A Dohány utcai zsinagóga előtti téren, amelyet teljesen megtöltöttek a résztvevők, Heisler András közölte: ezen a napon vonultak be a náci csapatok Magyarországra és elfoglalták hazánkat. A megszállással az út, amelyet az ország akkori vezetői számunkra kijelöltek, már korábban elkezdődött, egyebek mellett a numerus claususszal, a zsidótörvényekkel, Kamenyec-Poldolszkijjal és a roma holokauszttal – tette hozzá.
Ezek voltak a jelzőtáblái annak az útnak, amely az 1944. március 19-i náci megszálláson keresztül a deportáláshoz, Auschwitzhoz, Birkenauhoz és a nyilas vérengzéshez vezetett – mondta a Mazsihisz elnöke.
Heisler András úgy fogalmazott: „Húsz év szisztematikus jogfosztása kellett ahhoz, hogy a magyarországi zsidók némán, lehajtott fejjel és feltartott kezekkel vonuljanak végig az utcákon, megalázva és megadóan szálljanak fel a marhavagonokba”.
A holokauszt tanulságának nevezte, hogy „sehol a világon a diaszpórai zsidóságnak, de bármely más kisebbségnek sem szabad a mindenkori hatalomban vakon, feltétel nélkül megbíznia. Ha kell, fel kell emelni a szavunkat. (…) Ha kell, nemet kell tudnunk mondani a hatalomnak”.
Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz ügyvezető igazgatója arról beszélt, a német megszállás után megjelent a zsidó embereket sárga csillag viselésére kötelező rendelet, a férfiakat újra behívták munkaszolgálatra, a vidéki településeken pedig gettókat állítottak fel. Az ingóságokat lefoglalták, a pénzt, az ékszereket, a drágább holmikat elvették, így megvalósult a fajelmélet régi, igazi célja: a kirablás – mondta.
Utalt arra: amikor „a náci hadigépezet bevonult Magyarországra, az esemény inkább volt nevezhető a bajtársi szövetség kiterjesztésének, semmint később szoborban megformálható leigázási eseménynek”. Horthy Miklós kormányzó a helyén maradt, a két állam, a két hadsereg – német vezénylet alatt – zavartalanul kooperált, a deportálást pedig azonnal beindították.
Zoltai Gusztáv kiemelte: „A lelkes magyar hivatalos organizációról még sohasem szóltak német nyelven olyan elismeréssel, mint a Gestapo, az SS és a Wehrmacht 1944-ben”. Arra figyelmeztetett: „ha meghamisítjuk a valóságot és az ellenkezőjére fordítjuk az igazságot, már nem tudjuk soha a jóra, az emberségre tanítani a gyermekeinket, (…) ha a tényeket a fejük tetejére állítjuk – a gonoszság, az embertelenség ismét feltámadhat”.
Közölte, a holokauszt idején 600 ezer magyar állampolgárt gyilkoltak meg. Zoltai Gusztáv a történelem „mielőbbi igazságos, tisztességes feldolgozásának” fontosságát hangsúlyozva megemlékezett az embermentők tevékenységéről és reményének adott hangot, hogy az állam „teljes felelősséggel” fellép a szélsőjobboldal ellen.
Karsai László történész arról beszélt, hogy a Horthy-rendszerben 22 antiszemita törvényt hoztak, Horthy Miklós pedig azt írta Teleki Pál miniszterelnöknek 1940 októberében: „Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk”.
Horthy azonban 1944. március 19. után „már nyugodtan nézhette az embertelenségeket, a szadista, oktalan megaláztatásokat, már nem volt szükség a zsidókra” – fogalmazott a történész. Hangsúlyozta, a magyar deportálóknak volt szuverenitásuk, a németek pedig „csak a magyar hatóságok fegyelmezett, olykor lelkes, túlbuzgó tevékenységének” köszönhették, hogy sikerült „Európa-rekordot” felállítaniuk emberek százezreinek vérpadra hajtásában, 1944. május 14-től július 9-ig 147 vonattal 437 ezer embert deportáltatni.
