Mi lesz itt? – Kormányzati jövőlátás és a Brüsszel által látott problémák

(Írta: Petschnig Mária Zita; első megjelenés: hirklikk.hu) Tudom én, hogy a magyarok többségének kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy Magyarország konvergenciaprogramját olvasgassa, s még ennél is kevésbé, hogy az arra küldött brüsszeli választ tanulmányozza. De talán lesz olyan olvasó, akit kíváncsivá tesz, amit a nemrég megjelent dokumentumokból kihámoztam: az arról szóló verseny, hogy ki tud többet a magyar gazdaságról és társadalomról. (A nyitó képhez: cikk az osztrák Die Presse napilapban: “Orbán: Mi vagyunk Európa jövője”.)

A következőkben az április végén elkészült, 2022–26-ig szóló magyarországi konvergenciaprogramot vetem egybe az Európai Bizottság májusban erre válaszul adott véleményével. Ebből remélhetőleg az olvasó is le tudja szűrni: ki az, aki csak fecseg az unió fejlett országaihoz való felzárkózásról, dobálódzik az utolérés számaival, és ki az, aki meg is jelöli, hol vannak a megoldandó gondok, mit kellene tenni ahhoz, hogy a magyar gazdaság mielőbb behozza legalább az unió átlagától való lemaradását.

Magyarország konvergenciaprogramj, 2022–26

Ismeretes, hogy az euróövezeten kívüli országok kormányai minden évben kötelesek elkészíteni azt a tanulmányt, ami bemutatja hogy a következő öt évre előre tekintve, milyen pályán haladva vélik az unió fejlett országaihoz való közelítést. Az Orbán-kabinet április végén be is nyújtotta a 2026-ig aktualizált magyar konvergenciaprogramot Brüsszelnek. Ebből azt tudhattuk meg, hogyha minden külső feltétel kedvezően alakul – a háború idén véget ér, csökkenek az energiaárak, az uniós forrásokhoz még 2022-ben hozzájutunk, Magyarország erős tőkevonzó képességű marad, kiiktatódnak a deglobalizácóból adódó feszültségek, újra lendületet kap a külső konjunktúra –, akkor 2022 és 2026 között négy százalék fölötti lesz az éves növekedés, ennél magasabb fogyasztási dinamikával és az egyensúly javulásával kísérten. 

Ám arról nem esett szó az anyagban, hogy ezt a szép, kívánatos pályát milyen módon, milyen eszközökkel véli elérhetőnek a kabinet (ezzel, sajnos, a csatolt Nemzeti Reformprogram is adós maradt). 

Ehelyett jobbára a közelmúltbeli eredmények méltatásáról olvashattunk, olykor 2010-ig is visszamenően, kidomborítandó az Orbán-kormány sikeres válságkezeléseit is. A munka azt sugallja, hogy mindenből arany lett, amihez Orbán Viktorék hozzányúltak – szemben az elődök rossz, téves gazdaságpolitikáival. Ebből az is következik, hogy a felzárkózás záloga az Orbán-kormány regnálása. Vagyis nekünk nincs más dolgunk, mint rendre megválasztani a bölcs vezért és bízni benne. A bemutatott konvergenciaprogramban nem rajzolódik ki ennél differenciáltabb kép, mintha problémák egyáltalán nem léteznének a magyar társadalomban és gazdaságban.

Vagyis az anyag épp azt a funkcióját nem tölti be, hogy bemutassa a magyar gazdaság felzárkózási programját. Prognózist ír – az említett, erősen vitatható feltételezések mellett –, de nem ad programot a megjelölt célszámok (növekedés, infláció, foglalkoztatás, beruházás, deficit- és államadósság-alakulás, külső finanszírozási képesség) eléréséhez. Azt üzeni, hogy a magyar gazdaságban minden rendben van és rendben is lesz: 2026-ig 23 százalékkal gyarapodik a GDP, az infláció már két év múlva három százalékos átlagot mutat, a foglalkoztatás tovább bővül, a munkanélküliség rátája három százalék alá kerül, az államháztartás hiánya szinte teljesen kiiktatódik (2026-ban egy százalékos lesz a GDP-hez mérten), az államadósság rátája zuhan, 2026-ban megközelíti a maastrichti kritériumot (60 százalék), az ország nettó hitelfelvevőből tőkekihelyezővé válik. (Ilyesmi álomcélokra mondták egykoron a Tervhivatalban, hogy a papír sok mindent elbír.)

