Elképzelhető, hogy egy sor európai populista párt lehúzhatja a rolót az idén, mert bajban vannak Orbán barátai, és a magyar vezetés is páratlan kihívással szembesül a tavaszi választáson. Így a Profil budapesti tudósítása nagyon is célzatosnak nevezi, hogy a miniszterelnök az EU-ellenességre teszi a tétjét, bár azt már nem köti a nagyközönség orrára a politikus, hogy uralmát nem kis részben éppen az unió finanszírozza. Még akkor is, ha a Bizottságnak végre van eszköze a jogállami kifogások érvényesítésére, így leállította a hétmillió euró kifizetését a járvány gazdasági következményeinek enyhítésére felállított alapból. Sőt, még további tetemes összegeket is visszatarthat.
Akár az is lehetne e kép aláírása, hogy „én vagyok a nagy és erős fickó, senki se feledje!”
Mindazonáltal, hogy így teszmajd, az korántsem 100%, de Brüsszel immár keményebb hangot használ és a jogállam ügyében az új német kormány részéről is határozottabb fellépésre lehet számítani, mint előzőleg Merkeltől. De Orbán odahaza is volt már könnyebb helyzetben, mert most minden eddiginél nagyobb a lehetőség, hogy véget vessenek uralmának. Ezért azután önti a pénzt a szavazópolgárokra. Ez azonban nem változtat azon, hogy továbbra is támadja Európát, a migránsokat és a LMBT-közösség tagjait.
Ám eközben Magyarország olyan nehézségekkel kénytelen szembenézni, mint hogy pl. az egészségügy siralmas állapotban van. A ragály 36 ezer (valójában már kis híján negyvenezret – a szerk.) áldozatot követelt, míg az osztrákoknál csupán 13 ezret, noha a két ország lakosságának száma nagyjából azonos. Orbán ugyanakkor tovább élezi az EU-ellenes hangulatot. Szeme előtt a népek Európája, a keresztényi kontinens lebeg, noha ily módon a felvilágosodás előtti időket idézi.
Ugyanakkor Márki-Zay Péter pont azokat a rétegeket tudja elszipkázni, amelyeknek már elegük van a hatalom nagyotmondásaiból, a szabad sajtó visszaszorításából, az EU ostorozásából. Ugyanakkor Orbán mellett szól a nagyarányú médiafölény, nem beszélve az államgépezetről, mert az már jó ideje gyakorlatilag a Fidesz transzmissziós szíja.
De az illiberális demokrácia tovább építéséhez a politikusnak győznie kell a választáson. Különben odalesz az új Európa koncepciója, meg az is, hogy az egyesült európai jobboldal hozhassa létre a 2. legnagyobb frakciót az EP-ben.
A The Washington Post vezércikke szerint Európa sorsa múlik a Nyugat és Oroszország most kezdődő tárgyalásain. Az elemzés emlékeztet arra, hogy a világ most sok tekintetben ugyanolyan helyzet előtt áll, mint egykor Hitler miatt: egy brutális diktátor összeesküvés-elméletekre alapozza hatalmi igényét, a birodalom visszaállítását ígéri, és újra fejleszti hadseregét. Fenyegeti a szomszédjait, a demokráciát okolja a válságért és megoldásért cserében azt követeli, hogy írják át a nemzetközi politika szabályait. Továbbá rajzolják át a térképeket, de úgy, hogy az neki jó legyen.
A másik fél belemegy a béketárgyalásokba, mert abban bízik, hogy ily módon elkerülheti a háborút, ám igazából megjutalmazza az agressziót. Az összehasonlítás persze túlzás, de tényleg sok az egybeesés. Ennek megfelelően Bidennek és szövetségeseinek komolyan kell venniük a párbeszédet, mert ha Moszkva kerekedik felül, akár a zöld asztalnál, akár a hadszíntéren, az tartósan destabilizálná a kontinenst.
A szakadatlan orosz propaganda arra kényszerítette az USA-t és a többieket, hogy foglalkozzanak az orosz sérelmekkel, holott azok teljesen képtelenek, a követelések jogtalanok. Washington megalapozottan utasította el az igényeket. Putyin viszont a retorikával valószínűleg csupán leplezi, hogy uralni kívánja Ukrajnát, nehogy ott győzzön a demokrácia és alternatívát kínáljon az orosz kleptokráciával, a tolvajok hatalmával szemben.
De ha hajlandó érdemi dialógusra, akkor lenne mit megvitatni: a közép-hatótávolságú atomfegyverek, illetve a Közép-Európában állomásoztatott hagyományos ütőerő ügyét, mert az elnök mind a két egyezményt megszegte. A megállapodásnak azonban alapvető feltétele, hogy Moszkva mérsékelje a katonai fenyegetést.