Ilan Mor izraeli nagykövet közölte: Izrael támogatása „a magyar zsidóság számára adott, csakúgy, mint bárki zsidó ember számára, bárhol is legyen a világon”. Izrael népe és kormánya kiáll a zsidóság mellett, csakúgy, mint a demokrácia minden híve mellett „a holokauszt-tagadás mindennemű próbálkozásával, történelmi tények elferdítésével és torzításával szemben, amelyek a zsidók kiirtásához vezettek Magyarországon és Európa földjén”.
A nagykövet hozzátette: nem elfogadható, és nem válhat megszokottá egyetlen országban sem, hogy a zsidók megfélemlítve, vagy bántalmazásoktól sújtva éljenek, csak azért, mert zsidók, az egyes államok kormányainak pedig kötelességük mindent megtenni azért, hogy a zsidó emberek Magyarországon vagy bárhol máshol a világon biztonságban élhessenek szülőföldjükön.
Kardos Péter főrabbi, holokauszt-túlélő arról beszélt: ő maga a túlélőknek „megnyugtatólag azt hazudja, nem igaz, hogy a kormány a német megszállás valamennyi áldozatának, így a gyilkosoknak és a meggyilkoltaknak is közös emlékművet állít. Nem igaz, hogy egy vezető történész idegenrendészeti eljárásnak nevezte az első deportálást”. Ezt azért teszi – mondta –, mert azt szeretné, hogy „ha már egész életük tragédiában telt, legalább az alkony legyen szép”.
A magyar holokauszt 70. évfordulója alkalmából meghirdetett Mazsihisz-rendezvénysorozat nyitó eseményén jelen volt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. A megemlékezésen részt vett Erdő Péter bíboros, Bölcskei Gusztáv református püspök, Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi és a diplomáciai testület számos tagja. Az eseményen ott volt Vattamány Zsolt (Fidesz-KDNP), Erzsébetváros polgármestere, Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke,Fodor Gábor,a Liberálisok elnöke.
A résztvevők a zsinagóga előtt elhelyezték az emlékezés köveit és virágait. A tömegben egyebek között a következő feliratokat lehetett látni: „Elítéljük a fasizmust!”; „Az antiszemitizmus öl!”; „Szembenézni a múlt bűneivel!”.
Az alábbi két írás forrása: www.mazsihisz.hu
Egy túlélő naplójából – 1944. március 19.
Írta: Kardos Péter főrabbi, holokauszt-túlélő
1944. március 19. vasárnap volt. A kora tavaszi napfény aranyos sugarakat vetett a fővárosra. A vasárnapi, ünnepi csendet egyszerre csak megtörte valami. A csukott ablakokon keresztül valami tompa moraj hallatszott.
Volt, aki erre a napra látogatást tervezett. Rég nem látott rokonhoz indult volna vidékre, beszélgetni a napi gondokról – mert az egyre több volt… Kirándulóidő. A budai hegyek fái – rügyfakadás előtt – a városlakók ezreit csábították a szabadba… A sikló, amely ott kígyózott a királyi vár épületmonstruma felé, e napra csúcsforgalomra várt… A Pesti Izraelita Hitközség e napra hirdette meg szokásos évi közgyűlését…
A vasárnapi, ünnepi csendet egyszerre csak megtörte valami.
A csukott ablakokon keresztül valami tompa moraj hallatszott.
