Nem kisebb kérdést fogalmaz meg Csepeli György szociológus professzor legújabb, a mesterséges intelligenciának szentelt, saját megfogalmazásában „meglehetős szorongással” publikált könyvében – „A mesterséges intelligencia gazdasági és társadalmi hatásai”, mint azt, hogy – Honoré de Balzactól kölcsön véve a gondolatot – „mi történik az emberrel az Emberi Színjáték új fejezetében és az milyen következményekkel jár.”
Magyarán: merre vezethet az emberiség következő nemzedékeinek útja, azaz az „ante portas” korszak, amelyben el kell dőlnie: áldás vagy átok számunkra, főként pedig utódaink számára a megállíthatatlanul fejlődő technika, a tudás megszerzésének és megőrzésének rohamos digitalizálódása a láthatatlanban megbúvó „felhőtől”, a fejünk felett röpködő, minden iránt kíváncsiskodó drónokon át a munkánkat helyettesítő – tetszik, nem tetszik – kisajátító robotoló, ám okos gépekig, embert formázó robotokig.
A minden sorával a társadalom iránt felelősséget érző szerző ebben a helyzetben egyszerre félti az embert, de egyben reménykedik is az emberiségnek a maga (nem csupán) evolúciós fejlődését és fennmaradását biztosító örök történelmi bölcsességében.
Nem titkoltan aggódik, mert úgy látja – e sorok írója szerint sem alaptalanul –, hogy a mesterséges intelligencia el fog jutni olyan szintű autonómiáig, amely már kihívója lesz az emberi autonómiának.
„Ha majd a mesterséges intelligencia egyre inkább áthatja az emberi élet teljességét, nemcsak áldásokat, hanem átkokat is hozhat az emberiségre. Eljuttathat bennünket a totális ellenőrzöttség állapotába, amit Martin Heidegger ,machinációnak’ nevez, és megfoszt bennünket attól, ami emberré tesz: a szabadságtól.”
Nem kevésbé elgondolkoztatóan aggasztó, hogy a társadalomtudós sem tudja a választ arra, milyen lehet a jövő, hogy „az ember és a mesterséges intelligencia valamiképpen egybeolvad és elvezet-e bennünket egy olyan állapotba, amely nem a jelenlegi Ember 1.0.-t tartja életben, hanem egy nietzschei értelemben vett, emberfeletti embert eredményez, akinél már nem tudjuk megkülönböztetni, hogy mi benne a gép és mi benne az ember.
Felkiáltójeles figyelmeztetés ez a ma élők és a jövő nemzedékei számára!
Mert „ez a digitális rabszolgaság! Régen hálóval kapták el az embereket, aztán cinikus gazemberek eladták őket a rabszolgapiacon. A digitális rabszolgaságban viszont mi adjuk el magunkat. Önszántunkból megyünk a Facebook, az Instagram, a Twitter platformjaira, és kínáljuk fel magunkat, hogy az adataink révén alkossanak algoritmusokat, amelyek aztán osztályoznak bennünket ide-oda. Lényegében önmagunk okozta rabságba kerülünk úgy, hogy már nem tudunk visszakozni.”
Ennek tudatásban keresi azt, hogy akkor merre az arra, ami kiút nem pedig zsákutca. „Társadalomtudós vagyok, nem kategorizálhatom az embereket az alapján, hogy jók vagy rosszak, mint ahogy egy természettudós sem úgy szelektál, hogy a svábbogár csúnya, a pillangó meg szép. Azt vizsgálom, ami van, nem várom sem optimistán, sem pesszimistán az Ember 2.0 létrejöttét. Realista vagyok.”
Egyrészt bizakodik, hogy „a megfelelő nevelés, tanulás révén kontrollálni tudjuk magunkat és kizárólag azokra a funkciókra használjuk ezeket a platformokat, amelyekből előnyünk származik és nem hagyjuk, hogy az adataink révén kiszolgáltassuk magunkat a saját életünk adta algoritmusoknak, melyek nagyon fontos összetevői az életünknek, de lássuk be: nem azért élünk, hogy az algoritmusoknak megfelelően a nap 24 óráját úgy töltsük, mintha automaták lennénk.”
Másrészt humanista gondolkodóként emlékeztet: „Az életünk azért van, Hankiss Elemért parafrazálva, hogy gondolkozzunk az élet értelméről: arról a titokról, hogy miért vagyunk. Ez nem algoritmizálható. Akit el tudunk juttatni a tudatosságnak erre a fokára, és folyamatosan ébren tudjuk benne tartani a kíváncsiságot önmaga és mások iránt, annak nem kell félnie ezektől a rabszolgatartó mechanizmusoktól. De ha nincs egy ilyen edukációs elem beépítve a társadalomba, a legveszedelmesebb negatív utópiákra számíthatunk.” Ennek ismeretében „tudatosan fel kell készülnünk arra, hogy ne válhassunk különböző machinációk áldozatává. Mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni azt a tudást, ami képessé tesz bennünket arra, hogy ellenállhassunk a mesterséges intelligencia mindent bekebelezni vágyó törekvésének”.
Ehhez levonja a jelen pillanat egy fontos tanulságát is. „Most a koronavírus-járvány miatti digitális átállás az oktatásban sok szempontból egy «forradalmi pillanat» volt, mert ráébresztette a pedagógusokat és a szülőket, hogy vannak lehetőségek arra, hogy megvédjük magunkat.” Az Európai Uniónak „oktatási-nevelési programokat kellene kezdeményeznie, amelyek segítségével az európai polgárok megvédhetnék magukat a rájuk leselkedő veszélyektől, úgy a multinacionális cégektől, mint az állami titkos szolgálatoktól.”
Tehát: az utópia most semmiképpen se legyen negatív sem Európában, sem másutt. Alighanem éppen minden eddiginél bonyolultabb világunk mind inkább halmozódó ismeretlenjeinek ismeretében nem kérdéses: ha áldás vagy átok lehet a mesterséges intelligencia, kezeljük áldásként, hogy ne lehessen átok!
Akkor is, ha Csepeli György is tudja, vallja, hogy eközben „bőven lesznek bajaink egymással.” (Kossuth Kiadó, 2020)
Az olvasó figyelmébe ajánlja a szerkesztő: A hatalom mákonya – Csepeli György „tankönyve”
Utóirat: A gutenbergi, „régi módian” nyomtatott könyv megjelenésére a Szilícium-völgy általam felfoghatatlan csodáinak egyikén, egy tablet néven közismert táblagépen bukkantam rá; hagyományos könyvtár helyett az internet Google-programján gyűjtöttem össze ismereteimet; sutba dobva régi írógépemet, az informatikában notebook, illetve laptop néven ismert hordozható személyi számítógépen kopogtam le a fentieket; majd postát feledve email-ben és Facebookon varázsoltam fel a közösségi médiára.