Előre elnézést, hogy sem neveket, sem nemeket nem említek az alábbi bejegyzésben.
Történt, hogy 2013-ban Bálint Magyar és Júlia Vásárhelyi szerkesztésében megjelent a „Magyar polip. A posztkommunista maffiaállam” című könyv. A könyvben sok kiváló szerző, barát, ismerős mellett magam is írtam egy tanulmányt A kisajátított Isten országa. Szakrális politikai szimbólum – szimbolikus politikai szakralitás címmel (297-345.)
Szóval 2013-ban járunk. Noha az MTA ekkorra már a bíróság előtt írásba adta, hogy a „filozófusbotrány”-ként elhíresült esetben minden tekintetben jogszerűtlenül járt el, emlékeim szerint még zajlott néhány sajtó- és rágalmazási per, amelyet a már lezártakhoz hasonlóan szépen mind megnyertünk. Csak emlékeztetőül: a „filozófusbotrány”, amely a legócskább szakmai irigységen, a frusztrált tehetségtelenségen, a több évtizede betegesen őrzött sértettség keltette személyes bosszún, a manifeszt szocio- és pszichopata tünetegyüttest felvonultató, s bosszúállásba torkolló szándékon, a gátlástalan, s azóta többszörösen megcsodált jellegzetes fideszes érvényesülési törekvésen, a viceházmesteri feljelentőkedv megszokott hazai gyakorlatán és persze az ilyenkor nélkülözhetetlen antiszemitizmuson nyugvó történet, s amely nem nélkülözte sem a nagy éceszgébert, sem a roppant tehetségtelen, gyáva, ám annál készségesebb, múltjában – eufemisztikusan fogalmazva – különös foltokat hordozó hóhért, sem a szorgos és bizonyítási vágytól fűtött hóhérinast, a feljelentő(k) eltökélt szándékából és a minden hazug és mocskos ügyet a legnagyobb készséggel azóta is kiszolgáló kormánysajtó és annak bérencei jóvoltából a „filozófusbotrányként” elhíresült történés pillanatok alatt politikai üggyé dagadt, hogy aztán a legeslegfelső politikai körök, felismerve a példastatuálás és megfélemlítés pompás lehetőségét, kiadják a kilövési engedélyt, az Orbán-rezsim nyitányaként mintegy világossá téve, mire számíthatnak mindazok, akik nem vallják a NER üdvözítő erejét.
Szóval 2013-ban jelent meg a „Maffiaállam”-kötet. Néhány nappal a kötet megjelenése után egy különös beszélgetésben volt részem (ennek körülményeit most nem részletezem, egyszer biztosan megírom). A megbeszélés tárgya nem a kötet volt, de alig telt el 15-20 perc, a beszélgetés célirányosan rákanyarodott a „Maffiaállamra”. Egy kivételtől eltekintve (nevet itt sem említek, elvégre nem kaptam tőle akkor felhatalmazást, ma pedig már kegyeleti okokból nem lenne ez tisztességes) a résztvevők mindegyike élesen támadta Magyar Bálint koncepcióját és a közös munkát, ami azért volt számomra különösen elképesztő, mert kizártnak tartottam, hogy ekkorra akár csak egy is közülük elolvasta volna a nagyalakú, több, mint 400 oldalas könyvet.
De nem a vita volt az érdekes, hanem az, amiért a „filozófusbotrányt” is szóba hoztam. Akkor hangzott el ugyanis egy szájból (nem akárki szájáról van szó!), hogy a filozófusok elleni támadás valóban nem volt jogszerű, de az, hogy én magam is, az MTA kutatójaként szerepet vállaltam egy olyan munkában és közösségben, amely pusztán a politikai ellenszenve alapján maffiakormánynak képes nevezni a kétharmados legitimációhoz jutó Orbán-kormányt, utólagosan (!!!) igazolhatja, etikailag és tudományetikaileg pedig jogossá teheti a filozófusok elleni korábbi támadást.
(A hozzászóló mentségéül legyen mondva, hogy az illető nem a Jogtudományi Intézetben kereste és keresi a kenyerét, hanem máshol.)
Most, hogy kezd feltárulkozni a Schadl–Völner-ügy, amely a maga rettentő és förtelmes csápjaival a Varga Judit miniszter és Völner Pál államtitkár által vezetett Igazságügyi Minisztériumtól a Bírósági Végrehajtói Karon és a Pesti Központi Kerületi Bíróságon át egy felettébb rejtélyes „gazdáig”, valamint a Miniszterelnöki Kabinetiroda miniszteri rangú vezetőjének kabinetfőnökéig terjed, továbbá a Pécsi Tudományegyetemig, a Szegedi Tudományegyetemig, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemig és azok egynéhány oktatójáig, valamint a kabinetfőnök édesapjáig és a tőle bérelt luxusházig, s ki tudja, még meddig, továbbá ki tudja, valójában honnan is kézi vezérelték az ótvaros csápokat, szóval, ha mindezt parányi tisztességgel és elengedhetetlen önkritikával végiggondolja az illető, tegye meg nekem, hogy persze nem nyilvánosan, hanem privátim, küld számomra egy parányi jelzést, egy picurka üzenetet, mondjuk azt, hogy „Sorry, annak idején tévedtem.”
Az üzenet – tán mondanom sem kell – kettőnk között marad.
Bőven elég lesz, legfőképp lelkiismereti okokból, ha az áprilisi választáskor egy X jellel erősít rá a nekem küldött üzenetére.