Ez nem a városi járművek zaja volt. Nem a megszokott, az „orrmotoros” kék autóbuszok keserves erőlködése; nem a „kék taxik” jellegzetes dörmögése. Ez egy monoton és tompa zaj volt… Kihajoltunk az ablakon, és döbbenten figyeltük a végeláthatatlan járműoszlopokat… A motorkerékpárokat, a terepszínű autókat, a ponyvával borított rejtélyes járműveket – amint szinte ünnepélyes lassúsággal gördültek be a városba… A teherautók platójának némelyikén szürke rohamsisakos katonák·ültek, s a gyakran felbukkanó zászlók, jelvények között egyre többször villant elő egy – kereszt. Kereszt, amelynek mind a négy ága derékszögben volt megtörve, olyan, amelyet azokban az években gyakran láttunk a Magyar Futárban, és még több más képes újságban is. Úgy hívták, hogy horogkereszt: „Bejöttek a németek” – hallatszott innen-onnan…
Ma már tudjuk, hogy ezen a napon kezdődött meg a magyar nép tragédiájának utolsó felvonása, az addig is jogfosztott magyar zsidóság tényleges és kíméletlen felszámolása és kiirtása. Az ezt megelőző negyedszázad történetét ismerve meglepetést ugyan okozhatott az, ami 1944. március 19-én történt, de – váratlanul semmiképpen nem jött…
Hogyan jöhetett volna váratlanul, amikor még mindenki emlékezett Izsákra, Orgoványra, a különítményekre… A vérvádak ugyan már csak az emlékekben éltek, de a munkaszolgálat, a zsidótörvények már nagyon is a jelen eseményei voltak.
Akkor már zsidó nem lehetett középiskolai tanár, világszerte megbecsült és elismert magyar zsidó tudósok nem lehettek a Tudományos Akadémia tagjai, újságok és folyóiratok éveken át izgattak ellenünk, a kor megbecsült, anekdotázó kedvű írója azt mondta: antiszemita az, aki a kelleténél jobban gyűlöli a zsidót…
Azt hiszem, megállapíthatjuk: volt előzménye annak, ami 1944. március 19~én történt… Ami pedig utána, a legapróbb nyomorúságtól a legnagyobb tragédiáig, az már történelem, amelynek egyre kevesebb a közvetlen tanúja… A kevés közvetlen tanú is – érthetően – a nagy tragédiára emlékezik. Érthető! Ki törődik ma már azzal, hogy akkoriban pl. külön húsjegy, olajjegy volt a zsidók számára, hogy nem mehettek be a trafikba cigarettáért, hogy a villamosnak csak a pótkocsijára szállhattak fel…
De most, amikor ezen események 70. évfordulójára emlékezünk – mindent fel kell idéznünk! Nem azért, hogy sebeket tépjünk fel, hiszen akiknek feltéphetnénk, egyre kevesebben vannak. Inkább azért, hogy „megsebezzük” azokat, akik azóta születtek. Éspedig azért, hogy kortársaink és utódaink örökre megtanulják és megjegyezzék: hol a helyük ebben a nagyon bonyolult világban, felismerjék a már nem is mindig olyan burkolt kísérleteket, amelyek felbukkanva a világ különböző tájain, a fasizmus rehabilitálását szolgálják.
A nosztalgia divatját éljük. A retró csatornákon a Don-kanyar látszik. A kegyetlen hóvihar a magyar bakák holttestét fehér lepellel takarja be, miközben a hangszóróból a kor legnagyobb sztárjának búgó hangja szól: „Jó éjt, drága kis hadnagyom, jó éjt!” A lemezjátszó korongján ismét szól a „Csak egy nap a világ”, és Karády Katalin varázslatos hangjával dúdolja, hogy „Nincs kegyelem!”
Nem akarok ünneprontó lenni. Tudom, hogy a mai öregek akkor fiatalok voltak, és az emlékezés aranyos derűje megszépíti a múltat. Tudom, hogy nagy élvezettel hallgathatja valaki a nosztalgiahullám valamennyi „termékét” anélkül, hogy visszakívánná azt a rendszert, azokat az időket, amelyekben ezek a slágerek voltak.
De…
Hadd idézzem itt a Szentírásból Kohelet könyvének egyik mondatát: „Ne mondd azt, miért voltak a régi idők jobbak a mostaniaknál, mert nem bölcsességből kérdezed ezt.”
