Ahhoz képest, hogy a most 76 éves Moldova György a Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturg szakot végzett és színműírónak készült, ahogy a színházi szórólap is említi: tíz–tizenöt évente ír egy-egy darabot. Vagy még ritkábban – teszem hozzá. A magyar színházi életben tehát mindenképpen eseménynek számít, ha az ország legnépszerűbb íróinak egyike ismét színpadi munkával áll elő, különösen, ha ismét egy amolyan „moldovás” színmű kerekedik ki jelképes tolla alól.
Moldova, mint a szatirikus magyar irodalom legjobb hagyományainak folytatója, az 1960-as években tűnt fel részint a 20. század történelmének tragikus ellentmondásaira rávilágító regényeivel, kisregényeivel és elbeszéléseivel, részint azokkal a fantasztikus, jó pillanatban érkezett gyilkos humoreszkekkel, amelyeknek egyedi plebejus nyelvezete, látásmódja és ötletgazdagsága olyan népszerűséget szerzett írójának, amely százezres, sőt több százezres példányszámokat eredményezett a hazai könyvkiadásban.
Szociológiai érzékenysége idővel dominánssá tette írásművészetében a szociográfia és riport műfaját, de a Moldova
kötetek még sokáig pult alatt elkeltek, mielőtt egy-egy könyvheti újdonság hivatalosan is pultra került volna. Az
olvasók, mint Rejtőét, idézték Moldova legjobb komikus mondatait, bekezdéseit, és szenzációs információnak
számított, hogy az író most éppen melyik szakmáról készül riportot írni.
Műfajgazdagsága, írói pontossága, bátor kiállása és szókimondása méltán tette őt valóban a legolvasottabb íróink
egyikévé, és az, hogy Magyarországot, mint a szocialista tábor legvidámabb barakkját tartották számon, nem kis
mértékben Moldova derűt fakasztó stílusának is köszönhető volt. Elvégre magunkon, fonákságainkon és a
történelemben játszott szerepünkön tudtunk egészséges, és a továbbiakhoz erőt adó öngúnnyal röhögni általa.
Aztán jött a rendszerváltás, (vagy miként a pesti aszfalthumor gyakran emlegette: gengszterváltás), és ez – ahogy
nem egy írónknak – Moldovának sem tett jót. Nem csupán a könyvkiadói és -terjesztői szakma totális
fejetlenségével, csődjével, összeomlásával, vagy fogalmazzunk finomabban átrendeződésével járó példányszámesés miatt, de a politikai vákuum bizonytalan, várakozó, szélcsendje miatt is.
Az ellenszélben mintha jobban futott volna Moldova hajója is, de abban a széljárásban, amely a köpönyegeket és vitorlákat összevissza, legtöbbször visszájára fordította, és amely az amnéziás szélkakasok túlszaporodását eredményezte kis hazánkban, Moldova lendülete megtört. Szerencsétlenségére (?) igazságkereső, visszásságokat leleplező, vagy kigúnyoló gerincessége eltávolította őt a „trendi” társaságoktól, és a szocializmus ostorozójából lassan azon vehette magát észre, hogy ortodox komcsi baloldaliként tartják számon bizonyos körök. Bár még írta a könyveit, már nem számított nagy eseménynek egy-egy kötete napvilágra kerülése sem példányszámban, sem országos visszhangban, legfeljebb egy-egy vele készült interjú kapcsán kaptuk oda a fejünket: mit is mond ez az ember? Ebben a légkörben jött most a Te furcsa katona.
Moldova megint a humoránál van, ami talán hatásosabb, mint a Cassandra-magatartás. Drámájának elsődleges helyszíne a beszédes nevű Hungária Színház, amelyben egy látszólag struccpolitikát folytató, szívbeteg sztár színész körül áramlik a történelem. Ellenlábasa, sikereire féltékeny kollégája náci kapcsolatait kívánja kamatoztatni ellene, bujkáló zsidó sógora menedéket keresve ügyetlenkedik mellette, orvosnője hol megmenti őt, hol maga is megmentésre szorul, miközben a náci Németország katonái, a nyilas Magyarország fasisztái, a felszabadító szovjet katonai erők kihallgatói kényszerítik őket színpadi és életmentő magánéleti színjátékokra. A dráma másodlagos helyszíne persze tágabb, mondhatni az egész Kárpát-medence, amelyben történelmi percenként változik a politikai és katonai helyzet és az életben maradás esélye. Hát persze, hogy már megint magunkon kell nevetnünk, s annál inkább, minél többet éltünk meg saját bőrünkön ebből a történelemből, és nem csupán távoli, de retró feelinges történelmi képeskönyv-illusztrációként csodálkozunk rá, hogy mik meg nem történtek itt, nálunk!
