Orbán számára véget ért a szétlopott uniós pénzekre alapozott NER-építkezés

„A neves magyar közgazdász, Inotai András megkongatta a vészharangot: országa rossz állapotban van. Orbán miniszterelnököt csak a hatalmon maradás foglalkoztatja, és a maffiamódszerektől sem riad vissza”. Tim Rahman, földrészünk rangos hetilapja, az 1926-ban alapított Der Deutsche Volkswirt című magazinból alakult WirtschaftsWoche vezető munkatársa kilenc évvel ezelőtt készített terjedelmes interjút a jeles magyar közgazdásszal. A „Maffiaállammá válással fenyeget Magyarország Orbán alatt” című beszélgetés 2014. február 7-én jelent meg a német WirtschaftsWoche című gazdasági hetilapban. Bevallom, a kilenc évvel ezelőtti interjú megállapításait az első olvasatban kissé túlzónak tartottam, miután akkori ismereteim szerint a tudós közgazdász túl gyászosnak ítélte meg hazánk gazdasági ügyeit. Aztán, ahogy múltak az évek, kénytelen voltam korrigálni a véleményemet, és megállapítani: Inotai professzor korántsem túlzott, sőt, sok tekintetben finoman fogalmazott.

Inotai professzor hosszú interjút adott N. Vadász Zsuzsának, a hirklikk.hu portál vezető munkatársának. Tekintettel a téma kiemelt fontosságára, az Infovilág szerkesztősége közzé teszi a tudós véleményét: 2022-ben Orbánnak véget ért a szétlopott uniós pénzekre alapozott NER-építkezés. (A nyitó kép forrása: nepszava.hu)

(Írta: N. Vadász Zsuzsa / hirklikk.hu) „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” Ezzel a madáchi idézettel, valamint egy brit történsz-politológusnak azon szavaival biztatja Inotai András a magyarokat, miszerint Magyarország egy furcsa ország, ahol váratlan események történhetnek, váratlan időben. A közgazdász professzor borús képet fest az ország közeli múltjáról, jelenéről és kilátásairól, nem zárva ki azt sem, hogy Orbán ízlelgeti a huxit gondolatát. Ezzel kapcsolatban személyes élményét is felidézi: az EU-val folyamatos harcban álló Orbán még ellenzékben, hazánk uniós csatlakozása előtt azt mondta neki, valamivel több érv szól amellett, hogy bekerüljünk, mint hogy kimaradjunk. De a miniszterelnök számára sem jönnek túlzottan jó idők, hiszen a megállapodással befejeződött az európai pénzek szétlopásának tízéves időszaka, „ami alatt nagyrészt európai uniós pénzekből hozta Orbán létre a NER-es maffiaállamát”.

Nem feltétlenül ezzel szerettem volna kezdeni az év végi interjúnkat, csakhogy az év vége jelentős eseménye volt, hogy Orbán Viktor lemondott a vétóról, mert így cserébe legalább az esélye meglehet arra, hogy belátható időn belül pénzhez jusson az ország. A kudarctól az óriási sikerig terjedő skálán oszlanak meg a hazai és a külföldi vélemények. Ön szerint?
Mindenki úgy értékel, ahogy a saját szempontjából neki megfelel. A nemzetközi vélemények zöme szerint továbbra is nyitott a kérdés. De azért azt látni kell, hogy az EU túl sok engedményt nem tett, csak annyit, hogy elérje azt, ami a számára fontos volt: Orbán ne blokkolja az Ukrajnának nyújtandó segítséghez szükséges hitelfelvételt, illetve a globális minimumadó bevezetését. Ennek fejében egyetlen egyet engedtek: 65 százalékról 55-re mérsékelték a kohéziós alapokból származó támogatás összegének a befagyasztását. A helyreállítási pénzek esetében pedig előre lehetett borítékolni, hogy nem fogják bevetni az atombombát, azaz nem hagyják, hogy Magyarország 2022 végén automatikusan elveszítse ennek az összegnek a hetven százalékát.
Pont ezt állítják be óriási sikernek Budapesten.