Ha egy-egy régi felvétel hallgatása közben „azok a régi szép idők” jutnak eszünkbe – ne csak az egyén, hanem a zsidó közösség, a magyarországi zsidó felekezet szemével is nézzük, fülével is hallgassuk…
Egyet tudomásul kell vennünk! Ami 70 éve történt, az nem csak 6 millió zsidó áldozatot jelent, nem csak mérhetetlen és hasonlíthatatlan szenvedést. De – ki tudja, meddig még – jelenti a mártírok kései utódai, vagyis a mi lelkünk és tudatunk meghasonlását is! A túlérzékenységet is! Ahogy újságokban, könyvekben a sorok között a legkisebb kétértelműséget is a mi kárunkra próbáljuk értelmezni… Igen! És még valamit. Amikor a kor divatos dizőze szól a lemezjátszó hangszórójából – nekünk nem az Arizona mulató süllyedő-emelkedő színpada jut eszünkbe, hanem apánk és testvérünk, akik ezalatt – midőn e slágereket az „inasok is fütyülték” – ott álltak fegyvertelenül az aknamezőkön. Amikor Latabár Kálmán – aki egyébként igaz emberként viselkedett azokban az időkben – azt énekli a korabeli közepes magyar film slágereként, hogy: „Mámorba, táncba szédülünk”, akkor nekünk nem a Royal Apolló mozi fényes nézőtere jut eszünkbe, hanem az, hogy e film forgatásakor a magyar zsidóság színe-java már vagonokban Auschwitz és a többi koncentrációs tábor felé tartott…
Sorolhatnám… Így él lelkünkben minden, ami akkor, 70 éve történt…
Gyászév van. Majd minden testvérünk gyászol valakit. A közösség a kihalt hitközségeket, az elárvult imaházakat, a meggyalázott imakönyveket és tóratekercseket, az eltépett táliszokat, a feldúlt temetőket, a mártír-emlékműveket; az elgázosított, elégetett milliók utolsó emlékeztetőjét, a házakat és a lakásokat, amelyekben nem ragyog fel már soha·többé a péntek esti gyertyák szelíd fénye. S van még egy hely, kegyeleti hely, amelyről oly kevesen tudnak. A Rákoskeresztúri temető mártíremlékműve mögött van egy sírhant. Ez a sír rejti magában azokat a tórákat, imakönyveket, amelyek gazda nélkül maradtak, s amelyek szintén áldozatai lettek a borzalmak idejének.
Jizkor! Emlékezz! – szólítunk Téged, testvérünk, ebben az esztendőben zsinagógákban és temetőkben, mártír-emlékünnepélyeken és gyászüléseken.
Lo tiskách! Ne felejts! – keresünk Téged, testvérünk, ebben az évben, aki bárhová is szakadtál ez országtól, de ezen az évfordulón itt vagy velünk, mert most együtt dobban a szívünk, és mi kevesen együtt emlékezünk és emlékeztetünk!
Mit csináltál a világháborúban, nagypapa?
Írta: Karsai László
Alábbiakban Karsai László történész, az ország német megszállásának 70. évfordulóján Közös a múltunk, közös a jelenünk címmel, a Dohány utcai zsinagóga előtti téren, szerdán megtartott megemlékezésen elhangzott beszédét közöljük.
A kérdést jó harminc éve akkor hétéves fiam tette föl holokauszt túlélő történész apámnak, aki elgondolkozva nézett unokájára. A fogaskerekű vasút lassan haladt velünk a Normafa felé, kirándulni mentünk. Visszafojtottam a lélegzetemet, ezt a kérdést én addig soha nem mertem feltenni. „Nem voltam katona…” –kezdte a választ–, „a Rabbiképzőbe jártam így nem vonultattak be munkaszolgálatra.”
A következő kérdést megelőzve hozzáfűzte: „A zsidóknak, mint megbízhatatlanoknak nem adtak fegyvert a kezükbe, nekünk a munkaszolgálat jutott.” Ma már nem tudom, miért szóltam közbe, de Radnótit idéztem: „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön…” Apám pedig így folytatta: „Amikor bejöttek a németek 1944-ben, egy ideig a Zsidó Tanács székházában” (a Síp utca 12-ben) „futár voltam, üzeneteket vittem-hoztam. Majd elbújtam, nem tűztem fel a sárga csillagot. Azt minden hat éven felüli zsidónak házon kívül viselni kellett, hogy meg lehessen őket különböztetni a nem zsidóktól. Kerestem egy jó rejtekhelyet, a Budafoki úton találtam egy elhagyott villát.