Depressziós magyar honfitársaimnak nem is tudok jobb gyógyírt ajánlani, mint a 2022–26-os magyar konvergenciaprogram olvasását. Azzal a kitétellel és megszorítással, hogy eszükbe ne jusson kezükbe venni az erre írt brüsszeli véleményt. 

Miért? Mert Brüsszel „kicsit” másként látja a helyzetünket.

Mert elsősorban nem prognózist akart készíteni, hanem programot adni, ajánlásokat tenni felzárkózásunkhoz Európa fejlett országaihoz, a növekedés strukturált elemeinek javításához. Idénre és jövőre egyébként hozzávetőleg egyharmaddal kisebb GDP dinamikát vár, mint Orbánék aktuálisan. Jó, a prognózisok mindig vitathatók – különösen olyan változékony környezetben, mint amiben most élünk. Ami viszont nem vitatható, az az, hogy a magyar gazdaság növekedési képessége több vonatkozásban is jóval gyengébb az unió átlagánál. Ennek a tényeit az Európai Bizottság anyaga a magyarországi adatok alapján bizonyítja, olyan számokat említve, amilyenekről az átlag magyar olvasó az elmúlt 12 évben alig értesülhetett (de az átlag fölötti sem).

Köztudomású, hogy a növekedés – amellyel a felzárkózás elérhető – alapvetően az embertőkén, annak teljesítőképességén múlik. Az embertőkét a környezeti körülmények (víz-, föld-, levegőtisztaság), az oktatási és egészségügyi rendszer teljesítménye kondicionálja. A munkaerő produktuma ezen túlmenően, függ a tudományos eredményektől, az innováció erősségétől, a piaci verseny kényszerének hatásfokától, a munkafolyamatok gépesítettségétől és a munkát végzők érdekeltségétől.  

A brüsszeli anyag a következőkre hívja fel a figyelmet:

  1. A magyarországi oktatási eredmények elmaradnak az unió átlagától.
  2. A korai iskolaelhagyók aránya 2021-ben 12 százalékos volt, szemben az unió 9,7 százalékos arányával.
  3. Bár nőtt a felsőfokú végzettségűek munkapiaci aránya, de még így is a legalacsonyabbak közt vagyunk az unióban. 
  4. A 25-34 év közöttieknél a természettudományos és mérnöki diplomások aránya 2015-től csökkent és kisebb az unió átlagánál, ami akadályozza Magyarország innovációs képességét. 
  5. Az unióban a magyar tanárok töltik a legtöbb órát tanítással, de az OECD-tag uniós országok közt itt a legalacsonyabbak a fizetések (az egyéb felsőfokú végzettségűeknek csak az 58-66 százalékát érik el). 
  6. Tanárhiány van a matematika, a természettudományos tárgyak és a nyelvek oktatásában, különösen ott súlyos a helyzet, ahol magas a hátrányos helyzetű gyerekek aránya.
  7. Az iskolák központosított irányítása miatt az iskolavezetők csak korlátozott módon és eszközökkel tudják ösztönözni a tanári munka színvonalát.
  8. Magyarország az uniós átlag alatt teljesít a digitális gazdaság és társadalom fejlettségét mérő mutatókban. 
  9. A tudományra fordított korlátozott erőforrások korlátozott tudományos teljesítményt eredményeznek. 
  10. Magyarországon az uniós átlag alatti a közfinanszírozott kutatók teljesítménye és a kutatásban jártas munkavállalók rendelkezésre állása.
  11. A nagyvonalú állami támogatások ellenére, nem javultak a tudományos és az üzleti szféra közötti kapcsolatok.
  12. Magyarország az innovációs eredménytáblán a lemaradók közt van. 
  13. A magyar közigazgatás működése sokkal kevésbé hatékony, mint az unió átlaga.
  14. 2010 után ugyan javult a foglalkoztatási ráta, de a termelékenység nem: továbbra is az unió kétharmadát teljesítjük. Egységnyi jövedelem előállításához nálunk az uniós átlagnál több munkaórára és energiára van szükség.
  15. Magyarországon a várható életkor öt évvel rövidebb az unió átlagánál és nagyobbak a nemek és az iskolázottság szerinti egyenlőtlenségek.
  16. Magyarország a legmagasabbak közt van a megelőzhető elhalálozás aránya tekintetében. 
  17. Gyenge az egészségügyben az alapellátás, elavult a kórházfinanszírozás.
  18. Egyes orvosi és ápolói szakterületeken súlyos hiányok mutatkoznak. 
  19. Az egészségügyi kiadások GDP-hez viszonyított aránya jóval elmarad az unió átlagától (2019-ben 6,4 százalék – versus 9,9 százalék).
  20. Átlag alatti az ezer lakosra jutó orvosok és ápolók száma.
  21. Az egészségügyben a közfinanszírozás aránya csökkenő és kisebb mint az unió átlaga. 
  22. Magyarországon vannak a leghosszabb ideig kórházban a betegek az unión belül.
  23. Az unióban a nélkülözők aránya a legnagyobbak közt van Magyarországon. Akinek nincs stabil munkahelye, annak a szociális védőhálója gyenge. Fő jövedelemforrása a közmunka, illetve a jövedelempótló szociális támogatás, ahol – akárcsak a családi pótléknál – évtizedes a lemaradás. 
  24. „Magyarország közbeszerzési piaca továbbra is ki van téve a versenyellenes gyakorlatnak.”
  25. Nálunk az egyik legalacsonyabb az unión belül a megújuló energia felhasználásának aránya.
  26. A körforgásos gazdálkodásra való átállásnak nagyon a kezdetén van az ország (anyagok újrahasznosítása).
  27. A vízgazdálkodás továbbra is aggasztó, nem felel meg teljes mértékben az uniós irányelveknek.
  28. Az elektromos autók és töltőállomások száma elmarad az uniós átlagtól.
  29. Komoly energia-megtakarítási tartalék van az épületek felújításában, de a „rezsicsökkentés” ezt nem ösztönzi. 
  30. A kormány prociklikus (ciklust erősítő) politikája a közelmúltban alacsony színvonalú projekteket finanszírozott.

