Nagy utazás volt, köszönjük, Cécile és Sullivan!

Extrém utazás volt. Beültettek bennünket egy léghajóba, aztán másfél órán át szálltunk, repültünk. Emelkedés, süllyedés, szikrázóan napfényes, vagy bánatos borongós, de olykor sötét tarajos felhőkkel viharos is volt az égbolt. (A nyitó képen: Cécile McLorin Salvant és Sullivan Fortner átveszi a Grammy-díjat; forrás: https://bnatural.nyc/post-3-vijay-iyer)

Két, szinte szimbiózisban együtt működő muzsikus varázsolt el a MÜPA hangversenytermében egy egész telt házat ma este. Nevettünk, sírtunk, hallgattunk, tapsoltunk, jó volt ott lenni.

Cécile McLorin Salvan (kép: https://oneworldtheatre.org)

Cécile McLorin Salvant és Sullivan Fortner a mágusok igéző magabiztosságával repített bennünket. A fantasztikus jazzénekes Cécile igazi színészként nemcsak a hangjával, de egész testével, személyiségével élte és mutatta meg dalai szövegét és főszereplőit, eggyé vált minden történettel, amit elmesélt, és a zongorista Sullivan Fortner nem csupán kísérte, de játszótársa volt mindvégig.

Már évekkel ezelőtt is hosszú sor kígyózott (az egyébként éppen harmincéves) McLorin fellépései előtt a New York-i utcán, a jazz templomának számító Village Vanguardnál. A jazzklub több mint hatvanéves múltjában kevés női előadó és kevés énekes tudott ilyen szenzációt kelteni. Ám ő egy igazi üstökös, akiről Wynton Marsalis amerikai trombitás és zeneszerző állította, hogy jó, ha egy-két generációnként születik ekkora tehetség.

Cécile, a francia anya és Haitiról származó apa gyermeke már 4 évesen zongorázott, aztán kórusban énekelt. Klasszikus zenei képzést kapott, ám 14 évesen a jazz felé fordult. Nem akart aranyos lenni, és szépen énekelni – ahogyan magáról állítja –, hiszen a jazz megengedi, sőt megköveteli az extrém hangokat, a dögös, a koszos tónusokat, és igen: ő próbál rendkívüli hatásokat elérni, mint aki tudja, hogy a torkában lakik a kincs, ami egyedivé és különlegessé teszi. Üstökösként hasít mióta 2010-ben megnyerte a Thelonious Monk jazzverseny ének-kategóriáját. Sorra jelentek meg lemezei, valamennyit jelölték Grammy-díjra, és háromszor el is nyerte. Legutóbb a tavalyi, az ötödik, a The Window című albummal, amelyet Sullivan Fortnerrel készített. Imádják a zenekritikusok, kényezteti a szaksajtó, népes rajongótábora alakult ki az évek során. Aktuális turnékörútján ismét volt budapesti állomás, amelyet a 2016-i itteni fellépése nyomán nagy várakozás előzött meg. Nem csalódtunk, semmi jazz-dívás allűr, viszont profizmus és óriási zenei kaland volt osztályrészünk.

Mindent elhittünk a két előadónak, még azt is, hogy bizonyos dalok előadása a szemünk előtt születik meg, csak úgy, ott és csak nekünk. A jól felépített program valóban színházi estét kínált, és nemcsak azért, mert több Kurt Weil-szerzeményt is hallhattunk lenyűgözően, hanem mert volt vérbő komédia, megrázó dráma, játék szavakkal, hangokkal, testtel és lélekkel.

Sullivan Fortner (a kép forrása: https://www.wgbh.org)

Az est csúcspontján is egy 10 percben elbeszélt, elénekelt élet drámája állt Kurt Weill és Langston Hughes: Street Scene című művének részlete, a Somehow I Never Could Believe. Amit ebből az ízig-vérig Broadway-operarészletből Cécile McLorin Salvant és Sullivan Fortner létrehozott az ott maga a csoda volt. A zongorista Sullivan Fortner nem egyszerű zongorista az énekes mellett, vele újra értelmezték a zongora–ének-duo hagyományait, szélesre tárták ezt a kifejezésmódot, miközben szabadon szárnyalva improvizált, játszott, élvezte, a hallgatósága szívesen vele tartott. Szólói izgalmas, ötletes és meglepő színfoltjai voltak az estének. Fortner maga is remek szereplője a jazz-szcénának, saját együttesével, illetve szólóban is igen sikeres előadó.

A MÜPA hangversenytermében hétfőn este másfél óra úgy röpült el, hogy meglepetéssel landoltunk a léghajónkkal. A dalokat pedig minden bizonnyal újra és újra hallgatjuk majd, hiszen a hozzájuk társult gesztusok, mozdulatok, mimika beégett.