Nemcsak arra alkalmas a nyelvi közeg, hogy nagyjából pontosan tükrözze a bennünket körülvevő világot és kifejezze gondolatainkat, szándékainkat, hanem a fordítottjára is. Péter Mihály idézi a Bibliából Ésaiást, aki kárhoztatja a ferdítőket: akik jónak mondják a gonoszt, világosnak a sötétet, édesnek a keserűt. De miért tesszük ezt? A valóság torzítása, vagy leplezése arra való, hogy befolyásoljuk a másik embert, hatalmat szerezzünk fölötte. Mai világunkban igencsak ismerősen cseng ez a jelenség, ámbár amióta ember az ember, mindig is volt „igény” a nyelvi fegyverek bevetésére.
A régi latin közmondás úgy tartja, hogy a világ egyenesen akarja, hogy becsapják, tehát csupán ennek az „elvárásnak” felelünk meg, ha elleplezzük szándékainkat, megtévesztjük társainkat. A gondolatok álruhába öltöztetése, a hamis látszat nyelvi megalapozása alkalmas eszközök arra, hogy mögöttes céljainkat elérjük. Így nyugtatja meg a halálos beteget az orvos, így udvarol a fülig szerelmes fiatal, így próbál révbe érni a szélhámoskodó Noszty-fiú Mikszáth Kálmán regényében. És a példák száma tetszőlegesen gyarapítható.
Könyvének első részében Péter Mihály azokat a nyelvszemléleti, -tudományi alapelveket tekinti át, amelyek feltárják, hogy milyen összefüggések alapján alkalmasak a nyelvi struktúrák a kétértelmű, vagy szándékosan pontatlan, megtévesztő fogalmazásra. A kommunikációt kialakulása óta végigkíséri a szavak kendőzetlen kimondása éppúgy, mint azok elhallgatása, a szómágia és a tabu. A „képes beszéd”, a kegyes hazugság, a túlzás és a lódítás sokszor köszönőviszonyban sincs a valósággal, mégis elfogadott és alkalmazható, sőt olykor alkalmazandó a mindennapokban. Például a megszólítás, vagy a köszönés a beszédaktusok elemi, elengedhetetlen összetevői, azonban eleve megszabhatják az emberi érintkezés további mikéntjét. Ha valaki nem (vagy nem a várt módon) köszön vissza, nem fogadja el a tegezést, máris merőben más dimenzióba helyezi át a társalgást. Az amerikai „hogy vagy?” köszönés, vagy a „remélem, hamarosan együtt ebédelünk” fordulat nem fejez ki „komoly” érdeklődést, vagy szándékot, mégis mindenki él e konvencionális eszközökkel.
A leplező nyelv című kötet második felében a szerző részletesen foglalkozik a meggyőzés beszédmódjaival, a propagandanyelvekkel, a reklámmal és a közhelyekkel. A 21. század elején igencsak tanulságosak Péter Mihály fejtegetései a „nyelvi cselezésről” és a hamis beszédről. Nem szükségesek nyelvészeti előtanulmányok annak felismeréséhez, hogy mennyire átszövi mindennapjainkat a „verbális delírium”. A goebbelsi és sztálini propagandanyelvezet, a hollywoodi álomvilág szirupos dialógusai nemcsak nyomelemekben köszönnek vissza a reklámokból, a bulvárlapokból és a hírekből. A hóviharból a veszteglőket gigászi közdelemben szabadítják ki a hős terrorelhárítók, és már-már példátlan a helytállás Tél tábornok rohamaival, vagy a ránk zúduló árhullámokkal szemben. Nemzetünk jó hírét öregbítik világszerte azok a gigászi vívmányok, amelyek tündérországunkban boldogulást biztosítanak a magyar embereknek stb. stb. A politikai nyelvezet – nap nap után tapasztaljuk – hemzseg a túlzásoktól, s például, legalábbis a vitatkozó felek szerint, eleve „arcátlanság” a másik megszólalása, a velem nem egy zászló alatt álló kritikai észrevétele az ő „gyűlöletkampányának” része, sőt botrány, „hazaárulás”.
A második világháborús újságcikkek a frontvonaltól való „rugalmas elszakadásnak” nevezték a visszavonulást, a csatában elszenvedett megsemmisítő vereséget pedig „érzékeny veszteségnek”. Ahogyan a Kádár-korszakban nem létezett „szegénység”, úgy tartozik napjainkban a „kiátkozott” kifejezések közé a „,megszorítás” és a „tandíj”. Jó példa az eufémizmusokra, a szépítő kifejezésekre, hogy a fodrászat immár „hairstudio”, a kocsma „sörpatika”, a rakodómunkás „logisztikai segéderő”, a vécés néni „higiéniai referens”, az irodai adminisztrátor pedig „menedzserasszisztens”. Az egykori személyzetisből humán erőforrás előadó lett, holott munkaköre lényegében változatlan. Azzal az apró különbséggel, hogy a gazdasági válság időszakában gyakrabban kell felmondóleveleket szövegeznie.
A frázisoktól, közhelyektől, a meggyőzést és szavazatszerzést célzó fordulatoktól úgyszólván hemzsegnek a nyilvánosság előtt elhangzó beszédek, de nem mentesek a nyelvi álcázástól és ámítástól a magánélet beszédhelyzetei sem. Ezért is ajánlható nemcsak a nyelvészek, tanárok, politológusok figyelmébe Péter Mihály könyve. Mindazok számára tanulságos lehet, akik szeretnének eligazodni a mai magyar nyelvhasználat útvesztőiben.