Csupán Bulgáriából 300 ezernél is többen „kéredzkedtek ki” néhány hónap alatt s kerestek oltalmat Törökországban. Már évek óta nálunk találnak új hazára, otthonra elsősorban azok a magyarok, kiknek fölmenői évezrede Erdélyben éltek, kitartottak minden rettenet ellenére is, de mára már megelégelték, hogy nem lehetnek magyarok. Ugyanott a szászoknak is ez a legfőbb sérelmük: nemzetiségi azonosságtudatukat akarják feledtetni, és ezért jönnek el – egyáltalán nem önszántukból! – a szerbek, az őstelepes osztrákok is. És a románok közül miért kívánkoznak el annyian Romániából? Őket is másod-, harmadrangú polgárként kezelik talán abban az országban, ahol a nagyromán nemzettudattól dagad nem kevesek keble?
Félreértés ne essék: nem azoké, akik hetek, hónapok óta hiába várnak a boltok közelében hús-, olaj-, zöldség-, mosópor- stb. szállítmányokra! Nem ezekről a tízmilliókról van szó. De ők azok, akik saját bőrükön érzik, hogy sokadrangúvá váltak önnön hazájukban. Annak ellenére, hogy rég jogosultnak kellene lenniük saját maguk és családjuk egészségének és jólétének biztosítására alkalmas életszínvonalhoz, nevezetesen élelemhez, ruházathoz, lakáshoz, orvosi gondozáshoz, valamint a szükséges szociális szolgáltatásokhoz.
Erősödik a tudat a népmilliókban, hogy mind ez ideig bálványnak tekintett és a kivételezettek mesterkedései révén isteni magasságba emelt vezetőik visszaéltek bizalmukkal, becsapták őket, meghamisították a papíron szép, embert tekintő, őt fölemelni hivatott elveket. Elegük van a fényes jövőképekből, miután ez a tetszetős és hangos ígéretekre alapozott nagyszerű kor bizonyos országokban emberöltő multával sem igen akar elérkezni. Régóta valóság viszont azokban, amelyek évtizedeken át elrettentő példaként szerepeltek már-már dogmaként tisztelt tanításokban, dörgedelmes hegyi beszédekben.
Elsőként ott kezdett derengeni a remény hajnala, ahol talán senki sem számított arra, hogy egykor eljön a glasznoszty és a peresztrojka korszaka is. Megkövült tudatba hasítottak a gondolkodás, az új gondolkodás légkalapácsai – változó erővel és változó sikerrel. Sokáig szunnyadó szenvedélyek szele bontogatja népek és nemzetiségek évtizedekig paranccsal, hamis bűntudattal feledtetett identitását. És mind többen mernek síkraszállni a változásokért, változtatásokért, amelyek láttán éppen a fosszilis dogmákba kapaszkodók érzik a legnagyobb veszélyt – persze önmagukra nézve. Kiváltságok leomlásra rég megérett erődítményei temetik maguk alá a kivételezettek siserehadát az egyik oldalon, miközben a másikon még mindig tartják magukat azok, akiknek jelenléte éppenséggel nem szükségszerű. Miként az egykori fölépítmény is alapos átépítésre szorul.
Túlságosan egyszerű lenne, ha a kiinduló gondolatul választott legújabb kori népvándorlást csupán csak gazdasági okokkal magyarázná bárki is. Nem tagadható: ilyen is van, hiszen ezrek és ezrek szállnak tengerre, hogy lélekvesztőiken eljussanak az ígéret földjére. Még azok sem igen hibáztathatók, akik saját gépkocsijukba pakolják családjukat, és nekivágnak a világnak, mert otthon a biológiai lét alapvető dolgai hiányoznak.
De mit tegyenek azok,akik bár jól élnek,hiszen nem éheznek, szép otthonuk négy fala közt megtalálhatnák nyugalmukat, mégsem érzik jól magukat? Mit tegyenek azok, akik megelégelték a bezártságot? Mi választása lehet annak a lipcsei asszonynak, akinek férje kénytelen volt 150 kilométerrel délebbre utazni, hogy beteg szüleit ápolhassa egy másik országban, de ő maga hiába szeretne házastársa után menni, nem teheti. Nem egyedi esetről van szó! Felelőtlenség lenne kalandornak bélyegezni azokat a szülőket, akik (immár hetek óta karnyújtásnyira,kőhajításnyira tőlünk) még mindig makacs elszántsággal nyugtatgatják gyerekeiket: már csak néhányat kell aludnotok, és minden megváltozik. Amikor ők voltak ilyen kisgyerekek, persze, aligha érezhették azt a kényszert, ami az esztendők múlásával elhatározássá erősödött bennük, és mindent föladva a gyökeres és végleges változtatás mellett döntöttek.
Nem kevesen csak azért, mert úgy véltek: alapvető emberi joguk elhagyni bármely országot, a saját hazájukat is. És joguk van oda visszatérniük is – ha megszűnnek a mostani elhatározásuk indítékai. Ha egyebek közt nem csupán egy templomban mondhatják ki azt, ami a szívüket nyomja, hanem az isten házát ölelő téren, utcákon is. Ha majd már nem kelnek birokra velük farmer ruhás, edzett izmú fiatalemberek, akiknek éppenséggel nem sportolás a főfoglalkozása…