Móricz Zsigmond, noha a 20. századi magyar prózairodalom jelese, drámai munkásságát tekintve inkább csak próbálkozott a színpaddal, váltakozó sikerrel. Eredeti drámái és saját regényeinek színpadi adaptációi születnek így sorra. A „Nem élhetek muzsikaszó nélkül” című, 1916-i novellájából 1928-ban mutatta be a Nemzeti Színház Kamaraszínháza a színpadi változatot, és 1935-ben Jávor Pál, 1979-ben pedig Oszter Sándor főszereplésével készült belőle sikeres film.
Ahogy Schöpflin Aladár mondja: „Móricz Zsigmond ebben a darabjában nem bírál, nem mond erkölcsi ítéletet, nem erőszakoskodik nagy életproblémákkal. Csak visszaemlékszik egy olyan világra, mely Atlantiszként elsüllyedt az idők tengerében s úgy maradt az emlékezetben, mint a boldog jó élet, könnyelmű vidámság kora.”
Azért e mögött a felhőtlen szórakoztatási és senkit meg nem sértési szándék mögött is felsejlik kissé a tragédia, hiszen a 18. század végi dzsentrivilág dáridós, kártyázós, vagyonokat elmulatós céltalan élete a darabbéli konfliktus kiinduló pontja, még ha e konfliktus csak egy fiatal házaspár makacs civódásában ölt is testet.
Balázs, a nyíri földbirtokos (Jánosi Dávid) már harmadik napja ünnepelteti neve napját egy részegen dáridózó, nagy létszámú társaságban. Felesége, Pólika (Nemes Wanda), akinek leginkább csak a munka meg a fáradság marad mindebből, és látja, hogy a felfalt és gégén legurított, meg könnyelműen szétherdált javak mire vezethetnek, kiteszi a vendégek szűrét, mert szeretne véget vetni a cigányozós „házibulinak”. Csakhogy a részeg férj, a „megmutatom én, ki az úr a házban” ostoba makacsságával szeretné feleségét további mulatozásra rábírni, amire az nem hajlandó, inkább megszökik otthonról, hogy nagynénikéinél keressen ideiglenes menedéket.
Ahová Pólika menekül, a falusi házban a határozott fellépésű Zsani néni (Esztergályos Cecília), a vajszívű Pepi néni (Császár Angéla) és az időskori siketségben szenvedő Mina néni (Tordai Teri) egy Biri nevű, idegesítően lelkes és kétbalkezes fiatal szolgálólány (Bátyai Éva) társaságában mennek egymás agyára. Egyik legnagyobb gondjuk ugyanis, hogy nincs férfi a háznál, minden gond rájuk hárul, mert testvérük,Lajos bácsi(Incze József), egy vélt sértés miatt 28 éve be sem teszi a lábát a házukba. Először örülnek a látogatónak, de azzal, hogy az asszonynak minden körülmények között az ura mellett a helye mielőbb vissza is küldenék hozzá Pólikát. Mikor kiderül az összeveszés oka, meg hogy Balázs kicsit közelebb is került egyik vendégéhez, Veronikához (Gregor Bernadett), mégis befogadják a fiatalasszonyt.
Balázs a szemközti kocsmában sírva vígad, húzatja a nótákat a cigánnyal, szeretné, ha felesége visszatérne hozzá. A nagynénikhez váratlanul beállítLajos bácsi, és miközben ők is lassacskán kibékülnek egymással, azt tanácsolja: Pólika írjon a férjének, hogy szöktesse őt meg a nagynéniktől. Az asszonyka erre rá is áll, különösen, hogy egy kleptomániás szomszéd asszony, Kisvicákné (Fazekas Zsuzsa) mindenfélét összehazudik neki az otthoni háztartás pusztulásáról. Pólika még Borcsa szakácsnéjukkal (Bálizs Anett) is összevész, mire kiderül, hogy a hírből semmi se igaz, sőt a levágásra ítélt borjú is egészséges. Pólika végül beadja a derekát, hajlandó a férjének elénekelni a kikövetelt nótát, az meg, hogy neki lehetett igaza, elküldi a cigányokat megfogadva, hogy itt nem lesz többé dáridó, lehet muzsikaszó nélkül is élnie.
Mi tetszhetett az akkori közönségnek ezen a soványka komédián, és mi élteti mindmáig? Túl azon, hogy néhány valóban jól megírt szerep van benne, érzésem szerint az, ami Balázst is hajtja: a nótás cigányozás szeretete. Ez a darab bizonyos értelemben a népszínművekre is hajaz, mert többször is nótára lehet fakadni benne. Mivel sírva vigada magyar, a nóta egy adott hangulat leghívebb közvetítője a személyes probléma általános megfogalmazásával. Ezek a nóták egyben slágerek, amiket az emberek bármikor szívesen meghallgatnak a népszerű színészeiktől. akkor is, ha nekik épp semmi bajuk. A „Nem élhetek muzsikaszó nélkül” műfaja tehát egy nótaslágerekkel teli operett-, vagy musicalféle zenés komédia.
