Nyakunkon október 23-a, szekérderéknyi szép, ünnepi szónoklattal. Az ünnepi szónoklat jellemzője az, hogy általában nem a múltról szól – arra legfeljebb hivatkozik – hanem a jelen dolgait próbálja megmagyarázni. Annál is inkább, mert teljesen mindegy, hogy egy fidesznyik szerint, kár védekezni az oroszok ellen, vagy: milyen jó, hogy a világ nem segített a magyar forradalmon – és így tovább. A volt volt, és ezen már a legerősebb fidesznyik sem tud változtatni. Még akkor sem, ha a hírek szerint Mészáros Lőrinc tetemes állami pénzeket kap mostanában – részben nyilván EU-s forrásokból – egy időgép kifejlesztésére.
Átírni, elhazudni, másként értelmezni már miért ne lehetne az eseményeket – ennek szerdán tanúi lehetünk. De errefelé ehhez hozzá vagyunk szokva. Vállrándítás és folyt. köv. A történelem nem az élet tanítómestere, mert ha valamiből nem szokás tanulni, okulni az éppen az. Tessék körbenézni a világban! Előbb kelet felé, aztán lassú fejmozgással nyugatnak – na, ugye. A minap osztották ki a közgazdasági Nobel-díjat. Leegyszerűsítve azért a felismerésért és bizonyításért, hogy azokban az országokban élnek jobban általában az emberek, ahol békén hagyják őket. Ott eredményesebb a gazdaság, ahol az állam nevében, eszközeit felhasználva feleslegesen nem csuklóztatják a népet. Egyrészt ez azért megmagyarázza azt a világot, amelyben élünk. Másrészt – ide nekem a Nobel-díjat is – biztos vagyok benne, hogy azokban a régiókban egészségesebb a nemzettudat, vagy hogy hívják, van reális önbecsülése a lakóknak, ahol békén hagyják a történelmet. Nem piszkálják, nem hajlítják napi politikai áruvá, hanem az ami. Események sorozata, amit emberek interakciója alakított ki – hol jobban, hol vacakabbul jövünk ki belőle és kész. Talán segít abban, hogy megértsük a napi viszonyokat, lássunk viselkedésmintákat.
Elgondolkozzunk azon, hogy jóra vezet-e, ha hajbókoló szolgákat próbál egy rendszer nevelni, vagy eredményesebb, ha gondolkodó, önálló lényeknek tekinti polgárait. Jó-e, ha egy kicsiny, erőszakos és gátlástalan társaság mindent magának akar, maximum, ha a mamelukokat fizeti meg, a többieknek meg coki? Mi a veszélye annak, ha gátlástalan propagandával megtévesztik a megtéveszthetőket? É mikor horgad fel többség, hogy ezt azért már nem nyeli le.
1956. október 23-a délelőttjén még sem Gerő Ernő, sem Nagy Imre, sem senki más nem sejtette, hogy az a nap más lesz, mint a többi. Aztán tessék!
Felesleges volt-e? Megérte azt az áldozatot, amit követelt, a harcokban elesettek életét, a kivégzetteket, a börtönéveket, a tönkretett, kettévágott életutakat, a rombolást? Jogosnak látszik a kérdés első pillanatra, csak éppen a lényeget fedi el. Az áldozatokról mégiscsak a diktatúra tehet, Kádárral, Hruscsovval és a többiekkel az élén. Rajtuk tessék számonkérni – még ha valóban később ők is sok mindent másként gondoltak.
Egy legenda Lukács Györgynek tulajdonítja, hogy 1956. október végén a térképre mutatott volna, és annyit mondott csak, tessék megnézni mekkora Magyarország és mekkora a Szovjetunió. Értsd, minden hiábavaló. Ám, ha nincs 1956 októbere, akkor vajon válhatott volna Magyarország a „legvidámabb barakká”, a gúnyosan csak gulyáskommunizmusnak csúfolt kicsit jobb világgal? A “kicsit jobb” világ nemzedékek életét jelentette – a méltóbb létet, a hozzáférhető szükséges javakat. És persze sokaknak a megalkuvást is – mert október 23-ra jött a szörnyű november 4-e. És ha nincs 1956, akkor vajon milyen lett volna 1989-90? A magyar rendszerváltás, amelynek alakítói akkoriban oly büszkén idézték 1956 emlékét.
1956 résztvevői egyértelmű, határozott választ adtak erre. Sok idő eltelt azóta, a határozott válasz ilyen kockázatokat most éppen nem rejt magába. De a kérdés itt van előttünk, s így vagy úgy felelnünk kell rá.