Pedig az Európai Unió bebiztosította magát, s nyugodtan várhatja a fejleményeket: ez a pénz ugyanis nincs befagyasztva, de komoly felételek teljesítéséhez – az a bizonyos 27 szupermérföld – kötötték a folyósítását. Tulajdonképpen pénz tehát még nincs. A nemzetközi pénzpiacokon most az látszik, hogy egyelőre kicsit megnyugodtak, de a magam részéről biztos vagyok benne, hogy ez csak átmeneti lesz. Az, hogy hosszabb távon mit jelent mindez, az majd csak néhány hónap után válik világossá. Akkorra ugyanis már látszani fog, hogy egyrészt nem jönnek még az uniós pénzek, miközben azonban folyamatosan nő a költségvetési hiány és a külső eladósodottság, az államadósság.
A regnáló rezsim szempontjából ez mit jelent?
Azt, hogy a magyar társadalom remélhetőleg végre megérti, miről van szó. A hivatalos kommunikáció ugyanis egyrészt azt harsogja, hogy „győztünk”, másrészt pedig azt sulykolja továbbra is, hogy a fő ellenségünk Brüsszel. Csak egy példát említek: a megállapodást bejelentő sajtótájékoztatón Gulyás Gergely nem győzte hangsúlyozni, hogy akkor lesz csak pedagógus-béremelés, ha az EU elkezdi utalni a pénzeket. Megjegyzem: a pedagógus-béremelésnek semmi, de semmi köze sincs az uniós pénzekhez, hiszen – mint minden más, az államnak végzett munka után járó bért – azt is a magyar költségvetésből, magyar adófizetői pénzből kell fedezni. Hosszabb távon ható oktatási, továbbképzési, nemzetközi vonatkozású programokhoz lehet persze uniós pénzt szerezni, de ezeknek semmi közük sincs a pedagógusbérekhez. Ez az, amit a társadalom nagy része érzékel. A kormány szeretné azt tudatosítani a társadalomban, hogy megregulázta Brüsszelt, ami persze mindig csak akadékoskodik, pedig nekünk jár az a pénz. Pedig dehogy jár! Az európai adófizetők pénzéről beszélünk, milyen alapon járna az a pénz a magyaroknak, akik azt rendre ellopják? Erre most jöttek rá a nyugat-európaiak.
Mi lehet mindennek a hatása Orbánra és a rendszerére?
Orbán számára ez mindenképpen kudarc. Hiszen ezzel befejeződött az európai pénzek szétlopása. Tíz évig tartott ez a periódus, ami alatt nagyrészt európai uniós pénzekből hozta létre a NER-es maffiaállamát. Az EU pedig támogatta az uniós értékekkel szembemenő Orbán-rendszert, mert tíz évig nem vette észre, hogy mi folyik Magyarországon, illetve azt hitte, hogy a kisfiú meg fog javulni, pedig tudjuk, a kisfiú alkalmatlan arra, hogy megjavuljon. 2023 első felében ez a kérdés nagyon világossá válik. Ma még nem látjuk előre Orbán reakcióját. Benne van az is a pakliban, hogy tovább élezi majd a fegyvert Brüsszel ellen.
És akkor jöhet a huxit? Noha a magyarok ritka egyetértésben kiállnak az uniós tagság mellett. Beleértve a Fidesz-szavazókat is.
Ha ez lesz a reakció, annak valóban lehet egy brexit-szerű változata is. Emlékezzünk csak! David Cameron tüzelte fel az angol közvéleményt a brexitre, s a nemzetközileg gondolkodni képes és azon a színtéren tevékenykedő emberek abban a 800 éves demokráciában el sem mentek szavazni, mondván, annyira hülye nem lehet a társadalom, hogy megszavazza a kilépést az Európai Unióból. És láss csodát! A leadott szavazatok 50,9 százalékával eldöntötték a kérdést, a távozást. Az uniós felmérések szerint a magyar az egyik leginkább unióbarát társadalom a közösségben. A tagság támogatottsága nálunk 75 százalék körüli, miközben számos nyugat-európai országban, amely szilárd, aktív és együttműködő tagja az integrációnak, ennél alacsonyabb. És mégis el tudok képzelni egy olyan gyűlöletkampányt és pénzhiányt, ami a magyar társadalom jelentős részét még inkább befolyásolhatóvá, manipulálhatóvá és unióellenessé teheti. Még nincs napirenden ez a kérdés, de – ahogy több homályos megfogalmazásból, no meg az „új Európa” építéséből kiolvasható – Orbán gondolkodásában benne van.
