Az előző években a magyar gazdaság alig bővült, sőt még recessziót is átélt. 2010-ben 0,7%-kal, 2011-ben 1,8%-kal emelkedett, ezt követően 2012-ben 1,7%-kal zsugorodott a bruttó hazai termék; a következő évben ismét 1,9%-os növekedést mértek. Így jutott el gazdaság a viszonylag gyors emelkedés időszakába. Ez a számottevő tavalyi dinamika csupán azzal az eredménnyel járt, hogy a magyar gazdaság teljesítménye 0,5%-kal megközelítette a 2008. évi szintet, tehát még mindig nem érte el azt. Ebben az időszakban a lengyel gazdaság 23,4%-kal, a szlovák 13,3%-kal bővült.

A következő években a növekedési ütem érzékelhető lassulása várható. Ennek okai között két alapvető tényezőt kell említeni: a 2010 óta folytatott kormányzati gazdaságpolitika súlyosan negatív következményeit, valamint az elmúlt két évben érvényesült átmeneti hatások fokozatos megszűnését. A múlt öt évben folytatott gazdaságpolitika a tulajdon- és a jövedelmi viszonyok alapvető átalakítását célozta, nem kevés sikerrel.

A kormány 2010-ben hozzákezdett a gazdaság tulajdonosi szerkezetének radikális átalakításához. A meghirdetett cél a hazai tulajdonososztály kialakítása, illetve megerősítése volt, ami a valóságban a hatalmi elit közvetlen holdudvarába tartozó személyek vagyonának szinte korlátlan gyarapítását jelentette a piaci viszonyok látványos, de mindig törvényi keretekkel alátámasztott leépítésével, erőteljes, néha nevetségességbe forduló ideológiai alátámasztással. Ennek keretében nemkívánatosnak tekintett hazai tulajdonú cégek sokaságát lehetetlenítették el részben azzal az indokkal, hogy közel álltak a korábbi kormánypártokhoz, részben azért, és többnyire ez volt a valós ok, mert a hatalomhoz kötődő vagy ahhoz szorosan köthető cégek számára hoztak létre versenymentes terepet.

Szükségszerű következményként a saját oligarchák egész hálózata jött létre, amely ma már átszövi az egész gazdaságot; nem csupán a közpénzből indított megrendeléseket, hiszen azt teljes egészében lefedi, hanem a szabadpiacot is. A társadalomra gyakorolt romboló hatáson túlmenően ez a helyzet a versenyképességet is erősen korlátozza, hiszen a vállalkozás sikere nem a piac ítéletétől, hanem a politikai kapcsolatoktól függ. Az erőszakos vagyonátrendezés példái a magánynyugdíj-pénztárban összegyűjtött tőke törvényekkel alátámasztott elvétele, a dohánypiac, a szerencsejáték-piac jogszabályokkal kikényszerített átalakítása, a takarékszövetkezetek tulajdonosainak kisemmizése, míg a másik oldalon a kormányzó párt kegyeltjeinek trafikhoz, pénzintézethez vagy éppen kaszinóhoz juttatása, attól függően, hogy kis halról vagy nagy halról van-e szó.

A multinacionális vállalatokkal szembeni „szabadságharc” folyamatosan, de igen árnyalt eszközökkel zajlik, eredménye jól látható: menekül az országból a működő tőke és a szellemi tőke egyaránt. A 2010-ben megalakult kormány egyik erőteljes kommunikációs offenzívájának célpontjai a külföldi tulajdonú vállalatok voltak. A gyakorlati intézkedések a termelő vállalatokat nem érintették, a szolgáltató szektor cégeit ugyanakkor jelentős többletadókkal sújtották. Elsőként a pénzintézetekre, majd a kereskedelemben, az energetikában és a távközlésben működő vállalkozásokra vetettek ki visszaható hatályú, több vonatkozásban diszkriminatív, hatásában kontraproduktív adókat. A kormány kitűzött célja eleve súlyosan elhibázott volt: nevezetesen abból indult ki, hogy az ország legyen Európa ipari központja; az elképzelés időben alaposan elkésett: a XIX századi nemzeti ipart védő intézkedések a mai globalizált világban nem vezethetnek eredményre.

Az ipar részaránya a magyar gazdaságban jelenleg is meghaladja az Európai Unió átlagát, miközben a szolgáltatások hányada azt nem éri el. A mai gazdaságban a nyereség számottevő része a tercier ágazatokban képződik. A realitásokat negligáló, eleve hibás kormányzati gazdaságpolitikai felfogást a miniszterelnök azon tévképzete tetézi, mely szerint a munka egyenlő a fizikai munkával; az oktatáspolitika nehezen helyrehozható bűnei, a felsőfokú képzés háttérbe szorítása, a gimnáziumba járók arányának tudatos csökkentése, a szakképzés tanoncképzéssé züllesztése ennek a törekvésnek nem csupán a következménye, hanem már középtávon a megvalósulásának az oka is.

A jelenlegi kormány gazdaságpolitikája szinte minden elemében nehezíti az ország felzárkózását. Ennek következményei sajnos jól látszanak: az eltelt öt esztendőben a környező országok egymás után húznak el mellettünk. Ennek egyik oka a kutatás és fejlesztés háttérbe szorítása. A KSH októberben közzétett tájékoztatója szerint a múlt évben ismét csökkent a kutatás-fejlesztésre fordított forrás. Amíg 2013-ban a bruttó hazai termék – egyébként is igen szerény hányada – 1,41%-a szolgálta a k+f tevékenységet, addig tavaly már csupán 1,38%.

Az Európai Unió követelménye, s egyben minden ország érdeke, hogy a GDP legalább 2%-át fordítsák az innováció megalapozására, de az élen járó tagországok már a 3%-hoz közelítenek. Ez a magyar kormányzati felfogás önmagában is a biztos lemaradás záloga. Azért indokolt ez a megállapítás, mert a kutatásban és fejlesztésben az államháztartásnak és a vállalkozásoknak egyaránt fontos szerepe van, de nálunk az utóbbi években a kormány tudatosan leépítette a kutatóintézetek és az egyetemek ilyen irányú képességét. Amíg tíz évvel ezelőtt a költségvetés finanszírozta a kutatás és fejlesztés kiadásainak a felét, addig 2013-ban már csupán 36%-át, a múlt évben pedig alig több mint egyharmadát, 34%-át állta. Ezzel együtt 2,2%-kal tovább csökkent a kutatásban és fejlesztésben dolgozók létszáma, és a múlt évben az összes foglalkoztatottnak csupán 0,9%-a dolgozott ezen a területen, egy évvel előtte még 0,97%-a.

Az elemzés teljes terjedelmében itt olvasható, tessék kattintatni!