Elszomorító statisztikák árulkodnak a tényről: a végzős egyetemisták, főiskolások jó része – nyelvvizsga híján – nem veheti át diplomáját. Tehát hamarosan kitehetjük a határokra a táblát: csak magyarul beszélünk?
Nem árt megkongatni a vészharangot, de elkeseredni sem érdemes. A Tinta Kiadó nyelvtanítással és nyelvtanulással kapcsolatos kiadványai segítenek feltárni a rossz nyelvtudás okait. A Modern Nyelvoktatás című, évente háromszor megjelenő folyóiratban például alkalmazott nyelvészeti és nyelvpedagógiai cikkeket olvashatunk. Ezek a tanulmányok nem csupán elméleti ismereteket nyújtanak, hanem olyan nyelvpedagógiai és módszertani tudnivalókat, melyeket gyakorló nyelvtanárok is hasznosíthatnak. A szerkesztők azt szeretnék, ha minél többen forgatnák a periodikát, ezért a közlemények közérthető formában foglalkoznak a tanárok számára lényeges elméleti és gyakorlati kérdésekkel. A Modern Nyelvoktatásban közölt cikkek bármely idegen nyelv oktatása esetén haszonnal forgathatók, de azokra az olvasókra is számít a folyóirat, akik a magyart idegen nyelvként tanítják.
Jól hasznosíthatók a tanárok fölkészülésében a nyelvészet tanulmányozásához kiadott szakkönyvek is. E segédkönyvek sorozatát is a Tinta jegyzi, s a könyvfolyam immár a 146. köteténél tart. Hegedűs József csaknem 300 oldalas munkájának címe: „Az idegen nyelv”, és a szerző sok évtizedes tanári és kutató munkájának összegzése. Közismert, hogy az alkalmazott nyelvészetnek a nyelvtanulás a központi témája, s az is tudható, hogy az anyanyelv birtokba vétele mennyivel könnyebb a sokszor „természetellenesnek” vélt idegen nyelvnél. Pedig ezt a két nyelvet (az anyanyelvet és az idegent) sok-sok rejtett szál köti össze. Hegedűs József a „bábeli zűrzavartól” jut el a nyelvtudomány korai szakaszán át a huszadik század általános nyelvészetének nagy alakjaiig, Saussure-höz és Chomskyhoz, akik hitet tettek az általános nyelvi képesség mellett. Bár nem bizonyított, de léteznie kellett – jóval az írásos emlékek keletkezése előtt – egy olyan egyetemes alapfogalom-készletnek, illetve „nyelvtannak”, amely lehetővé tette a kommunikációt – állítja a nyelvtudomány. A napjainkban használt megszámlálhatatlanul sok nyelv, illetve a már kihalt, de kutatható nyelvek ugyanis összevethetők egymással. Kiváltképpen a rokonnyelvek esetében feltűnő a „szemléleti” hasonlóság, a szavak és szerkezetek megfeleltethetősége. Bizonyos kifejezések – még a távoli rokonoknál is – feltűnő egyezést mutatnak, sokszor pedig megmagyarázhatatlanok a nyelvi jelenségek (például a német der-die-das, vagy orosz élő-élettelen megkülönböztetése).
Hegedűs József nyelvészeti tanulmányok százait idézi, példák garmadát sorakoztatja fel annak igazolására, hogy a nyelv végül is az ember, illetve az emberi közösség tudatának terméke. Ennek egyetemes grammatikájából vezethető le az az alany-állítmány-tárgy „szentháromság”, amely csaknem minden nyelvnek az alapja.
A nyelvek iránti mentális fogékonyságunk azonban – két- vagy többnyelvű közeg híján – gyermekkorunkban egyetlen nyelvre, az anyanyelvre szűkül le. Ezt a „látásmódot” tartjuk normálisnak, és az ettől elütő szabályrendszer sokszor szinte megemészthetetlen számunkra.
Az idegen nyelv című kötet szerzője belátja, hogy a magyaroknak nem könnyű előhívniuk azt a rejtett képességet, amely bárkinek lehetővé teszi egy-egy idegen nyelv elsajátítását. Ezért csak egyetérteni lehet Hegedűs József következtetésével: a nyelvtanulás „lehet lassú (gyenge motiváció miatt), de lehet gyorsabb is erős, belsőből fakadó motiváció alapján – ebben rejlik a jó nyelvérzék. Tudnunk kell azonban, hogy a nyelvtanulás sikere még ma is az eltökéltség erejétől és a hosszú távú kitartástól függ.”