Ez nagyon határozott kijelentés öntől. Hogyan lehet ebben ennyire biztos?
Két konkrét példával tudom alátámasztani a véleményemet. Az első éve 1997. 1995 és 1998 között én voltam az Integrációs Stratégiai Munkacsoport vezetője, és Horn Gyula miniszterelnök – természetesen utólagos értékelés alapján nagy hibát vétve – az akkor ellenzéki Orbán Viktorra bízta az európai integráció kérdéseivel foglalkozó parlamenti bizottság vezetését. Ebben az időben volt egy olyan élő televíziós beszélgetés, amelynek ketten voltunk a résztvevői. Akkor – hangsúlyozom, már akkor, azaz 1997-ben – mondta Orbán, hogy „az unión belül talán valamivel jobb, mint azon kívül”. A másik eset közelmúltbeli: nem is olyan régen egy nyilatkozatában azt fejtegette, hogy 2030-ra Magyarország nettó befizetővé válik az EU-ban, s akkor majd felül kell vizsgálni a tagságunkat, azt, hogy bent akarunk-e maradni. Ennél nyitottabban nem lehet kimondani, hogy nem jelentenek számára semmit az unió értékei, neki csak a pénz számít, s ha nem kap többet, illetve többet kell befizetni, akkor nincs értelme a tagságnak. Azon túl, hogy ez mennyire megvetendő szemlélet, még hazugság is, hiszen csak akkor válhatnánk nettó befizetővé, ha az EU összes gazdag országa kilépne, Orbán meg bevinné a közép-ázsiai muszlim barátait, azokat, akikkel manapság haverkodik.
Azért csak nem áll ennek fenn a veszélye. Hiszen népszavazás kell a kilépéshez. Azt pedig, bármit tesz Orbán, nem fogja megszavazni a magyarok többsége. A kétharmada sem kétharmados többségből jött össze, sőt, volt, hogy még a kevesebb mint voksok fele is elég volt.
Ismételten felhívnám a figyelmet arra, hogy Angliában sem hitte volna bárki, hogy sikerül rávenni az angolokat erre a lépésre. Nem akarok rossz próféta lenni, csak azt mondom, hogy 2023 első felében világossá fognak válni az álláspontok. Ha nincs pénz, annak lesz következménye. Mindenki szembesülni fog vele. Azt persze nem tudom, hogy ki hogyan reagál majd, feltételezhetően eltérően. Mindenesetre borítékolhatóan Orbán számára ez egy újabb kiváló alkalom lesz újabb frontvonalat nyitni és még inkább gyengíteni, esetleg akár szétverni az amúgy sem erős társadalmi kohéziót Magyarországon.
Most azért van kilátás arra, hogy megindulhatnak – legkorábban valamikor a tavasszal – az uniós támogatások. Ezzel helyre lehet állítani a lejtmenetben lévő magyar gazdaságot? A kormány kommunikációja szerint – lásd, a pedagógusok béremelése körüli propagandát – ebben is „Brüsszel” (meg persze a baloldal) a hibás.
Nem lehet elégszer ismételni: a magyar gazdaság nem az uniós pénzek hiánya miatt került a jelenlegi helyzetbe. Tizenkét év durván elhibázott vagy nem létező gazdaságpolitikája, még inkább kizárólagos hatalompolitikája az oka annak, hogy nem is csak gazdasági, hanem társadalmi stabilizációra is szorulunk.
És ha jön a pénz, akkor nagyobb a mozgástér erre is?
Sajnos nem látom az intézményi és személyi hátterét annak, hogy a jelenlegi kormány ezt meg tudná csinálni, sőt! Eddig ugyanis ennek pont az ellenkezőjét tette.
De ezt a magyar társadalom nem kis része nem így éli meg.