Várható elmozdulás és az álmodozás

A felsoroltakon kívül, számos más, növekedést gátló körülményt is felemlít a tanulmány amellett, hogy ajánlásokat is tesz a problémák megoldására a felzárkózás felgyorsítása érdekében. Ám a javaslatok valószínűsíthetően a falra hányt borsó szerepét fogják betölteni, amire a 201921. évi országspecifikus ajánlások teljesítéséből is következtethetünk. Eszerint a javaslatok 37 százalékát teljesen figyelmen kívül hagyta az országvezetés, itt semmiféle előrelépés nem történt, 19 százalékánál talált az Európai Bizottság némi elmozdulást, 38 százalékánál korlátozott haladást és csak hat százaléknál jelentős előrelépést. 

Az uniós listát még több, a magyar gazdaságot terhelő, súlyos rendszer-működésbeli szerkezeti problémával ki lehetne bővíteni, nem beszélve a hosszú távra előre tekintő, az egész társadalom jólétét (nemcsak a NER lovagokét) megcélzó gazdaságpolitika hiányáról (kommunikációs, azaz népámító és -butító politikával próbálják pótolni). Ám gondolom, ennyi is elégséges annak az ígéretnek a kétségbevonásához, hogy 2030-ra utolérjük az unió átlagát (Nagy Márton) vagy Ausztria teljesítményét (Lázár János). Ha minden úgy megy, ahogy eddig, márpedig mitől menne másként, hisz beállt az Orbán-rendszer, és másként működni képtelen, akkor ennek semmi esélye nincs. Mechanikusan számolva, ha a magyar gazdaság a továbbiakban évi négy százalékkal növekszik, az osztrák pedig csak két százalékkal (vagyis adott lenne a sokat emlegetett két százalékpontos különbség), akkor nagyjából 2047-ben kerülne egy szintre a magyar és az osztrák egy főre eső bruttó hazai termék. Ezekkel a feltételekkel 2030-ra valamelyest csak megközelítenénk Ausztria 2020. évi teljesítményét….

Mindez persze csak játék a vélelmezett és a tényleges adatokkal – a tehetetlenség szülte kényszer játéka, amivel semmire sem megyünk. Brüsszel aktuálisan megint inkább a kerékkötőnk, a bajaink bűnbakja. Csak nem képzelheti bárki is, hogy éppen azokra fogunk hallgatni, akikre ismét szeretnénk ráfogni, hogy ők a forrásai aktuális gondjaink okainak. Mindeközben megalakult az új kormány és a 30 pontban megfogalmazottak többségének megoldása – harmincból tizennyolc! – majd a Pintér Sándor-vezette Belügyminisztérium hatalmassá duzzadt portfóliója valamely főosztályának lenne a feladata. 2026-ig biztosan. Sapienti sat.