt, fellépni, kirándulni, nyaralni.
Ideális útitárs volt, sosem morgott, nyüglődött, a luxust ugyanolyan természetesen, már-már egykedvűen fogadta, mint a leglepukkantabb panziót, ha meleg volt, az is jó volt, ha hideg, az is, csak legyen ágy meg mit enni. De a toszkán kirándulásunkra előre kinyomtatott éttermi kalauzzal jött, hogy ki ne hagyjuk a legjobbakat. És persze a kíváncsiság, a felfedezés öröme is hajtotta, kivételesen jó érzékkel szúrt ki jobbnál jobb helyeket, ahol öt perc múlva már körülötte forgott az egész személyzet, ha ismerték, ha nem, tekintetével, kérdéseivel, valódi érdeklődésével mindig elbűvölte házigazdáit.
Szeretett élni, és aki szeret élni, az kíváncsi. Mindenre és mindenkire. Ez érthető, hiszen anyagot gyűjtött, jártában-keltében, kihasznált minden pillanatot, ha egyszer kilépett a dolgozószobájából. Élmény volt vele felfedezni tájakat, épületeket, városokat, múzeumokat, mert minden érdekelte. Élmény volt vele enni-inni, mert élvezte. Egy vele elköltött vacsorának íve volt, az előételtől a desszertig, a hozzá való borokig formát öltött, valóságos eseménnyé vált. Képesek voltunk átszellemülten felidézni évekkel korábbi evésélményeinket, Berlintől az Adriáig, Veszprémtől Encsig. Hogy tudott tisztelni mindenkit, aki jól csinált valamit; bort, éttermet, focit, bármit. Nem rajongott, de lelkesedett mindenért, amiben volt munka, kreativitás, találékonyság, tehetség.
Gittával csodálatos társak voltak, persze, félszavakból értették egymást. Külön nyelvük és humoruk volt, amiből eleinte sok mindent nem is értettem, meg kellett tanulnom Péterül és Gittául, hogy aztán már Marcsival négyesben nevessünk át a fél világon.
Nevettünk akkor is, amikor megjegyeztem, tulajdonképpen a komcsiknak köszönheti, hogy író lett. Hiszen, mint legidősebb fiú, ő lett volna a grófi ág feje, és rohangálhatott volna egyik kastélyából a másikba, ellenőrizni, hogy állnak hatalmas birtokainak dolgai. Így lett aztán az irodalom fejedelme.
Azt mondták, hasonlítunk egymásra, és ez mindkettőnknek tetszett. (Titokban én büszke is voltam erre.)
Éjjel kettőkor a fiatalokkal zsúfolt Campo dei Fiorin grappáztunk, odajött hozzánk egy srác tüzet kérni, majd ránk nézett, és azt kérdezte: Siete fratelli? Nevetve mondtunk igent.
A Pantheon mellett, egy kis családi étteremben vacsoráztunk, felismerték, a tulajdonos is odavolt érte. Egy évvel később újra ott jártam egy másik társasággal, kitörő örömmel üdvözölt a főnök – Signore Esterházy! –, és pillanatok alatt helyet csinált a zsúfolásig teli étteremben. Mire a félreértés tisztázódott, mi már megrendeltük a vacsorát.
Péter Pesten taxiba ült, a sofőr megkérdezte: haza, művész úr? Ő elégedetten dőlt hátra; egy olvasott taxis. A kocsi az én házam előtt állt meg.
Berlinben dedikáltam, Szigligeten vitatkoztam helyette.
Von Haus aus, micsoda távolság, micsoda különbség köztünk, de kit érdekelt? Minket nem, az biztos. Több volt bennünk a közös, mint bármi, ami szétválaszthatott volna.
Egyedül az idejére volt fukar. Kezdetben szigorúan és ellentmondást nem tűrően védte a munkaidejét, később, ahogy egyre szerteágazóbb lett az élete, különös tekintettel a külföldi sikereire, egyre nehezebben és kétségbeesettebben.
„…Csinálós ember vagyok. Hazámat nem ajnározom, de szolgálom. (…) Ki vagy Te, uram, és ki vagyok én? Mintha megvakultam volna, (…) nem látom a temérdek bátor és nemes asszonyt és férfiút. Az önzés, az acsarkodás, a műveletlenség és szűklátókörűség honja. Engedj látnom. – Mert ha ilyen az országom arca, az enyém se lehet nagyon más. De nem ez érdekel, hanem az, hogy akkor mi a folytatás. Ránézek hazámra, és egy idegen néz vissza. Árva szívem holt erét töltsd meg, égi Jóság.” Írja egyik legszebb ars poetica gyanús írásában.
