Öt éve halt meg Torgyán József 1932. november 16.–2017. január 22.), aki kétségkívül a rendszerváltás és az azt követő idők legszínesebb politikusaként viharzott végig a magyar közéleten, a Kisgazdapárttól, az Országháza padsorain és a Földművelésügyi Minisztérium patinás épületén át, a sportig és a világ export-importpiacaiig. Utolsó lakhelyét Budapesten a Méra utcában 2020. február óta emléktábla díszíti. (A nyitó képen: 1990. szeptember 11-én Torgyán József [bal oldalt] egy minyont fogyasztott el a parlament legendásan olcsó büféjében Zsíros Géza képviselővel, akit a Békési Gabona Rt. ügyében kilenc évvel később felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek. Fotó: Szebellédy Géza / MTI)

Hangos tűzijátékoktól kísérve bukkant fel a semmiből – pontosabban az ügyvédségből –, s képes volt arra, hogy akkor is állandó főszereplőként mutatkozzék politikai tornádókban és álviharokban, a médiában és a magyar világ szinte minden elképzelhető színpadán, amikor pedig valójában éppen csak epizódszerepeket kapott – például Antall József jóvoltából, annak regnálásakor. Valódi hatalmat mindössze Orbán Viktor 1998–2002-i kormányzásának első felében gyakorolt, mégis: amit összességében produkált alig több, mint egy évtizeden át a közéletben, annak hatása az országra, és ebből következően működésének értékelése szakértők nemzedékeinek ad feladatot, hogy csak a mezőgazdaságot és a más akkori „kis- és nagypolitikai” okból ma is politikai szereplő „szegény FTC-t” említsem emlékeztető példaként (amikor a Fradi súlyos anyagi válságba került, állami támogatásként százmilliókat utalt ki a klub részére, amiért rengeteg kritika érte.) A politikai csúcsról (még arra is reális esélye volt, hogy köztársasági elnök legyen belőle!) egyszerre és épp oly látványos zűrzavarban zuhant le újból az ügyvédségbe, ahogyan 1988-ban rendszert váltani érkezett. 2006-ban egy-egy pillanatra – és újból csak a mindenki „Józsi bácsija”-féle szerepkörben – megpróbálkozott ugyan a visszatéréssel a nagypolitikába, de mindössze egy könyvre futotta, a parlamenti képviselői jelölésre már nem.

Miért is? Ezer ember ezerféle választ adhatna erre a kérdésre, nem is fárasztok ezért senkit azzal, hogy az ezeregyedik megbízható felelettel gazdagítsam a sort. De tény és való: dr. Torgyán tehetségét soha, senki sem vitatta.

A Hősök tere sarkán ismerkedtem meg vele, az akkor még éppen egységes Jugoszlávia nagykövetségének épületében, az utolsó hagyományos nemzeti ünnepi fogadáson, 1989. november 29-én.

Két jogcímen is hivatalos voltam: egykori belgrádi tudósítóként és az akkortájt igencsak befolyásosnak tekintett „Képes 7” színes hetilap főszerkesztőjeként. Torgyán József ott lépett hozzám, akiről tudtam, hogy az újjá szerveződő kisgazdák egyik vezéralakja, s már akkor szinte naponta bukkant fel a neve a sajtóban.

Nem volt tehát gondom, hogy azonnal rájöjjek, kivel állok szemben, amikor köszönt és bemutatkozott. Egyetlen udvariaskodó bevezető mondatocskát sem tartott szükségesnek. Azonnal a lényegre tért.

„Hallottam magáról egy s mást. Azt is, hogy a szegény Dernői Kocsis fia, isten nyugosztalja. Ilyen emberekre van szükségünk az új Független Kisgazdapártban. Jöjjön el hozzám, s én biztosítom a jövőjét.”

Ez volt a mondandója, egy szuszra, köntörfalazás nélkül. A kezembe nyomott egy névjegyet.

„Délután felhívhat, megtalál, vagy megtalálnak, ha keres” – mondta. Kezet nyújtott, s már el is tűnt a nyüzsgésben.

Nem hívtam fel sem akkor, sem később, nekem akkor is, utána is megfelelt az újságírás. Így sohasem tudtam meg, mi lehetett volna a biztos jövőm: megint bejárhattam volna a Belgrád rakparti – Torgyán idejében – kisgazda pártközpont Dunára néző szárnyának első emeletére, ahol egykoron a feleségem titkárnősködött, vihettem volna országgyűlési képviselőségig, talán még miniszterségig is?

Ráadásként magamra is vehetném, amit annyian emlegetnek, többnyire nem éppen dicsérő jelzőkkel: a politikai elit tagja…