Budapest V., VI, VII., VIII., IX. kerületének egyes belső városrészeiben egyre kevésbé lehet élni, amióta e részeket megszállta egyfajta gátlástalan, senkire tekintettel nem lévő vállalkozói réteg és vendégsereg.
Kezdődött azzal, hogy némely szlömösödő, elnéptelenedett bérházban, amelynek rendbetételére az önkormányzatnak és a lakóknak pénze nem volt, úgynevezett romkocsmákat kezdtek kialakítani fiatalok, majd ügyeskedő vállalkozók. Ezek a romkocsmák – valami rosszul értelmezett retró hangulatot teremtve – vonzó áraikkal és alternatív programkínálataikkal kuriózumként elhíresültek Európa-szerte azon rétegek körében, akiknek egyetlen szórakozása minél kevesebb pénzből lehető gyorsabban és hatásosabban lerészegedni. Az igényes turisták mellett és helyett kezdtek ideözönleni fiatal, duhaj hazai és külföldi alkoholista hordák, akiknek egyetlen „kulturális” igénye a non stop buli, a leghangosabban dübörgő techno-zaj, a kábítószer és a pia.
Önmaga paródiájába fulladt magyaros vendégszeretet, amikor a csöndes, vagy cigányzenés kiskocsmák és éttermek helyett az éjjel-nappal dübörgő diszkó-kocsmák vették át a belvárosi uralmat, egyre elkeseredettebb és kilátástalanabb harcba kergetve a régóta ott élő, békés, nyugalomra vágyó lakosságot. Ahogy egyik áldozatuk találó szarkazmussal megfogalmazta: „Nem mi költöztünk a vigalmi negyedbe; a vigalmi negyed költözött mibelénk!”
Valamikor létezett este 10 órától megtartandó „csendrendelet”, és ennek nagyjából érvényt is lehetett szerezni. Aztán a fővárosi és kerületi önkormányzatok korrupt, a bizniszben érdekelt képviselői és tisztségviselői sikeresen elérték, hogy ma már ilyen sincs, a vállalkozói réteg azt tesz, amit akar. A vállalkozó mézes-mázas kábító dumával beígéri a házközösségnek, hogy ő csak egy csöndes, nappali kávézócskát szeretne nyitni, majd amikor az engedélyek birtokában megnyílik a helyiség, a lakó azon veszi magát észre, hogy házában egy vagy több, hajnalig nyitva tartó kocsma dübörög meccset közvetítő utcai terasszal, ronda sátorral, engedély nélküli melegkonyha-szolgáltatással, éjszakai diszkóssal és mindenkire tekintet nélkül hangoskodó, feldobott vendégkörrel.
Új divat Budapesten is a riksa, amelynek célja a nappali városnéző szolgáltatás lenne. Ma már nem is egy cég foglalkozik az emberi erővel hajtott személyszállító tricikliknek a működtetésével, csakhogy az élelmes alkalmazottak rájöttek, hogy a tűző napon tekerésnél nagyobb és könnyebb üzlet van az éjszakai riksázásban: a részegeket kell egyik helyről a másikba átfuvarozni, fülükbe bőgetve kéretlen és engedély nélküli zeneszolgáltatásukat. Ezért az ülések alá hangszórókat helyeztek, s nem hogy menet, de utasra való várakozás közben is dörömböl az utcán a monoton tuc-tuc-tuc-tuc! Ha a riksás megéhezik és bemegy az éjszakai szendvicsbárba, akkor sem zárja el a zajforrást, mert minek? Ha viszont bárki is rászól, szemtelenül és agresszíven föllép ellene. Nemrég a Szent István Bazilika egyik papját is elkezdték lökdösni, amikor szólni merészelt.
A rendőröknek és a közterület-felügyelőknek csak az szúr szemet, hogy ha bizonyos sétálóutcákba a tilalom ellenére behajtanak (de behajtanak!), a lakosságnak viszont sokkal inkább az, hogy nyáron sem lehet ablakot nyitni a szórakozóhelyek és a riksások hajnalig tartó dübörgésétől, a korhely vendégek randalírozásától, akik hangoskodnak, és nem egyszer az utcán, vagy éppen a Bazilika tövében isznak és végzik el szükségleteiket. Azzal már senki sem foglalkozik, hogy a riksásoknak nincs engedélyük zeneszolgáltatásra, nem adnak számlát, és ha a rendőr jóindulattal figyelmezteti őket, két percre talán elzárják a zenét, de aztán ugyanúgy visszakapcsolják. Az sem érdekli a hatóságokat, ha a vendéglátóhelyeken a megengedett zajszint sokszorosával dübörög a diszkó. Számos hivatalos zajmérés ellenére sem változik jóformán semmi, ami helyreállítaná a normális életet ebben a városban.