Nem ismertem nála szabadabb embert, és ez nem csak abban állt, hogy független volt, független pénztől, hatalomtól, dicsőségtől, hanem mélyen, egész lényében szabad volt. Ezt mutatja minden szó, amit leírt, vagy kimondott valaha, soha semmit nem csinált, nem mondott számításból, nem taktikázott, nem voltak hátsó gondolatai, őszinte volt minden helyzetben, mindenkivel. És ezt feltételezte másokról is – ami sok csalódást okozott számára. Szüts Miklóssal beszéltünk arról, hogy már-már angyali lény, gyermekien tiszta, de nem, mint Miskin herceg, a félkegyelmű, hanem szikrázó okossággal, minden tettéért, szaváért felelősséget vállalva.
A fellépéseinket eleinte nagy gonddal készítettük elő, nem voltunk biztosak abban, hogy ebből lesz valami, még nem lehetett tudni, mi hogy bírunk vele, és hogy veszi a közönség, aztán az idő múlásával már csak könyvcímeket és oldalszámokat küldött át. Ennyi volt az előkészület. Nem is volt szükség többre. Bíztunk egymásban, és ez magabiztossá tett bennünket. Péter egyre jobban olvasott, én pedig megtanultam az iróniát szaxofonon. Ezt aztán több nyelven képes voltam eljátszani.
Két drámai telefonbeszélgetésünk volt, az egyik közvetlenül a Javított kiadás megjelenése előtt. Sorban végigtelefonálta az összes rokonát, Svájctól Belgiumig, és persze a testvéreit, barátait, hogy mielőtt megjelenik a könyv, tudjanak róla. Voltak, akik felháborodottan fogadták a nyilvánosságra hozatalt, és ő persze számított erre. De a bátor és végtelen írói szabadsága nem tűrt volna ellentmondást, vétót. Két évet töltött el titokban ezzel a teherrel. Gittán kívül senki sem tudott arról, hogy miben él, min dolgozik.
Amikor felhívott, és elmondta, hosszú másodperceknek kellett eltelnie, mire megértettem, miről beszél, ez most nem játék, halálosan komoly. Dobogott a szívem, aggódtam, hogy most mi lesz, mi vár Péterre, egy olyan országban, ahol minden el van sunnyogva, hazudva, ahol nincs szembenézés az igazsággal, a traumákkal, és sokan kapva kapnak az alkalmon, ha valaki ezt mégis megteszi. De ugyanakkor biztos voltam benne, hogy Péter ezt is ki fogja bírni, ha túl nem is teszi magát rajta.
Mikor a betegségét mondta el, elfogott valami kétségbeesett, tehetetlen düh, hosszan káromkodtam a telefonban, és ezt végig kellett hallgatnia. Amikor a betegsége okát keresve megkérdeztem tőle, hogy mi lehetett az életében olyan trauma, olyan mély ütés, amin nem tudott túllépni, akkor azt válaszolta, az a pillanat, amikor elé tolták édesapja aktáit.
Mint már említettem, nem volt szorongós, nem emésztette magát semmin, de ez nagy sokk volt számára, hiába „írta ki” magából. Nem csak egy nagy írás, de egy nagy emberi tett is.
Mikor újra olvastam Marianna D. Birnbaummal készített közös beszélgetéskönyvét, Az évek iszkolását, csak akkor tűnt fel, hogy egy Gittával kapcsolatos kérdésre válaszolva említi a hasnyálmirigy szót, jóval azelőtt, hogy tudomást szerzett volna betegségéről. Nem tudott rá magyarázatot adni.
A könyvheti megnyitóra készültünk, előtte való nap nála voltam, és dedikálta nekem a Hasnyálmirigynaplót. Többnyire tőmondatokban dedikált, valahogy úgy alakult, hogy nem is néztem meg, mit írt. Másnap reggel nyitottam ki a könyvet, ez állt benne:
És akkor sírtam, mint egy testvér, öcs, báty, fiú.
(Élet és Irodalom)
GRECSÓ KRISZTIÁN: AZ UTOLSÓ HÍVÁS
Azt sem tudom, mikor írtam le utoljára egy tisztességes, de legalábbis egy alázatos magyar mondatot kézzel, Péter. Töltőtollal, ahogy te mindig, ahogy te az egész éteri életművedet róttad. És most körmölök egy szlovén manzárdszoba csendjében, alig látok a könnyektől, nem is ismerem már a saját betűimet, nem értem, hogy mik ezek a vonalak, kaparások, áthúzások itt miattad, hogy mit akar ez a szenvedő, általad mássá lett magyar nyelv ezen a napon, amikor magára hagytad.