Elfogadom Bodolay gondolatát, hogy a 21. században nem lehet Jávor Pál modorában eljátszani ezt a darabot. Az elvárt fiatal közönség becsábítására is kell a modernizálás, stílusosan „retróztatás”, de a végeredményt látva azt kell mondjam, hogy nekem ez a rendezés zavaros. Vagy Bodolay adó-, vagy az én vevőegységemben valami nem tudott összehangolódni.
A nézőt egy vetített felirat fogadja, ami megpróbálja korban elhelyezni a dolgokat, jó, nem sokat tudok kezdeni vele, de legyen! Aztán a vasfüggöny előtt megjelenik egy napszemüveges ember, meggyújtja a magával hozott háromkarú gyertyatartót, és a színpad széli zongoránál kávéházi stílusban elkezdi játszani Balázs Fecó egyik szép dalát, majd megjelenik két másik napszemüveges muzsikus, és hárman erős ritmizálással, dzsesszes slágeres ütemben eljátsszák a dalt. Itt kérem modernizálás folyik. Rendben.
A három cigánymuzsikus, a darabban végig kiválóan szereplő ifj.Farkas Sándorprímás,Farkas Attilabőgős és Kardos László brácsás visszavonul Mira János díszletébe, amely kopott, ferde falakat, ajtókat láttat. Igen, ez a pusztuló, recsegve-ropogva, összedőlni készülő ház jól érzékeltet valamit a modern felfogás jó oldalából. Hogy miért van a romákon egyen-napszemüveg, amitől kicsit maffiózó lesz a megjelenésük, azt már csak a rendező tudja.
Aztán megjelenik Balázzsal, egy Viktor nevű vendéggel (Varga Ádám) és Veronikával az élen egy részegen duhaj társaság, valami mai diákbuli résztvevői, akik az ismert Jogászindulóval dicsérik magukat és szapulják az orvostanhallgatókat, de nem egyszer felhangzanak mai pophangzások is. A színpad szélén egy kitömött ló, az ajtó mögött festett tehén (talán ezek jelzik, hogy vidéken vagyunk). Középre betesznek egy csontvázat, valami rossz bacchanália folyik a szokásos magyar virtussal, ahol mulatás címén mindenki igyekszik túlbömbölni a másikat, ahol a későbbiLajos bácsiegy párnán fetrengve gúnyolódik Tisza Istvánon. A tömegben színes parókás és forrónadrágos lánytól a maszkabáli szerelésben feltűnő Zsani néniig mindenki bulizik, s míg Mina néni határozottan igyekszik távozásra bírni a vendégeket, arról is folyik a vita, hogy most levágják-e, vagy ne vágják le a szopós üszőt. Mi ez az eklektikus „haláltánc”? Hogy kerülnek ide egy másik helyszín és felvonás szereplői, és főképp minek?
A tömeg el, Balázs mulatna, Pólika nem tudja lebeszélni róla, Balázs követeli, hogy felesége nótázzon neki, az szemére hányja, hogy túlzásba viszi a vigalmat és könnyelműen szétszórja a javaikat. Vihar a lavórban, vagy szájbarágós szerzői tanítás?
Aztán Incze József előjön, és amúgy kiválóan elmondja Móricz Zsigmond:A törökés a tehenek gyermekversét, aminek semmi köze ugyan a darabhoz, de míg szaval, a díszletmunkások át tudják állítani a színpadot a folyamatosan játszott következő felvonáshoz. (A második részbenVarga Ádámmondja el ugyanilyen okból az író „Disznó, kutya, macska, egér” című elég gyatra verses meséjét, annak sincs semmi köze az egészhez, de látni, hogy ez itt koncepció!) Ajjaj, Bodolay, itt valami nagyon nem gömbölyű! Persze, mégis jobb, mint tévében a reklámszünet.
A következő felvonás olyan, mint valami Csehov-paródia. A három nővér lakásában a bútorok vagy térd alatt, vagy fej fölött vannak elhelyezve, zsúfoltan, mint egy díszletraktárban. Bal felől időnként hangsúlyozottan megindul a havazás – ez jelzi, hogy tél van, és mindjárt jön valaki –, előjön egy védősisakos díszletmunkás, hogy belebámuljon a „hóesésbe”. Ez is koncepció, ami a rendező titka. Egy szekreter három ajtaját időnként valaki zsinórral kinyitja, ekkor az ajtajuk belsejében feltűnik, Kossuth Lajos, I. Ferencz József, Széchenyi István arcképe, de hogy mikor melyik, abban logikát nem fedeztem fel, tehát még csak nem is a szereplő pártállását hivatott jelezni. Egyszerűen csak öncélú. Jó, tudom, hogy egy időben sokak otthonában egyszerre voltak jelen hasonló portrék, no, de így? Aztán, mikor eljön a szünet, valami penetráns hangon, mint aki tehetségtelenül próbál tájszólást utánozni, felhangzik valami modern retrós dal.