Ez is bizonyítja, hogy egy agymosott társadalommá váltunk. Ebben is óriási változásra lenne szükség. Ez a következő és meglehetősen bizonytalan, rendkívül sok kihívással terhelt világgazdasági és világpolitikai környezetben különösen fontos lenne. De két dolgot még hozzátennék az uniós pénzekkel kapcsolatban: az egyik, hogy a magyar társadalom egyáltalán nincs felkészítve arra, hogy ha jönnének is a pénzek, annak most már szigorúan szabott feltételei vannak. Tudjuk, hogy az OLAF értékelése alapján Magyarország a legkorruptabb ország az Európai Unióban. Nálunk a lehívott uniós pénzek 3 százalékát kell visszafizetni, szemben az unió 0,29-0,30 százalékos átlagával. Pedig ebben még csak nem is veszik figyelembe az ennél sokkal fontosabb rejtett korrupciót. Azt tartják, hogy nálunk az uniós források legalább egyharmadánál található ilyen, de nem létezik róla sem valamiféle összefoglaló, még kevésbé pedig bármilyen hivatalos kimutatás.
Mit ért rejtett korrupció alatt?
Például azt, hogy szabályosan pályázom, meg is kapom a támogatást, majd leosztom a haveroknak. Vagy, hogy túlárazok egy sor mindent. Egy másik eset, amikor felveszem a pénzt, amit nem arra költök, amire megkaptam. Esetleg mégis csak arra fordítom, de gyenge minőségben, használhatatlan végeredménnyel. Lehet, felveszem és egyáltalán nem arra költöm, amire kellene, de a felszínen hihetően megmagyarázom, hogy tévednek, hiszen arra költöttem.
A rejtett korrupció nagyon mélyen van ebben a rendszerben, és nem jelenik meg a felszínen, bár mindannyian tudjuk, hogy létező jelenség, csak éppen eddig nemigen vizsgálták. Ha ezt elkezdenék vizsgálni, könnyen lehet, hogy egy fillér uniós támogatást sem kapnánk, miközben további, korábban igénybe vett uniós támogatási pénzeket is vissza kellene fizetnünk.
Tovább mérgez és rombolja a tudatot, növeli a megosztottságot Orbán hungarikuma, a gyűlöletkampány
Magyarországon nem is csak a vagyoni különbségek további erősödése hatott negatívan, hanem az a – ha úgy tetszik, hungarikumnak is nevezhető – gyűlöletkampány is, ami tovább növelte a társadalom megosztottságát és egy részének tudatrombolását – mondja Inotai András.

Evezzünk kicsit más vizekre! Kizökkentette a világot, eltérítette a szinte kiszámítható pályájáról Oroszország február 24-én Ukrajna ellen indított háborúja. Nehéz leválasztani róla a magyar politikát, de nem pusztán arról kellene beszélni, miképpen billentette ki – ha kibillentette egyáltalán – Orbán politikáját, főként a gazdaságpolitikáját, hanem arról is, hogyan térítette el a világgazdaságot az addigi pályájáról? És ebben az „eltérítésben” hol volt, hol van és hol lesz Magyarország szerepe? És mi lenne a kívánatos?
Oda kell visszatérni, hogy 2008–2009-ben volt egy tulajdonképpen sikeresen kezelt nagy pénzügyi válság; 2012-től következett majdnem egy évtized gyors növekedés, amikor nem voltak fenyegető biztonsági problémák, továbbá komolyabb világpolitikai és világgazdasági feszültségek, kiváló volt a globális kereskedelem feltétel-rendszere, megszilárdultak a globális értékláncok. Ebből mindenki profitált, de jött a koronavírus-járvány, ami szétverte a globális láncokat és a világkereskedelmet, s a társadalom stabilizációjának szempontjából alapvetően fontos költségvetési intervenciókat tett szükségessé. Az Egyesült Államokban az éves GDP 8 százalékának megfelelő, kétezer milliárd dollárnyi „helikopter-pénzt” öntöttek a gazdasági-társadalmi feszültségek kezelésébe, ami – csak összehasonlításképpen – 13 évnyi magyar nemzeti jövedelemnek felel meg. Az Európai Unióban minden ország nemzeti programokat indított a covid hatásainak az ellensúlyozására, az unió pedig – ritka gyorsasággal – három hónap alatt megjelent a most már eladósodással finanszírozott 750 milliárd eurós – az EU GDP-jének 5 százalékával megegyező – helyreállítási allappal. Elvben az EU költségvetése nem adósodhat el, de ezúttal az történik, mert így lehet a covid következményeit gazdasági, társadalmi oldalról kezelni. Ez abban a reményben történik, hogy ha megmaradnak a munkahelyek, a vállalkozások, ha rövid távon újra lehet építeni az értékláncokat, akkor jelentős fellendülés kezdődik, s ennek a nyereségeként – akár a fogyasztás oldaláról, akár a vállalatok növekvő bevételéből – a helikopter-pénzt nagyrészt felszívja gazdaság, és viszonylag alacsony, majd fokozatosan csökkenő, tehát kezelhető inflációval meg lehet úszni a dolgot, bónuszként pedig megmarad a társadalmi béke.