Nem erről volt szó, ha szabad ezt így. Öröklét volt ígérve, és úgy tudtam, nekem minden emlékem, érzékszervem, olvasmányélményem azt mondta, hogy te vagy – és veled van még más is, egy megmosolygott, lesajnált ügy, ami nélküled tényleg olyan kisszerű. És most bocsánatot is kérek, mert ezért nagyon dühös lennék, de te nem tudod, milyen nélküled – szóval mi lesz a magyar irodalommal? Péter, ne haragudjál, de mi lesz velünk?
Gyarmati Fanni írja ezt a Napló első kötetében, amikor megtudja, beteg Babits. Mi lesz velünk? Mit akar, mit keres ezután a nyelv, a tekergő, enfarkába harapó magyar mondat, hogy neveti ki magát, mi több, mit tud a nemzet ezután eleganciáról, nagyvonalúságról, öniróniáról?
Megmosolyognád ezt az ömlengést, „jól van, édesem”, mondanád, és még hozzátennél valamit, egy utánozhatatlan, semmibe pazarló félmondatot, és akkor megint elszégyellném magam, mint annyiszor melletted: a nagyság nem törődi önmagát. Mert tudja, hogy az egész csak föladat, tömegvonzás, meló.
Két éve Horvátországban olvastam a kardozós változatot. Néha odanéztem a tengerre, hogy érti-e. Őt is ki lehet nevetni. Soha annyi önfeledt, megindult, szép fricskát nem olvastam. „Mit akarsz, világ?”, nevettem veled, az elmúlás is csak egy baki. Ki lehet radírozni.
És…
Ne haragudj, Péter, de nem lehet. Illetve nem úgy. Hanem akkor mégis úgy van, mint a Márk-változatban: nézi az ember a vályogfalon Krisztust, és nem felel. Mert nincs Isten, és ez ijesztő. Kimondva is, némán is.
Nagyon bírnád ezt a helyet. Éppen megérkeztünk Judittal, igen, átadom neki kézcsókod, a lovak mellett pálinkával kínáltak, és akkor csörgött a telefon.
Kinéztem a szőlőkre, „nem árt, nem használ” – jutott eszembe a Harmonia nagy jelenete, az egri püspök züllött unokaöccse mondta ezt, amikor megáldotta a szőlőben dolgozó napszámosokat.
A múlt héten beszéltünk utoljára, azt kérdezted, mit szóltak a könyvheti beszédemhez abban a vidéki városban, ahol az ünnepen botladoztam. Még mindig tudtad, láttad, mi zajlik, a saját ereid már feladták, de te még mindig pumpáltad, éltetted a magyar irodalmat. Olyan elhaló volt a hangod – Istenem –, és akkor elmeséltem, hogy a megyei elvtárs búcsúzóul azt mondta, „nem ilyen beszédet rendeltünk”. Erre majdnem kiabáltál, aztán meg hirtelen kinevettél, „hiszen rosszul áll az osztályharc”.
Tudod, most már mindegy, legyen úgy, hogy eljöttél meglátogatni a mamámat, ahogy veled meg Gittával annyiszor terveztük.
És ha engedi a nélküled árva magyar mondat, akkor én szeretnék úgy emlékezni rád, ahogy rohanunk át a kölni reptéren. Eltelt az idő, mert ajándékot vettél a feleségemnek, és még innunk is kellett egy pohár sört, én egy vodkát is rád erőltettem, és akkor bemondták, „last call – utolsó hívás –, Herr Esterhazy und Herr Greszko”. Rám nevettél, „itt ne hagyd a sört”, mondtad, „úriember üres pohárral távozik”, aztán szaladtunk át a várón, neked lobogott az a gyönyörű hajad – „szaporázd”, kiáltottad, „ez volt az utolsó hívás”.
(Vasárnapi Hírek)
SZIGETI LÁSZLÓ: HOGYAN
Amikor személyes gyászmunkára kényszerülök, a szeretett ember halálával keletkezett űrt akarom kitölteni valamivel. Pótolni a hiányt. Feldolgozni a veszteséget. Megszelídíteni a dühöt.
Ha testileg megszűnt, hát megszűnt. A végesség mindenkin beteljesül. S az övé kimondottan várható volt.
A gyászmunka egyetlen értelme, hogy Esterházy Péter szelleme itt maradjon, továbbra is legyen. Hitként, programként. Átmenteni ontológiai derűjét. Beépíteni a társadalomba e derű eszmetörténeti és mentális összetevőit. Jókedvvel, bőséggel. A lemondás, a műveletlenség, az emberélet értelmetlensége mint program ijesztő.