Kit gúnyoltok itt? Móriczot? A darabot? A nézőt? Mi a célja ezzel Bodolaynak? Próbálom megérteni, de nem megy, pedig elvileg semmi bajom az avantgárddal. Csak annyi, hogy nem kötelező eperhabot készíteni, de ha valaki eperhabot tálal a vendégeinek, adhatja hagyományosan, ízesítheti lájtos egészséges, korszerűvé, de semmiképp sem illik a közepébe rondítva feltálalni!
Hogy az előadás az eklektikusan zavaros koncepció folytán mégsem ennyire rossz, az kizárólag a kiváló színészeken áll. Elsősorban a három nagynénin.
Zsani a leghatározottabb néni hármuk közül, ő hordja a kalapot, pontosabban a nadrágot a házban. Esztergályos Cecíliát nagyon jó látni ebben a hálás szerepben, bájos humorral bontja ki a figura realitásérzékét és a családi összetartás szeretetét egyaránt. Ezek a nők minden hibájukkal együtt szeretik egymást és összetartanak, mert azt vallják és gyakorolják, hogy a házat az asszony törődése és figyelme tartja épen és működteti. Esztergályos Cecília, aki szabad idejében tehetségesen karikírozott szobrokat is mintáz, és aki ötven éve ugyanebben a színházépületben kezdte színészi pályáját, nagyon szerethetően, talán pici öngúnnyal is rajzolja meg Zsani néni vonásait.
Császár Angélát is nagyon jó ismét viszontlátni. Pepi néni az a „családi angyal”, aki kerüli a konfrontálódást és igyekszik mindenki mellé odaállni. Ő az, aki az otthonról ellopkodott ennivalókkal titokban eteti a korhelykedő Balázst, miközben igazat ad Pólikának is, hogy érvényesítse asszonyi igazát. Császár Angéla nagyon szeretni való asszonyt formál, aki kicsit fél is Zsanitól, de dacol is vele.
Mina néni szerepe azért is áll jól nagyon Tordai Terinek, mert ezt a karaktert nem szoktuk meg tőle. Ő az, aki mit sem törődve siketségével megjátssza, hogy érti a válaszokat, persze mindent félrehall, félreért, és így került nevetséges helyzetekbe. Néha az az ember érzése, hogy ez az asszony nem is bánja, hogy siketsége védőfalat is von köréje. A fogyatékosságon nem jó szórakozni, itt mégis kedves ez a szerepformálás, egyáltalán nem bántó. Fivérük,Lajos bácsimegformálójaként Incze József már kissé átmenet a felelősségteljes és lump birtokos típusa között, aki finoman adagolva hozza a házban a mindenki által vágyott megbékülést.
Ha már ezt a házat vesszük előre, Bátyai Éva játéka ezért tetszett, mert olyan idegesítően kotnyeles, a nővé válás határán mozgó leányt állít elénk, aki a romlatlan fiatalság képviselője szemben azzal a kissé züllött fiatalsággal, akiket ViktorkéntVarga Ádám, illetve Veronikaként Gregor Bernadett állít elénk.
Lehetséges, hogy Bodolay céljai között szerepel a mai fiatalság szüntelen és kizárólagos bulivágyának kipellengérezése is azzal, hogy a főszereplő Jánosi Dávid is nagyon fiatal, jóval fiatalabb, mint ahogy Balázs szerepét ki szokták osztani. Ő nekem a tízen-huszonéves korosztály képviselőjeként még nem férfi, inkább felelőtlen ifjonc, így szerepe szerint is súlytalanabb. Mellette az ugyancsak fiatal Nemes Wanda érzelmileg is sokkal érettebb, felelősségteljesebb nő, aki kevésbé szerelmes férjébe, mint amennyire elkeseredett tőle. Balázs házának alkalmazottja még Borcsa, a szakácsné, akit Bálizs Anett kedves, finom tónusokkal tett emlékezetessé. Kicsit a két házat köti össze Kisvicákné. Ez a lopkodós, hazudós, ügyeskedő falusi hírharang Fazekas Zsuzsa játékával szórakoztatóan hiteles.
Mira János díszleteiről részben már szóltam, általában tetszettek, de pl. olyasmit sem értek, hogy milyen funkciója van a fél darabon át a földig lelógatott csillárnak, amelynek égő gyertyái ráadásul tűzveszélyesek is a színészek számára. Pálóczí Magdolna megpróbált olyan jelmezeket összehozni, amelyek ugyanolyan eklektikusak, és korok közöttiek, mint Bodolay elképzelései, ezért csak részben tetszettek. Ami a zenét illeti, az élő zenei rész nagyon tetszett, a gépzenei egyáltalán nem.
Avantgárd kísérletekre természetesen az ÚjSzínház is vállalkozhat, de ebben az előadásban nem ártott volna olyan gondolatokat tisztázni, hogy melyek illenek és melyek nem e darabba. Úgy érzem, ez a kísérlet most felemásra sikerült, a jó rendezői gondolatokat olyanok rontják el, amelyeknek nem sikerült jó üzeneteket közvetíteni. A végső konzekvenciát persze nem a kritikus, hanem a jegyet vásárló közönség fogja kimondani az előadásról.
