A vodafone-os, amely olyan büszkén reklámozza hatalmas lefedettségét, már inkább használható. Az ember (vagyis az asszony, nem szőke) megveszi a kicsi kütyüt, megkéri a szakbolt szakeladóját, tenné már rá a gépére, ráteszi, és az asszony boldog, mert az isten háta mögött is lesz internete, ami nélkül ma már nem ember az ember, és alig asszony az asszony. Ámbár az első nekifutásra csak egyhetes kütyüt kaphat, megmagyarázzák, hogyan kell majd egyhónapost is rátölteni. Az asszony látszólag érti, és örvendez.
Letelik az egy hét. A szolgáltató üzeni, hogy lekapcsolta, és mivel lekapcsolta, nem tudja internet nélkül feltölteni a kicsi faluban.
A székesfővárosban betér a szolgáltató szakboltjába, kivárja a sorát, mondja, hogy már befizette az egyhónapos díjat is, de mégsem megy a kütyüvel a gép. Azt mondja a kartársnő, neki ehhez semmi köze, náluk már nincs okos sarok, ahol szakértő szakért ilyen esetekben. Az nem számít, hogy ki van írva, mert még nem szedték le. A legközelebbi a város másik oldalán, megadott időpontokban tart fogadóórát.
Az asszony nyűgös. Felszólamlik, vajha miért nem használhatja, amit megvett, miért küldözgetik ide-oda, nem kellene-e inkább a sok reklám helyett hozzáértőket alkalmazni? – érdeklődik némi hevességgel.
Látja ezt egy biztonsági őr, férfiember, és belép a folyamatba. Megnézi a kütyüt, a gépet, érti a problémát, és segít. Vagyis szeretne segíteni, de egy ponton elakad, amikor a gép azt írja vissza, hogy nincs eszköz. Márpedig van. Bedugva a gép oldalába, minden fizetve, mégsem megy. A biztonsági őr, derék ember, mert közben erősen figyel a biztonságra is, úgy gondolja, talán újra kellene telepíteni a kütyüt. Nekilát, letöröl, újratelepít, és a kütyü nem megy.
Itt feladja, és elirányít, keressek valahol egy technikust. Mert ugye, mondanom se kell, én vagyok az asszony. Keresek, mindjárt a bevásárlóközpont egyik szakboltjába. Kedves fiatalember. Már meg se lepődik, mindegyik szolgáltatótól hozzájuk küldik a nehéz eseteket.
Ránéz a gépre, a kütyüre, újratelepít, minden működik, öt perc volt az egész, lehet menni falura.
Ott is működik. De csak percekig. Aztán megint kezdi, hogy nincs eszköz. Pedig van.
És akkor jön a dacos asszony. Gondolkodni kezd. Az asszonyok, ha dacosak, időnként gondolkodnak. Úgy véli, érintkezési hiba lehet. Teszi a kütyüt így, teszi úgy, alátámasztja, mocorgatja, a kütyü pislog, de nem működik.
Akkor az asszony szétszedi a kütyüt. És látja, hogy ha kicsit jobban rányomja a falát a kártyára, akkor megint csak működik. Vagyis az ezrekért vásárolt kütyü nem illeszkedik pontosan. Ezt mind ki bírta találni az asszony, és kezdte egyik kezével nyomkodni a kütyüt, a másikkal meg a gép billentyűit. Strapás megoldás volt. Anélkül viszont „nincs eszköz”.
És akkor jött a befőttes gumi. Ment az asszony a konyhába, elővett egy befőttes gumit, rátekerte a kütyü belsejére, és a rendszer újólag működni kezdett.
Az asszony most azon gondolkodik, hogy vajha eme kreatív megoldását a Vodafone miként honorálhatná. Lenne pár ötlete…
