Nem kell a CNN, a Soros-hangszóró, a keresztnek sem kell elferdülnie, a guggoló ember legalább annyit elmond az országról, mint az ingyen konyhánál sorban állók. A szükség törvényt bont. A szükség a hatalom, a birtok és a birtokos. Nem kívánságműsor, nem választék, hanem maga a végtermék. Akarjuk vagy sem, nincs más. A törvény az alany, az áldozat. Alkotmányosan még szemérmesen végeztük a dolgunkat, még akkor is felháborodtunk, ha ránk nyitották az ajtót.
Mára természetes lett a szégyenünk. Az, ahogyan intézzük dolgainkat, és az is, ahogy bennünket intéznek el. Megszoktuk a megszokhatatlant. A mindennapos hazugságot, a gyűlölködést. Embereket a másságukkal. Azt, hogy mások által levetett ruhát hordanak, mások kegyelméből tengődnek, mások örömét irigyelik. Gyűjtőhelyük a terminál, a valóság előttük perlekedik a hazugsággal. A vasúti lejáró évek óta beázik, esőben tócsákat kerülgetünk, olimpiáról álmodunk.
A padokat, a lépcsőket koldusok foglalják el, kéregetnek vagy kartonlapon üzennek: bajban vannak, maguktól nem boldogulhatnak. Szegények, nyilvánosan isznak, dehogy botránkozunk meg, pia nélkül ezt nem lehetne bírni. A dolgukat a Kiserdőben végzik, olykor ott is alszanak, lefekszenek a földre, egymáshoz bújnak, csak a fűtött üzletközpont zárásától a nyitásig kell kibírniuk. A rendőrök emberként viselkednek, nem hatóságként.
Visszatért a három T: tűrnek, mert nem akarnak tiltani, és nem tudnak mit tenni. Nekünk, kispestieknek a KÖKI a szívünk. Ostorként ver, érezzük, és ha már nem fáj, akkor belehaltunk.
A guggoló még él, még szégyenkezik, talán mások helyett is. Pironkodik a kisvasút, a helikopter, a felújított vár, minden ellopott forint, üzlet miatt. Neki még papírja sincs, hogy kitörölje magából a megalázottságot. Dolga végeztével megy vissza a terminálra, az emberek közé, szétnyitja a tenyerét, és boldog napokat kíván. Nem is tudja, hogy mit beszél…