Amerika nem teheti meg, hogy engedményeket ad a Kremlnek a fegyverek árnyékában. Ha pedig Oroszország megtámadja Ukrajnát, akkor Bidennek segítenie kell, hogy Kijev megvédhesse magát. Fel kell sorakoztatnia a NATO-t és el kell érni, hogy Putyin nagy árat fizessen.
Miután csapatokat küldött Kazahsztánba, nagyon úgy látszik, hogy Putyin egyetért a cárokkal, illetve Leninnel és Sztálinnal, mármint hogy a birodalom minden áldozatot megér, legyen szó akár vérről, akár anyagiakról – olvasható a tengeretúli New School-n nemzetközi kapcsolatokat oktató Nyina Kruscsovának a Project Syndicate-ben megjelent cikkében.
A Sztálin halála után színre lépett néhai szovjet párt- és állami vezető (Nyikita Hruscsov: 1953–64) dédunokája bevallja, neki sincs fogalma arról, mit tervez a Kreml szfinxe a különböző hadszíntereken, de aligha azt követi, amit közvetlen elődje, Jelcin felismert, hogy tudniillik a szovjet birodalom fenntartása hozzájárul az oroszok nyomorához és rendőrállamban tartja őket.
Lehet, persze, hogy nem az egykori hatalmas államot igyekszik visszaállítani, de igen elszántnak látszik, hogy visszaszerezze az uralmat a volt tagköztársaságok fölött. Az azonban sokba fog kerülni! A katonai kiadások már így is megugrottak. Továbbá főként a Krím megszállása megkérdőjelezte a 2. világháború utáni békerendet.
A szocializmus összeomlása lehetővé tette a kormányok számára, hogy óriási alapokat csoportosítsanak át a fegyveres erőktől a társadalmi programok javára. Ez szavatolta az orosz gazdasági átmenet pénzügyi alapjait, továbbá a nyugat példátlan fellendülését is. A legnagyobb haszonélvező azonban Kína volt, mert hihetetlen mértékben vissza tudta szorítani a szegénységet.
Az orosz nép azonban nemigen hajlandó feladni a jólétét a nagyhatalmi státuszért, ez Putyint is meggyőzhetné, hogy búcsút intsen birodalmi álmainak. De ha nem, akkor jobb belátásra bírhatná, miután újra kezdődhet a vetélkedés Pekinggel. Ám cseppet sem biztos, hogy nála a józan ész kerekedik felül. Hiszen már most is figyelmen kívül hagyja az orosz történelem tanulságait.
Egyes kormányok nemzetük történelmi hősiességét propagálják, mások inkább az áldozat szerepét emelik ki, de a kettő között nincs is akkora különbség, amilyennek az az első pillantásra látszik. Viszont a lényeg mindkét esetben, hogy a történelmet a fennálló hatalom legitimizálására próbálják felhasználni, ahogy azt Kína, Oroszország is csinálja. Ezt emeli ki a Project Syndicate-nek írt tanulmányában Ian Buruma, író, történész, aki 14 éven át tanított a New York-i Bard College-ban.
Hszi Csin-pinghez hasonlóan Putyin is uralni kívánja az emlékezetpolitikát. Azaz: elfedi a sztálinizmus rémségeit, és kiemeli az orosz népnek a fasizmus felett aratott rettenthetetlen győzelmét. De a politika nyugaton is gyakran felhasználja a történelmet, gondoljunk csak arra, mekkora vita zajlik manapság Amerikában a rabszolgaságról.
Az orosz elnök a múlt dicsőséges fejezeteire helyezi a hangsúlyt, vagyis: az emberek ne arra emlékezzenek, mennyit szenvedtek saját uraiktól. Ám ennek a felfogásnak sok a hátulütője, mert a nemzeti felsőbbrendűség érzete elvakítja az embereket, így nem látják saját hibáikat és nem érzékelik, miként bánnak másokkal. Egyúttal erősítheti a kiválasztottság érzetét.
Legalább ennyire veszélyes ugyanakkor, ha valaki áldozatnak állítja be saját országát. Ily módon ugyanis azt táplálja a közvéleménybe, hogy bosszút kell állni az elszenvedett gazságokért és nem szabad elfeledni a régi ellenségeket. A megalázottság sebei gerjeszthetik a kollektív megtorlás vágyát. A kínai kommunisták azt sugallják, hogy az ország csakis az ő segítségükkel akadályozhat meg bármiféle újabb sérelmet a külföld részéről.
Putyin magyarázata az, hogy egyedül ő képes megvédeni az oroszokat az ellenségektől, ahogyan azt Sztálin is tette Hitlerrel szemben. Ám amikor a történelmet propagandaeszköznek tekintik, akkor állandóan ellenségeket kreálnak, ezt pedig folyamatosan felveti a háború kockázatát.