Esterházy a butaság kérlelhetetlen, szigorú kritikusa volt. Mondatai védelmet nyújtottak a becsületes embereknek. Tartást adtak, szellemi erőt, lelki békét, örömet, miegymást.
Legbelül mégsem az foglalkoztat, hogy mennyi mindent adott. Inkább az emészt, hogy ennek a derűs humanistának az egyik legkegyetlenebb rákfajta rágta szét a szerveit. Ezt nem tudom megbocsátani. Kinek is?
Azt hiszem, Esterházytól nem is annyira a mit, hanem a hogyant kellene megtanulnunk, annak van távlata. A mit Homérosz óta ismétli önmagát. Killa és Gitta egyazon örökkévalóság. A hogyan átadása és befogadása idő kérdése, iskolája a vele való bánosmód.
Nála a fájdalom viselése is a hogyan adománya volt. Amikor két nappal a könyvhét megnyitója előtt a fájdalmairól kérdeztem, Péter azt felelte: „Az istentelen fájdalom az ördögi tökéletesség műve lehet.” Sétálni indultunk, s azzal tréfálkozott, hogy most már nem tudunk lemenni a Római-partra.
Amikor utoljára jöttem el tőle, a megszokott gyengéd férfiölelés után komolyan, mosolytalanul néztünk egymás szemébe. Mégse így kellene végleg elbúcsúznunk, villant át rajtunk, mire újból összeborultunk, s amit még sose tettünk: csókot leheltünk egymás arcára. A kapuig már nem ő, hanem a „hűséges kölyöklánka” kísért ki. Autóm még el sem hagyta az Emőd utcát, amikor zokogásom az út szélére terelt. Vigasztalan vacogás.
Nehéz elviselni, hogy az élő és a halálra ítélt ember között átjárhatatlan a szakadék, hogy illetéktelenek vagyunk szerettünk végső tusájában, s végképp illetéktelenek a halálában. Ez EP-t sem hagyta nyugton, utolsó erejével arra tett kísérletet, hogy e szakadékot némiképp átjárhatóvá tegye önmaga és olvasói számára. Az innen és az onnan geometriáját. A hogyant végsőkig a tisztesség függvényeként kezelte.
„Aki tisztességes mondatokat ír, az jó hazafi.”
EP az apáról, az anyáról, a családról, a szerelemről, a barátságról, az irodalomról, a művészetről, a tudományról, a fociról, a politikáról, a másságról, Magyarországról, Európáról, Istenről, az Univerzumról – és legfőképp a Nyelvről – szigorúan tisztességes mondatokat írt. Mindenről, mindenkiről, mindenkor.
S a tisztességes mondatok szerzője halott.
(2016. július 14., csütörtök)
VÉGEL LÁSZLÓ: HAJNAL ÉS ALKONY KÖZÖTT
Az időjárás-jelentésre pillantok, Budapest felé komor felhők közelednek. Igyekszem haza, félek, hogy rövidesen Újvidéket is eléri az ítéletidő. Otthon ér a hír, elhunyt Esterházy Péter. Arra gondolok, vajon érzékelte-e a vihar érkezését élete utolsó óráiban.
A vihar előtti csendben olvasom az interneten a róla szóló nekrológokat, a pályatársak fájdalmas, visszafogott írásait. Egy ember nagyságát az is jellemzi, hogy hogyan és kik emlékeznek rá. Nem lehet nem észrevenni, a gyászba mekkora aggódás vegyül – többen ki is mondják: mi lesz velünk, nélküle? –, mert az író távozásakor féltjük formátuma auráját, melyet négyévtizednyi munkássága alatt a szöveg szellemének és a kor lelkének roppant bonyolult kapcsolata és egysége teremtett meg. Halála után ez igazítja el azokat is, akik nem olvassák a könyveit. Mondatai beíródnak a magyar közélet Láthatatlan Nagykönyvébe.