A szomszéd villában valamilyen SS parancsnokság volt. Sőt, néha egy-egy piros-csíkos nadrágos tábornok is feltűnt ott. Gondoltam, a villa szomszédságában csak nem fognak igazoltatni. Egyik éjjel betörtem a villába, és másnap reggeltől már én lettem a tulajdonos frontot járt és tüdőlövéssel leszerelt fia. Az SS-őrökkel néha beszélgettem, nagyon sajnáltak, hogy ilyen fiatalon ilyen súlyos a sebesülésem, és egész nap csak a nyugágyban tudok heverészni, olvasgatni, nem harcolhatok a hazámért…
A kamrában volt elég élelem, volt egy kis megtakarított pénzem is, kihúztam egészen januárig. Akkor Pesten megkerestem a szerelmemet. Valaki felismert a házukban, feljelentett. Két nyilas azt a parancsot kapta, hogy vigyen be a nagy gettóba. Már sötétedett, útközben a fiatalabbik azt javasolta az idősebbnek, hogy lőjenek agyon. Az idős nyilas elgondolkodott egy kicsit, majd azt mondta: az volt a parancs, hogy adjuk le a nagy gettóban. Így éltem túl.”
Ekkor csöndesen belekérdeztem apám elbeszélésébe, hiszen anyámtól korábban hallottam ezt-azt. Mi lett Gottlieb Lászlóval? Apám, ha lehet, még komorabb lett, amikor legjobb barátja nevét említettem. „Neki volt bátorsága a megszállás után visszamenni Miskolcra, és a szüleivel együtt szállt fel a deportáló vonatra.” Kicsit felemelte a hangját: „Én gyáva voltam hazamenni. Lacit is megpróbáltam lebeszélni, a pályaudvarig győzködtem. Ő ment, én maradtam, s nem tudtam az anyámat megmenteni.” Gottlieb sem – vágtam vissza – jobb lett volna, ha ő is megpróbál elbújni. „Hogy bújjon, hová szökjön el 437.000 vidéki zsidó?” – kérdezett vissza – „Egy tönkretett, megnyomorított, antiszemita társadalomban esélyünk sem volt a tömeges szökésre, bujkálásra.”
Harminc éve, 1984. március 19-én a Síp utca 12. második emeleti dísztermében apám, Karsai Elek történész tartotta az emlékbeszédet. Tárgyszerű előadás volt. Amikor most, évtizedek múltán elővettem kézírásos jegyzeteit, nem lepett meg, hogy 1920-szal, a numerus clausus törvénnyel kezdte. „Magyar harakiri” írta, majd egy névsor következett a külföldre kényszerült szellemi nagyságokról Alexander Bernát filozófustól Szilárd Leó fizikusig. Őket Magyarország Teleki Pál törvénye miatt veszítette el, amely az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye volt. Apám még odaírta: „Nincs mit tanulnunk az NSDAP-tól.”
Igen, amikor 1943 áprilisában a Führer Klessheimben szemrehányásokkal halmozta el a kormányzó úr őfőméltóságát, hogy túlságosan enyhén bánik a zsidókkal, Horthy hazatérése után sértetten azt írta Hitlernek: „Ebben a kérdésben minden elbizakodottság nélkül hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, és azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására… a zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt végre is fogjuk hajtani.”