Kit érdekel a lakosság nyugalmának háborítása? Az üzemeltetők és az engedélyeket kiadó, vagy azokat megtartatni hivatottak nem ott laknak, sokuk megvette már a budai, zöldövezeti otthonát, ahol a madárcsicsergés aligha zavarja…
Érthetetlen, hogy miért nem lehet a sűrűn lakott övezetekben megtiltani az este 10 óra utáni nyitva tartást? Miért fontosabb rendőri teendő a giccsemlékmű-őrzés a járőrözésnél, megóvandó az utcák rendjét? Miért nem lehet bírságokkal, helyiségbezárásokkal, engedélyek visszavonásával szankcionálni a szabályokra fittyet hányó bérlőket és vállalkozásokat?
Talán csak nem azért, mert egyeseknek az az érdekük, hogy mindez így legyen, így maradjon?
A rendőrség tehetetlen, mert rosszak a törvények, az előírások, amik viszont őket kötik. A közterület-felügyelőknek – látszólag – semmi másra nem terjed ki a figyelmük, mint hogy parkolási büntetéseket rójanak ki. A panaszos beadványokra az önkormányzatok hetek, hónapok múltán semmitmondó felelősség-elhárítások tartalmazó levelekkel törli ki a panaszosok szemét.
Közelednek a helyhatósági választások. Ki fogja önöket, igen tisztelt önkormányzati képviselők és polgármesterek, megválasztani? Netán azok a lakók, akiknek az érdekeivel önök nem, vagy csak tessék-lássék törődnek? Vagy az éjszakai randalírozók?
Nem alkalmi ingyenes muskátli- meg fenyőfa-akciókkal kell az embereket szolgálni, hanem az élhető közeg megteremtésével és folyamatos fenntartásával. Azzal, hogy ne értéktelenedjenek el az otthonok, házak, amiért beléjük-közéjük költöztették a vigalmi negyedet, lehetetlenné téve az évtizedek óta ott lakók életét.
A belvárosi embert frusztrálja, hogy egyetlen bejelentéssel boldog-boldogtalannak joga van bármikor lezáratni az életterét tüntetések, tiltakozó, vagy szimpátia-felvonulások, futóversenyek, rissz-rossz akciók, fesztiválocskák, harsogó szabadtéri rendezvények ürügyén. Ilyenkor el lehet terelni a forgalmat, le lehet zárni utcákat, meg lehet tiltani parkolást stb., mert ilyenek a rendelkezéseink. Ezt tanúsíthatja bárki, aki a Hősök tere, az Andrássy út, aJózsef Attilautca, a Széchenyi tér, a Lánchíd útvonalon, vagy a Kossuth tér környékén lakik. Ráadásul mindezek mellett az ott lakók éppen nem elterelős, lezárós napjait is megkeserítik a vendéglátós konyhákból az udvarokba bekúszó kéretlen ételszagok, a kizárólag a vendéglátósok érdekeit szolgáló permanens zajterhelések, a nappali és főleg éjszakai élet minden lármája, az már sok!
Az emberek egykoron normális utcákba költöztek, aztán a megkérdezésük nélkül, a fejük felett sétálóutcákká alakították őket, majd minden második-harmadik házban engedélyezték egy vagy több olyan vendéglátó-ipari üzemegység létesítését, amelyek – tisztelet a kivételnek – minden szabályt megkerülve működnek… Ez már sok.
Szét kéne nézni a világban, hogy hol és milyen feltételekkel működhetnek hasonlók: Velencében, Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben! Nálunk a lezárt utcákba a mentő, a tűzoltó, a költöztető, szállító teherautó, vagy az ott élők járműve se hajthat be, esetleg csak nagy nehézségek árán, ugyanakkor szabad a terep idegen riksások, utcazenészek, egyre gátlástalanabbul terjeszkedő vendéglátósok és maguknak mindent megengedő „bulizók” számára.
Ideje volna olyan törvényeket, fővárosi és helyi rendeleteket alkotni, amelyeket meg is tartatnak, és itt az idő meg az alkalom – pártállásuktól függetlenül – olyan fővárosi és helyi képviselőket megválasztani, akik személyükben és tisztviselőik által elsősorban a helyi lakosság érdekeit képviselik, nem a kritikátlan pénzszerzést, vagy a korrumpáló érdekérvényesítők egyéni hasznát!