Mit lehet tudni? – Jóformán semmit

A turizmussal évtizedek óta foglalkozó újságíró hasonul: szimbiózisban él az ágazat szereplőivel, egyúttal körképeivel, riportjaival szeretne segíteni a szakmának, felhívni a figyelmet a gondos előkészületekre, a nyitásra, egyáltalán: akár reklámoz is, ingyen, hogy menjenek az emberek – jelen esetben – a Balatonhoz.

Ahogy azt Móricka elképzeli – mondták hajdanán. Ott még egyszerű a helyzet, ahol nem szállodaláncról van szó. Az egyszerűt persze úgy kell elképzelni, hogy az ijedt huszonéves recepciós lányka – sosem férfi – felveszi a telefont és élből letagadja, hogy ott van az igazgató a szállodában. Ő úgy dönt – mert ezt mondták neki –, hogy nincs ott. Ezek után leülnek és megbeszélik, hogy itt van a telefonban egy újságíró, vajon mit akarhat? Utánanéznek, kicsoda. Jó esetben kap az ember egy e-mail címet, levélben megírja, amit szóban már elmondott.  Elküldi a kérdéseket, ugyancsak email-ben. Ezután vagy válaszolnak, vagy nem. Ha válaszolnak, akkor megjelenés előtt látni akarják a cikket. Válaszok megérkeznek x nap múlva, persze tekenyakart szakmai zsargonban, azt az ember lefordítja magyarra, visszaküldi, ők átnézik – közben nyár lesz.

Ez még a jobbik eset. A rosszabbik az, amikor a szálloda igazgatójának engedélyt kell kérnie a központtól, hogy elmondhassa, amit a saját maga által vezetett házban tapasztal. Budapestről, a lánc központjából majd eldöntik, merről fúj a szél, hány fok van a tóparton, és mekkora foglaltság ígérkezik. Hiába látja a helyi ember mindezt jobban. Válaszként annyi érkezik: „Kérését majd továbbítom a menedzsment irányába”.

Rémes. Mintha valamelyik közhivatalban állnék sorba okmánybélyegért vagy igazolványért.

Akkor egyszerűbb valamivel a helyzet, ha ismerjük egymást az igazgatóval, legalább egyszer találkoztunk és megjegyeztük egymás nevét. Ilyenkor nagy a valószínűsége, hogy az ember érdembeli válaszokat kap. Ráadásul rögtön, telefonon. Ez nagyon ritka. A személyes ismeretség számít, az újságíró neve számít és jó esetben a lap.

Tájékoztatási kötelezettség ugyanis nincs.

A „jó eset” is relatív: a kritikus, ha úgy tetszik, a valóságot megíró online vagy nyomtatott lapok munkatársai ne sok jóra számítsanak.

Közben pedig oly’ mértékben változtak az utóbbi években a Balaton-parti szállodák tulajdonosai, és azok csókosai, akik végül igazgatók lettek, hogy azt jóformán lehetetlen követni. A recepciós meg mindig meg van félemlítve: amikor elhangzik az újságíró szó, érezhetően torkán akad a szó, kapkodni kezd, hárít, nehogy ő legyen már az oka, hogy a szálloda egy újságcikkben – nem leleplezőben! – szerepel. Még akkor sem adja meg az igazgató elérhetőségét, ha ott áll mellette.

Mit lehet tudni… Tényleg: mit lehet tudni?