Szeretem, hogy ez az előadás apró emlékeket villant be számomra. Már a nyitó rikkancs jelenetnél felvillan a Budapesti tavaszból Ruttkai Éva emlékezetes rikkancs-epizódja. A színházi antifasiszta ellenállás vidáman halálos szituációja Mel Brooks zseniális „Lenni, vagy nem lenni” filmélményét, másutt a nem különben kiváló csehszlovák „Senki nem tud semmit” vígjátékát idézte fel bennem. Egy másik pillanatban a Tanú előre előkészített ítéletére hajaz a szöveg, megint máskor egy finom némajáték – milyen jó, hogy van még némajáték is a színházban! – a Švejk legyek által leszart Ferenc József portréját idézi a Sztálin-képpel, és így tovább. A szöveg belső finom utalásaira, ha van a nézőnek füle, az jut eszünkbe, hogy mi félszavakból is értjük egymást. Ez az írói és rendezői cinkosság külön bukét ad a korombeli néző élményhez juttatásának, ezért hibái ellenére is nagyon tudom szeretni ezt a darabot és előadást.
A darab dramaturgiája, függetlenül attól, hogy egy jó komédiának sok mindent megbocsátunk, nem hibátlan, és a
bemutató előadás néhol bizonytalan szövegtudása, több szituációs üresjárata engem arról győzött meg, hogy nem
teljesen készültek el vele a premierre. Ezzel együtt a verbális és szituációs humor mellett egy picivel több pörgés jót
tenne a játéknak Karinthy Márton amúgy ötletes színpadán.
Az abszolút főszerep Örményi Pál színészé: a jó humorú Debreczeny Csabának jutott, aki szinte végig színpadon van. Neki jutott az a megrendítő monológ, amely Moldova összefoglaló önvallomásának is felfogható ez eltelt
évtizedekről. Ez a drámai csúcs keserű megpihenés a burleszk jellegű szituációk közepette, de ez fontos alappillére
az egész előadásnak, mondhatni ezért íródott az egész darab. Örményi gestapós ellenlábasa von Krieger alezredes,
akinek szerepében a vérfagyasztó és az amatőr ripacs kettős lehetőségét Sághy Tamás nyíltszíni tapsot keltő
alakítással hozza. A németeket szervilisen szolgáló Báder Jenő karakterét Egyed Attila mind külsőségeiben, mind
igényes játékával formálja meg.
A „jók” oldalán a szépséges Timkó Eszter igényes és nem ripacskodó eszközökkel hozza elénk az orvosnő karakterét. Sajnos, ugyanezt nem mondhatom el Máthé Zsolt játékáról, aki sok külsőséggel él, és nem használja ki eléggé azt az ívet, ami a lelepleződéstől rettegő, kis zsidó szökevény ügyetlenkedő, majd egyre felbátorodó beilleszkedéséből kihozható lenne.
A negatív oldalon a leghálásabb szerep a két nyilas pártszolgálatosnak jutott. Mint Shakespeare bohócai kísérik végig a cselekményt, politikai pálfordulásuk tökéletesen mutatja egy típus állandóan önigazoló hazug mivoltát. Lázár
Balázs és Vertig Tímea alakításában érzem a leginkább a klasszikus moldovai karakterek meglétét, és a két kiváló
színész minden jó játéklehetőséget ki is használ szerepéhez.
A szovjet oldalon Popov kapitány alakjában Moldova a vérfagyasztásnak nagyon finom leleplezésével él, amit Székhelyi József érzésem szerint csak félig, inkább rutinból használ ki. A már említett némajátékot egy szovjet
katona jelmezében Németh Gábor hozza, aki egyébként a színház rendezőjének aggodalmaskodóan szervilis epizódszerepében is jól megállja a helyét. Nem sok szerep jutott Benedek Gyulának, akinek történelmi énje jelenti inkább az itt el nem árulható meglepetést, semmint színpadi megjelenése.
Tordai Hajnal jelmezei és Pilinyi Márta díszletei jól szolgálják a darab és a színház lehetőségeit, Nyitrai László zenéi pedig kiválóan hozzák az a plusz korfestést, ami akár direktben, akár idézőjelben ide kellenek.
Karinthy Márton rendezői elképzelései, azt hiszem, sikerre fogják vinni saját színházának anyagi és erkölcsi befektetéseit ahhoz, hogy minél több néző érezze közel magához ezt a szeretnivaló színházat. Moldova György pedig ismét bebizonyította, hogy a kor előre haladtával sem száradt ki belőle az a humornak nevezett testnedv, amely vérrel, verejtékkel, epével, s főként túlélő élettel tölti meg a Kárpát-medencét mindenféle korban, ide értve jelenünket is.
Nézőtársak, jó szórakozást a Karinthyban!