(Kárpáti Iván írása) Akik őt Európában jobban ismerik, mint mi, nyilván tudják, hogy mekkora az ára Orbán Viktor szuverenitásának. Tisztában vannak vele, hogy a klánnak szüksége van az európai adófizetők pénzére, egy ponton túl nincs „szabadságharc”, csak üzleti érdekek.
A szokásos stratégiája megint beválni látszik Orbán Viktornak. Nem az országnak, neki. Az uniós politikusok és a nyugati sajtó azt találgatja, vajon elvből blokkolja-e, hogy elinduljanak a tárgyalások Ukrajna EU-csatlakozásáról, vagy ennek ürügyén próbálja kicsikarni a jogállamisági problémák miatt blokkolt euró-ezermilliókat.
Elvekről nehéz lenne a miniszterelnök kapcsán vitatkozni, mert többnyire üzleti, hatalomtechnikai érdekei vannak és ehhez van szabva az ideológia. A háború újabb remek lehetőséget adott neki, hogy a világpolitika színpadára felkerüljön, legalább a statiszták közé, néhány sornyi saját szöveggel. Macron francia elnök most azzal tiszteli meg, hogy Élysée-palotába invitálja csütörtökre, egy kis baráti unszolásra. Orbán elégedett mosollyal az arcán fog kikászálódni az autóból, elcammogni a díszőrség előtt, meglapogatni az elnök hátát. Tényező lett megint, pusztán annak a ténynek köszönhetően, hogy egy EU-tagország miniszterelnökeként olyan eszközöket biztosít számára a szervezet, ami saját súlyánál és jelentőségénél nagyobb zsarolási potenciált biztosít neki.
Ennek hátterére amúgy a napokban egész őszintén rávilágított a külügyi intézetben tartott eligazításon: keménynek kell lenni, hogy majd legyen miből engedni. Ez a gyakorlatban úgy működik, hogy a háttérben a végén mindig enged – a sokat szidott orosz szankciókat is simán megszavazta –, itthon pedig utcai harcosnak, illetve legújabban nindzsának van eladva, az erre fogékony közönségnek. Akik őt Európában jobban ismerik, mint mi, nyilván tudják, hogy mennyibe kerül Orbán Viktor szuverenitása.
Tisztában vannak vele, hogy a klánnak szüksége van az európai adófizetők pénzére, egy ponton túl nincs „szabadságharc”, csak üzleti érdekek.