Ez szép elképzelés volt, de nem egészen így történt. Hiszen eljött február 24-e, ami mindent megváltoztatott. Már, ha jól látom a dolgot.
Más is belejátszott, de valóban, elsősorban az orosz invázió „tett keresztbe”. Az ugyanis egy újabb eladósodási hullámot indított el. Egyrészt, mert bizonyos hiányhelyzeteket – energia, élelmiszer – ismét költségvetési pénzből kell kezelni, másrészt előállt egy gyorsan növekvő infláció és gyorsan csökkenő gazdasági növekedés. Ebben a helyzetben, még mielőtt a covidhoz kapcsolódó adósságot konszolidálni lehetett volna, jött az eladósodás második hulláma. Ezt kell kezelni. Erre csak rátett egy lapáttal, hogy jelentősen lelassult a kínai gazdasági növekedés, ami egy évtizedig a világgazdaság egyik motorja volt. Most pedig itt vagyunk a recesszió küszöbén: nagyon erős a növekedés lassulása, sőt, néhány országban már eljutottak a technikai recesszióig. Mindezt úgy, hogy egy ideig legalábbis együtt kell élnünk egy nagyon gyors inflációval. Ilyen helyzet negyven éve nem volt a világgazdaságban. A nagy kérdés, hogyan tudom megoldani ezt a kemény feladatot egy erősen lassuló, sőt akár recesszióba süllyedő gazdaságban úgy, hogy közben féken tartom az inflációt, miközben új pénzeket kellene benyomni a gazdaságba, aminek persze inflációgerjesztő a hatása. A fiskális és monetáris politikának nagyon szorosan kellene együttműködnie, hogy megtalálják az optimális pontot, ahol a legkevésbé esik vissza a növekedés, de közben a leginkább lassul az infláció. Ez hosszú távra szóló feladat, és senki sem tudja egyelőre a megoldást.
Az egész világgazdaság tehát kibillent a – ha nem is kiszámítható, de valahol mégis megszokott – korábbi pályájáról?
Igen. Ahogy mondja, az egész világgazdaság. Már csak ezért is lenne szükség közös akciókra is, nem csak nemzetállamiakra, s nem is csak uniósokra. A legnagyobb gazdaságoknak szorosan együtt kellene működniük, mert mindegyik megszenvedi a jelenlegi helyzetet. A bajokat tetézi még a rendkívül bizonytalanná vált nemzetközi pénzügyi helyzet is. Egyrészt erősödik a dollár, ami persze nem váratlan, hiszen a dollár a kulcsvaluta, a nemzetközi tartalékoknak több mint a fele dollárban van, a világkereskedelem fele ebben bonyolódik, s ami még lényegesebb: a nemzetközi tőzsdén a tőzsdei árakat 80-85 százalékban dollárban határozzák meg. Ha pedig erősödik a dollár az euróhoz és a nemzeti valutákhoz képest, az önmagában árfelhajtó hatással jár, hiszen drágítja az importot. Emellett sok ország dollárban adósodott el, s az erősödő dollár növeli az adósságterheket. Nem tudható, mikor jönnek pénzügyi csődök. A másik oldalon az amerikai befolyás erősödik, az amerikai terhek egy részét, az infláció és az adósság egy részét rá tudják másokra lőcsölni.
De azért ez nem csak az Ukrajna ellen elkövetett orosz agresszió miatt van. Vagy mégis?