Horthy nem először dicsekedett azzal, hogy ő milyen nagy antiszemita. A Horthy-rendszer 22 antiszemita törvényéből tíz antiszemita törvényt, több tucatnyi rendeletet megalkotó és következetesen végrehajtó Teleki Pál miniszterelnöknek 1940 októberében a következőket írta. „Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.” Vegyük komolyan őfőméltóságát: 1944. március 19. után ezek szerint már nyugodtan nézhette az embertelenségeket, a szadista, oktalan megaláztatásokat, már nem volt szükség a zsidókra. Volt fontosabb is, mint 800.000 zsidó élete. Ami fontosabb volt: a megszálló csapatok kivonása, a nemzeti szuverenitás visszaszerzése. Csereüzletről lehetett szó. Horthy a helyén maradt, és kinevezte az új – még antiszemitább – kormányt. Annak élére nem a németek jelöltjét, Imrédy Bélát, hanem Sztójay Dömét, a nácik zsidóirtó tevékenységének részleteit nála is jobban ismerő berlini követét nevezte ki. Habozás nélkül kinevezte belügyi államtitkárnak az ország legvéresebb szájú antiszemitáját, Endre Lászlót, és másik régi, kedves szegedi vitézét, Baky Lászlót, az SS bizalmi emberét, aki barátibb érzelmekkel volt a nácik iránt, mint Szálasi Ferenc.
A magyar deportálóknak volt szuverenitásuk: Auschwitz-Birkenau krematóriumai nem győzték Endre Lászlóék tempóját. Adolf Eichmann csak a magyar hatóságok fegyelmezett, olykor lelkes, túlbuzgó tevékenységének köszönhette, hogy sikerült „Európa-rekordot” felállítania: május 14-től július 9-ig 147 vonattal 437.000 embert deportáltatni. Hitler egyébként Sztójaynak azt mondta, hogy Németország nem sértette meg Magyarország szuverenitását, csak megvédelmezik a magyarokat a zsidóktól és a zsidóbérencektől. A Zsidó Tanács egyik vezetőjének a Sztójay-kormány pénzügyminisztere pedig azt mondta: „Deportálás pedig nincs, mert azt a minisztertanács nem is tárgyalta.”
Emlékezzünk: egy-egy vasúti teherkocsiban 70-80, olykor 100-nál is több embert zsúfoltak össze, jó esetben egy vödör ivóvízzel és egy másik vödörrel a „testi szükségletek” elvégzésére. Csak egymáshoz préselődve, állva fértek el a deportáltak. A három-négy-öt napos út során egy-egy vagonban többen megőrültek, sokan belehaltak a szenvedésekbe. Kassán előfordult, hogy a deportáltakat leszállították a vagonokból, meztelenre kellett vetkőzniük. Mintha a gettókban, gyűjtőtáborokban előzőleg nem is lett volna brutális motozás, még egyszer testi motozásnak vetették alá őket. A hatóságok ezrével kapták a feljelentő leveleket, értékeiket elrejtő zsidókról és nekik segíteni próbáló keresztényekről. Több városban a csendőrnyomozók is végignézték, ahogyan a bábák a nőket, a kislányokat és az öreg asszonyokat is hüvelyi motozásnak vetettek alá, persze kesztyű, vagy kézmosás nélkül, sorban, egymás után. Volt gettó, ahol „pénzverdének” nevezték azt a helyiséget, ahol a gazdagabb zsidókat kínozták, hogy elárulják, hol, kinél rejtették el értékeiket. Nagyváradon a nők méhébe áramot vezettek. Nem folytatom.
Horthy aláírta Jaross Andor belügyminiszteri kinevezését is. Amikor a minisztertanácson júniusban arról vitatkoztak, hogy külföldön rossz hírbe került Magyarország, mert az Auschwitzba deportált zsidókat elgázosítják és holttesteiket elégetik, Jaross csak annyit jegyzett meg: „Hogy a zsidók hová mennek, minket végeredményben nem érdekel.” Hozzátette: „Az az állítás, hogy [a zsidók deportálása] a magyar nemzet jövőjére kiszámíthatatlan következményekkel fog járni, túlzás. Minden csoda három napig tart. Most néhány napig kiabálnak a külföldön, és azután senki sem fog törődni vele.”