Az említett aggodalom eredete, a „mi lesz velünk” kérdése, abból a hirtelen ránk törő felismerésből fakad, hogy Esterházy Péter távozásával lezárult a magyar irodalom egyik korszaka. És nem csak az irodalomé, egyféle modern szellemiségé is. Modernnek nevezném, habár sokan posztmodernnek minősítik, legyen, amennyiben a posztmodern a modernitás hattyúdala. Esterházy Péter életműve reprezentálja a virradat ódája és az alkonyi hattyúdal melankóliája közötti korszakot. A nemesi család teljes kilátástalanságból induló gyermekét 36 évesen József Attila díjjal jutalmazzák, miközben a gulyáskommunizmus egyre hígabb lett, majd elillant, vagyis átalakult. Esterházy Péter se a későn, se a korán, hanem a legmegfelelőbb időben született, a remény nemzedékének képviselőjeként. Nem született korán, ami a múlt sérültjévé tette volna, de nem osztotta a későn születettek kegyelmét sem, akiket könnyen megtéveszt a jelen és a jövő. Megengedhette magának a magasan szárnyaló, vibráló, csillámló bölcsességet, a játékos látásmódot, amelyet nem engedhettek meg a korán születettek, akikre az ólomidők terhe nehezedett. A megfelelő időben születettek tudása, ismeretanyaga nem engedélyezte, hogy azzal ámítsa magát, miszerint a múlt elmúlt, amit a későn születettek sokáig kegynek tartottak. Ezért tudta a legnagyobb traumákat is a szem örök szűziességével érzékelni, stílusbravúrjai, a szavakkal való játékossága, sziporkázó ötletei, csapongó nyugtalan asszociációi, a szöveg vad és mindaddig elképzelhetetlen szabadsága úgy cikázott, mint tűzijáték az ítéletidőben. Élete utolsó éveiben írt regényeiben mintha csak azzal biztatta volna magát, hagy szárnyaljon még magasabbra, az időtlenség határáig, mert odalenn egyre sunyibb lett a múlt vihara. Aztán a Hasnyálmirigynapló mintha arról szólna, hogy szárnyát összezárva a földre hull, komor tekintete kérdőn nézz ránk: mitévők lesztek? Távozom, olvasom ki a Hasnyálmirigynaplóból, ti pedig nélkülem gyakoroljátok a „hogyan tovább”-ot.
A nagy formátumú alkotóegyéniség mindig szintézisteremtő. Esterházy diffúz korunk szintézisteremtője, szinte az utolsó, akinek megadatott ez a lehetőség. Benne találkozott a magyar irodalmi hagyomány, amelyet szüntelenül átértelmezett, és a radikális irodalmi experimentum, amit kompromisszumok nélkül művelt. A múltat az elképzelt jövő nyelvén szólaltatta meg. A legmerészebb kísérlete mégis az európai értékrend és a magyar identitás szintézise. Írói pályája, egyféle totalitarizmus alkonyakor kezdett felfelé ívelni, élete alkonyán viszont kezdett felsejleni a másféle totalitarizmus. Munkássága a kettő között csúcsosodott ki, Európa és Magyarország kivételesen szerencsés időszakában. Azonban a magyar, s nem csak a magyar, hanem az egész európai szellemi életben újabban sötét felhők gyülekeznek, baljós előérzetek erősödnek, gyanítom, hogy a szakadékok mélyülnek.
A kortársak félelme jogos. A korszakhatároló műveket folytani nem lehet. Ezekben a baljós időkben nem tudható, hogyan, egyáltalán lehet-e tovább, csak feltételezni lehet, hogy az akadályok embert próbálók lesznek, a megformálandó anyag mind formálhatatlanabb és sprődebb, a kalapács feje súlyosabb, a véső tompább, karunk erőtlenebb, kilátásaink csekélyebbek. Az irodalmi diskurzus durvább. Az elefántcsonttorony bepókhálósodott, romosodik.
Esterházy „elefántcsonttornya” nem a menekülés, nem az elitizmus, nem az összkomfortos konformizmus tornya volt, hanem a szabadság tornya. Szabadon lehetett belőle ki-be járni. Inkább a torony környékének peregrinusa volt, becsempészte a pesti utca nyelvét és mágikussá formálta a hétköznapjait, ami már önmagában is a torony ironikus kommentárja. Nem tartózkodott a „piszkos politikától”, hanem szellemes eleganciával tisztította azt. Nyelvében, szemléletében, regényvilágában korának gyermeke volt. A rövid ideig tartó, bizonyára a látszatokra is építő magyar belle époque létrejöttének, csúcspontjának és hanyatlása kezdetének volt az írója. Életművében a magyarság fogalma rendkívül fontos. Nem csak kérdései és válaszai, regényvilága tanúsítja ezt, hanem mondatainak hajszálgyökerei. A szójátékok, a fordulatok, az utalások mind a magyar élet és a magyar történelem finom szövetéből fonódnak. Más nyelvre szinte lefordíthatatlanok ezek a mestermunkák, csak az a fordító képes rá, aki komolyan elmerül a magyar történelemben. Majdnem annyira, mint Esterházy Péter. Ő volt az, aki Európát magyarra tanította. (168ora.hu)