Putyin és az ő háborúja természetesen hozzájárult – elsősorban – az energia és általában a nyersanyagok, valamint az élelmiszerárak növekedéséhez, de az árak már korábban elkezdtek emelkedni. A koronavírus-járvány előtti gazdasági konjunktúra felfelé hajtotta az árakat, a demográfiai változások érezhetően növelték a globális élelmiszer-keresletet, nemcsak azért, mert egyre több az ember él a földön, de egy jelentős részük, főleg Kínában átalakította a fogyasztási struktúrát, miután legalább az alsó középosztály szintjére emelkedett a jövedelme, s így már nem két kanál rizst eszik, hanem többek között csirkehúst is. A fejlődő országokban az élelmiszer-kereslet felfelé hajtotta az árakat. Ezzel párhuzamosan megnőttek a munkaerő-költségek, a kamatok és a szállítási láncok megszakadása vagy akadozása is árfelhajtó hatású. És akkor jött a háború, aminek a két szereplője a világ vezető agrártermelői között van – mondjuk, ennek a következményei 2023-ban válnak majd problematikussá. Nem beszélve a hosszabb távú, de egyre erősebben érezhető klímaváltozásról, ami Európát is erőteljesen erősen érinti. Láttuk tavaly, hogy a korábbi vezető mezőgazdasági területek, köztük Magyarország is milyen aszálynak volt kitéve, s ha ez folytatódik – nincs okom kételkedni abban, hogy így lesz, még ha nem is évente lineárisan – az agrártermelésre alkalmas földterületek eltolódnak észak felé.

A kormányzati propaganda ki is használja a fent vázolt folyamatokat, ebből lett a háborús infláció, meg szankciós infláció.

Természetesen szó sincs szankciós, meg háborús inflációról! A magyarországi infláció 2019-ben, a covid-válság előtt az uniós átlag háromszorosa volt a maga 4,7 százalékos éves ütemével – most pedig 23 százalékos mutatójával az európai uniós rangsor élére került. Ennek a nagy részét belső hatalompolitikai lépésekkel lehet megmagyarázni, beleértve a választási osztogatást, amivel 1800 milliárd forintot szórtak szét. Már 2019-ben önfenntartó konjunktúra volt, de a kormány – minden hazai és nemzetközi figyelmeztetés ellenére – tovább lapátolta a százmilliárdokat a haveri köröknek. Mindennek köze nem volt sem a versenyképességhez, sem a fenntartható fejlődéshez – viszont köze van a költségvetés deficitjéhez. Ezek a „befektetések” soha nem termelnek profitot, ugyanakkor a fenntartásuk terheli a költségvetést. Csak egy példa: Magyarország arányaiban az uniós átlagnál tízszer többet költ sportra. És akkor még meg sem említettük mondjuk a stadionok vagy éppen a felcsúti jégpálya fenntartási költségeit, nem is beszélve az energiaigényről.

Ha már energiaigényes gazdaság. Ezt gyakran halljuk, de valahol eléggé megfoghatatlan. Tudna valami olyan adatot mondani, ami mindenki számára érthetővé teszi, hogy ez mit is jelent az életben?
Egységnyi nemzeti jövedelem megtermelésének az energiaigénye Magyarországon 30-40 százalékkal magasabb, mint az unió vezető országaiban. A magyar gazdaság energiaigényessége és energiafüggősége változatlan maradt, sőt, még nőtt is. Pedig lehetett volna változtatni rajta, kevésbé energiaigényes ágazatokat fejleszteni, s diverzifikálni az energiaimportot, takarékosságra, tudatos energiafogyasztásra helyezni a hangsúlyt – erre kellett volna a pénzt biztosítani. No, meg persze a megújulóenergia-fejlesztésekre. Erre voltak, lettek is volna uniós pénzek, de szó sem volt ilyesmiről, a kormány sorra kötötte az üzleteket az oroszokkal. Ma pedig még azt sem lehet tudni, mennyire biztonságos az olaj- és gázellátásunk, mert bár a szankcióktól mentesültünk, de azt nem lehet tudni, hogy az oroszok rendben szállítanak-e ma és fognak-e a jövőben. A csővezetékek nagy része le van blokkolva. Kötünk egyezményt pótlólagos szállításokra, orosz hitelt veszünk fel rá, de azt nem tudhatjuk, milyen feltételekkel, azt meg kiváltképpen nem, hogy milyen egyéb nem pénzügyi feltételek vannak a háttérben.
Mindezen folyamatoknak – és sok másnak persze – mi az eredménye?