Wass Albert júniusban egy kolozsvári újságban írt „Patkányok honfoglalása” címmel „állatmesét” arról, hogyan teszik tönkre a gondos gazda házát az oda befurakodott patkányok. Prohászka Ottokár katolikus püspököt sokan idézték akkoriban a zsidó fekélyről, amely csontvázzá rágja a magyarságot. De az antiszemita Tormay Cecilen és a nyilas Nyírő Józsefen, valamint a hozzájuk hasonló irodalmi szemeteken felnőtt generációból 1944-ben már nem sokan emlékeztek arra, hogy Szabó Dezső húsz évvel korábban miért is nevezte a Horthy-rendszert „görénykurzusnak”: mert a rendszerre az jellemző, hogy sunyi, lop és büdös.
Keresztény-nemzeti, mondták, és csak azt értették alatta már akkor is, hogy nem zsidó. Márai Sándor szavaival: „Kereszténység, mondták és minden szabad gondolat, egyéni vélemény megfélemlítését értették alatta. Keresztény ember vagyok, mondták gőgösen és a markukat tartották.” A Horthy-rendszer születésétől kezdve antiszemita volt. Ez a rendszer nevelte azt a csendőrtisztet is, aki 1944 tavaszán azt jelentette, hogy a zsidók összegyűjtése során „… fordult elő néhány öngyilkosság, ez azonban az összegyűjtött zsidók nagy számához viszonyítva említést sem érdemel.”
Tíz és tízezrek vetették rá magukat a gettókba, gyűjtőtáborokba zsúfolt zsidók hátrahagyott értéktárgyaira, ingatlanaira. Budapest székesfőváros lakáshivatalát is valósággal megostromolták az igénylők. Újságban szólították fel a közönséget: „ne rohanja meg a lakáshivatalt, mert a lakáskiutalások a további intézkedésig szünetelnek.” A nagybányai rendőr kapitány azt jelentette, hogy a belvárosban „egyéni akciók” voltak, „jobboldali egyének” zsidókat tettek ki lakásaikból, vagy üzlethelyiségeik sürgős átadására szólították fel őket. A zsidók a felszólításnak engedelmeskedtek, panaszt meg nem mertek tenni.
Horthy július 6-án felfüggesztette a deportálásokat a fővárosból, mert rosszul tájékozott volt, s féltette hatalmát. Alaptalanul tartott attól, hogy ha elviszik a sárga csillagos házakból a zsidókat, a fővárost szőnyegbombázni fogják. Azt hitte, hogy Baky puccsot szervez ellene, ezért vezényelt több ezer csendőrt Budapestre. A szövetségesek hatalmas katonai sikerei meggyőzték, hogy a nácik és csatlósaik elveszítették a világháborút.
Lassan felfogta a külföldi és belföldi tiltakozások, figyelmeztetések, fenyegetések jelentését is. Végre belátta, hogy szomszédaink, Románia és Szlovákia már rég abbahagyták a zsidók öldöklését, deportálását, csak mi szállítjuk elvakult dühvel az élő nyersanyagot az auschwitzi halálgyárba. Mindazonáltal Pest környékéről engedte a további deportálást, és augusztusban újra kezdett tárgyalni a nácikkal a fővárosi zsidók elszállításáról is. Pétain marsall és a francia államapparátus csak vonakodva deportált, a francia zsidók 74 %-a túlélte a holokausztot, a magyar zsidók 60 %-a elpusztult.
A zsidó vezetők többsége úgy vélte, semmit sem lehet tenni. Meg sem próbálták szökésre, ellenállásra bíztatni hitsorsosaikat. De voltak, ha kevesen is, akik megpróbáltak szembeszállni a gonosszal. Befejezésül egy korabeli nem cionista röplapot szeretnék idézni:
„Magunkra maradtunk… Fel a szívekkel! Mi nem kecsegtetünk benneteket menekülő élettel, csak szebb, dicsőbb elmúlással… Ne legyünk olyanok, mint a nyáj, melyet mészárszékre visznek… De ne legyetek öngyilkosok sem, mint már – sajnos – annyian testvéreink közül… Ki az utcára!”
