Emlékezzünk! Egy esztendeje plakátemberek mosolyogtak ránk a falról, közülük választottunk. Országgyűlésbe képviselőt, aztán önkormányzatba polgármestert, testületi tagot. A jelöltek kellették magukat, nem játszhattuk azt, amit az ultiban, hogy a rossz lapot a talonban hagyjuk. Valakit fel kellett emelni, bizalmunkat és a közpénzt kötelezően rábízni, aztán imádkozni, hogy a mohóság és a tisztesség küzdelmében kis arányú legyen a veresség.
Jelszavak még voltak, de az ígéreteket felváltották a kevésbé megfogható, alig-alig számon kérhető fogadalmak. A délibábot kevesen festették az égre, a jelöltek tudták, hogy a választók a lábuk elé néznek, buckákban, kátyúkban gondolkodnak, lehetetlenre nem vágynak, legfeljebb egy kis csodára.
A plakátemberek egyébként is a falakon, a hirdetőoszlopokon élnek, álmaikra riasztók, sétáikra testőrök vigyáznak, szeretteiket a betegség és nem az éhség tizedeli. A plakátembereknek egyenlőségről beszélnek, de már az élsportban diszkriminálnak. Az egészségesektől a munkát, a rokkantaktól a segélyt veszik el. A hajléktalant úgy hagyják az utcán, ahogy a devizahitelest. A választójogi térkép két maroknyi igazságtalanság: Nagy-Magyarországról voksot, a világ másik feléről adót remél.
Változás? Sok remény nincs rá. Kerekasztalt még nem táncoltatott meg a csoda.