Van egy olyan mutató – az ENSZ Fejlesztési Programja által rendszeresen összeállított úgynevezett Human Development Index –, ami a velünk élő nagy kihívásokat, kockázatokat is számba veszi. A klímaváltozás, az új betegségek, az energiához való hozzáférés, az energiapiaci szerkezeti változások, a munkaerő kérdése stb. mind szempont az összeállításakor. Nos, ebből is az derül ki, hogy a világban lassan kimerülnek az olcsó munkaerő-tartalékok. A mesterséges intelligencia és a technológiai változások jelentősen átalakítják a munkaerőpiacot – például az USA-ban ma foglalkoztatottak 60 százaléka fél évszázada még teljesen ismeretlen területen, munkakörben és technológiával dolgozik. Magyarországon ezzel szemben a régi technológia a legelterjedtebb, 16 éves korban két nagyot kell ütni a kalapáccsal a vasra – ez a magyar hozzáadott érték. Nálunk nem kell tanulni, 16 évesen végzel az iskolával – ez, megjegyzem Európában egyedülálló – és mehetsz az utadra. Nem kell tanulni, nem kell gondolkodni, a hatalom annál szilárdabb, minél kevésbé gondolkodsz. Az ilyen állampolgár a legjobb garancia az autoriter politikai rendszer bebetonozásához és támogatásának megőrzéséhez.
De ez a folyamat nálunk már akkor elkezdődött, amikor még sehol nem volt a covid-válság, az orosz agresszió, a háború. Mi újat hozott, miben erősített rá az elmúlt időszak a már korábban megkezdődött folyamatokra, jelenségekre?
Még ha jól kezelik is a válságot, a társadalmi és vagyoni különbségek akkor is nőnek. A kétezer milliárd dolláros amerikai „helikopter-pénzzel”, valamint az európai uniós 750 milliárd eurós helyreállítási alappal egészében sikeresen tudták kezelni a válságot, mégis nőttek a vagyoni különbségek. Magyarországon pedig mindez – a fentiektől gyökeresen eltérő kormányzati hozzáállás következtében – hatványozottabban jelentkezik. S nem is csak a vagyoni különbségek további erősödése hatott negatívan, hanem az a – ha úgy tetszik, hungarikumnak is nevezhető – gyűlöletkampány is, ami tovább növelte a társadalom megosztottságát és egy részének tudatrombolását. Nálunk Orbánék mindenért mást tesznek felelőssé, sulykolják, hogy éppen kit kell utálni, nehogy véletlenül társadalmi kohézió legyen, nehogy már valamiben társadalmi kiegyezés legyen, mert a hatalom mindenek felett, ez képviseli a „nemzeti érdeket”. Megjegyzem, érdemes lenne Magyarországon közvélemény-kutatást készíteni arról, hogy valójában mi is a „nemzeti érdek”, mik a kritériumai, ki határozza meg és milyen alapon. A politikai hatalom kisajátítja ezt is, azzal, hogy én képviselem az érdekeidet, akár úgy is, hogy én majd megmondom, mi is a te érdeked. És ehhez a magyar társadalom egy része még tapsol is.
A fentiek alapján (is), tud valamifajta előrejelzést arra, hogy mi lesz 2023-ban Magyarországon?
Büszkén emlegetjük, hogy 2022-ben a lassulás ellenére is lesz 4,5 százalékos növekedés Magyarországon. Van egy rossz hírem: eközben 10 százalékkal leértékelődött a forint az euróhoz képest, ami azt jelenti, hogy egy főre jutó euróban számolva Magyarország, csak 2022-ben, jelentősen – legalább 5,5 százalékponttal – visszacsúszott az uniós ranglistán. Ezt elfelejtik figyelembe venni a büszkélkedők. És azt is, hogy miből adódott a növekedés. Merthogy a választási pénzeső okozta túlfogyasztásból. Alig van versenyképeséget erősítő, jelentős hozzáadott értéket képviselő beruházásunk. Ezzel szemben 2010 és 2021 között valamennyi EU-tagállamban nőtt az egy főre jutó hozzáadott érték, miközben nálunk csökkent. Változatlanul erős inflációval kell számolni az újévben, ami jó esetben valamikor tavasszal tetőzik, s utána is bőven kétszámjegyű marad. Azt tessék gyorsan elfelejteni, hogy 2023 decemberében egyszámjegyű lesz a drágulási ütem! További, instabilitást erősítő probléma, hogy a hosszú évek külkereskedelmi többlete egyre gyorsuló és jelentős deficitbe fordult, amit hitelből kell fedezni. Mindeközben a költségvetési hiány is nő, pedig nem is szerepelnek benne – miután külön számlán vezetik – azok a kifizetések, amelyeket uniós támogatásból szoktunk fedezni. Az ilyen projektek egy részére – októberi adatok alapján – már sikerült 373 milliárd forintot elkölteni. Továbbá éppen most került napvilágra, hogy – természetesen jövőbeli uniós támogatásra alapozva – Mészáros Lőrinc és a Strabag építi 4,8 milliárd forint/kilométeres áron (!) a 30 kilométeres Békéscsaba-Lökösháza vasútvonalat. Megjegyzem, ennyiért az Alpokban építenek vasúti pályát. Ezt a pénzt, amit az unióval remélünk kifizettetni, azt mi, magyar adófizetők adjuk össze, ebből utal előre a magyar költségvetés abban a reményben, hogy előbb-utóbb Brüsszel úgyis odaadja, hiszen „ez jár nekünk”.
