(M. Lengyel László) Elektronikus korunkban gyorsan járnak a hírek: alig telt el néhány óra a fájdalmas tényt követően, már több forrásból is tudtam, hogy meghalt Oplatka András (1942–2020). (A nyitó kép forrása: https://www.andrassyuni.eu)
Gép, laptop, internet nélkül visszalassul az idő, így késett pár napot ez az emlékezés is, elmélyítve a fájdalmat és a hiányt, megerősítve a tisztelgő emlékezetet.
Szűk egy évvel lehettem idősebb, mint amennyi ő volt, amikor megkapta első külföldi tudósítói megbízatását, hogy engem is külföldre, tudósító posztra sodort a szakmai sors, mindjárt Moszkvába.
Akkortájt ott dolgozott ő is, a tekintélyes, a világsajtó talán legrégebbi napilapja, a svájci Neue Zürcher Zeitung képviseletében. Törvényszerű volt, hogy találkozzunk.
Első, és még nem önálló külügyminisztériumi sajtótájékoztatóm végeztével kollégám mondta: nem sietünk, előbb beszélünk a többiekkel. Mint kiderült, a nyugatiakkal, közülük is az alaposabbakkal, hozzáértőbbekkel, hiszen jó volt tudni, ők mit emelnek ki a sokszor semmitmondó, sokszor bőszen tagadó, vagy éppen a „nyugati imperializmust” hevesen ostorozó hivatalos közlésekből. Akkoriban egy Lomejko nevű fazon volt a szovjet külügyi szóvivő, a savanyúbbnál is savanyúbb, érdektelen hivatalnok, később szerencsére sokkal izgalmasabb figurák is kerültek erre a posztra, de akkor kifejezetten jó volt, hogy a senki sokáig mondta a semmit, mert érdemes volt beszélgetni, mi lehet, ha lehet egyáltalán valami valamelyik félmondat mögött.
Az ilyen kis csoportok egyikének centrumában mindig ott volt Oplatka András. Bennünket, magyarokat a közös nyelv, a higgadt konzervativizmus okán érdekelt, sok nyugati kollégának meg azért volt fontos, mert kifejezetten jól tudott oroszul, németre, de angolra fordítva is pontosan át tudta adni, ki tudta bontani, meg tudta magyarázni az árnyalatokat. A nevéből is tudható szláv gének, a rá jellemző, magával szemben kíméletlen alaposság mind nagyon jó oroszossá tette Oplatkát.
Ez nekem fontos volt, általában a neves, világlapokból ismert kollégákat is „le tudtam sajnálni”, hogy szegények tolmáccsal vagy gyenge oroszsággal végzik a munkájukat, persze, hogy nem értenek semmit az amúgy is megérthetetlen orosz lélekből, és az arra rárakódott, gőggel táplált, de fenyegetettségtől fűtött, és valamelyest mindig érdekérvényesítően agresszív szovjet külpolitikából.
András értette. Egy később világgyőztes ideológia elefántcsonttornyából és a hétköznapok flaszterszintjéről szintetizálta egyszerre a szovjet valóságot, és ezért voltak olyan mérvadóak az írásai. Idők múltán – nyilván kellett az is, hogy gyakran láttak bennünket egymás társaságában – magam is centrumába kerültem az ilyen megbeszéléseknek, és akkor éreztem meg, mekkora felelősség is ez. Az újságírás a világ talán legmagányosabb szakmája. A kolléga kicsit mindig versenytárs, olykor ellenfél, máskor felülkerekedni akaró vetélytárs. Az újságírónak lehet barátja a sofőr, a nyomdász, akár a favágó vagy a boltos, de ritkán a vele egy terepen dolgozó másik újságíró.
Andrással is voltak vitáink, képességméregető vagy éppen a forrásokat, információkat próbáló versengéseink, részemről egy nem változott: az eleinte ösztönösen, később egyre megalapozottabban megélt iránta érzett tisztelet. Nem voltunk, nem lehettünk barátok, de egyik legnagyobb büszkeségem, hogy a Moszkvában gyakran megforduló Paul Lendvai és az ott akkor már honos Oplatka mellett én lehettem a „the Hungarian mafia” harmadik tagja. Ez igazi tekintélyt adott más, főleg német nyelvű nyugati kollégák szemében. És ez sokat kamatozott csúcstalálkozók idején például, amikor nagyon hasznosan tudtunk együtt dolgozni. Én Andrást sohasem éreztem Magyar Újságírónak, de a magyar gyökereit soha meg nem tagadó, ezért a magyarság, következésképpen a magyar kollégák iránt kedvesen elfogult embernek igen. A rendszerváltás kellett hozzá, hogy Oplatka András újra magyar is lehessen. Vállaltan, büszkén, távoli hazáját okosan segítőn, tisztességesen, gondos és alapos kritikával, ha kellett.
Andrást persze elszólította Moszkvából a munka, jóval előbb, mint engem. Mivel gyengén tudok németül, sok munka volt követni a későbbi munkásságát, de angol forrás is volt bőven a magyaron kívül, világújságíró lett. Igazi etalon. A Neue Zürcher Zeitung egész történetének egyik húzóneve. Méltatni őt, a teljes munkásságát nem nekem tisztem.
Viszont hangosan jelzem: Oplatka András – a többi dolgához képest kevésbé ismert – moszkvai tudósító a rendszerváltáshoz vezető összecsapások mesterlövésze, kimagaslóan eredményes frontharcosa volt.