Lehet-e csődközeli állapotnak mondani azt, ami itthon kialakult a nagy hiányokkal, ikerdeficittel stb.?
Van egy több szintű és gyorsan növekvő pénzügyi hiány, amit kezelni kell addig is, amíg esetleg megérkeznek az uniós támogatások. Ki kell tehát menni a nemzetközi pénzpiacokra, ahol a helyzet folyamatosan romlik, hiszen az inflációellenes küzdelem jegyében a jegybankok emelik az alapkamatokat. Erre – a mi esetünkben – pluszban rájönnek a felárak. Annak a felára, hogy nem vagyunk a legjobb adósok, hogy gazdasági kilátásaink nem éppen briliánsak, hogy nem csak egy évre előre, hanem a hosszú távú növekedésnek sincsenek meg a versenyképességi, fenntarthatósági tartalékai (ami megvolt, azt sajnos tönkretették). Ugyanakkor a bizalmi tőke szinte teljes hiánya, ami tovább rontja a hitelfelvétel feltételeit. Ez maradéktalanul igaz az euróatlanti térségben, de nem hiszem, hogy Kínában ne pakolnának rá felárat, ami pedig az oroszokat illeti, ők legfeljebb stratégiai célok érdekében adnának pénzt nekünk. Persze – legalábbis elvben – felvehetünk hitelt Indiától, az arab országoktól, Közép-Ázsiából, akár még Észak-Koreától is…
De akkor annyi az adósrabszolgaság elleni orbáni küzdelemnek. Az iróniát félretéve, nem veszélyes játék ez, mármint, hogy tovább növelik az ország eladósodását?
Ha látni lehetne valamifajta kilábalást a következő években, akkor mondhatnánk akár azt is, hogy nem gond eladósodni egy-másfél évig. De a kormány érzékeli, hogy baj van. Emlékezzék csak vissza, egy mondattal elszólták magukat arról, hogy felvették a kapcsolatot a Nemzetközi Valutaalappal. Merthogy a magyar gazdaságnak minden területen kiapadtak már a fenntartható és versenyképes fejlődési tartalékai. A magyar munkaerő nagyon gyengén képzett, a társadalom tudata romlott, tíz év alatt egy vármegyényi mezőgazdasági földterületet kiiktattak, miközben a modern mezőgazdaságban komoly versenyképeségi előnyre tudtunk volna szert tenni, helyette energiaigényes ipart telepítettek, s olyanokat, amelyek tovább rontják a már amúgy is tönkretett vízgazdálkodást.
Azért ezek után az ember úgy érzi, hogy akkor ennyi volt nekünk. Tud-e azért valami jóval biztatni?
Két idézettel: Madách Imre örökbecsű szavaival: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”. 2023 a sokrétű kihívás környezetébe ágyazódó küzdelem időszaka, ami példátlan összefogást, kölcsönös felelősséget, társadalmi szolidaritást követel, hogy megteremthessük az élhető jövőben való bizakodás tartós alapjait. A másik idézet egy Magyarországot és a magyar valóságot kiválóan ismerő brit történész-politológustól származik, aki úgy fogalmazott, hogy „Magyarország egy furcsa ország, ahol váratlan eseménynek történhetnek, váratlan időben.” Fel vagyunk rá készülve?