(Írta: Somfai Péter) A napokban látott napvilágot egy nemzetközi felmérés, ami szerint, mi magyarok a világ egyik legbizalmatlanabb népsége vagyunk. Fenntartással fogadjuk, ha mondanak valamit a politikusok, a képviselők, vagy a reklámszakma emberei. Különösen, ha a pénzünkről, az összekuporgatott vagyonkánkról van szó. Elég egy félreérthető nyilatkozat, és máris beindulnak a vészreflexek. (A nyitó kép forrása: Paprika-blog.)
Nagyapám kocsigyártó kovács volt. A „nyóckerben” lévő Kőris utcai műhelye az első világháború idején virágzott, harci szekereket szállított a seregnek. Aztán beütött a húszas évek végén a nagy krach, és egyik napról a másikra mindenük odalett. A műhely, a ház. Az utolsó pénzbeli megtakarításokat végül az 1931-i bankcsőd vitte el. Apám csak egyszer mesélt erről, amikor kiderült, hogy a háború utáni jegyzett békekötvényei a kifizetés napjára már annyit sem értek, mint a papír, amire nyomtatták. „Soha többet ilyesmit!” – óvott dühösen.
Időről-időre nagyon sok magyar család élt már meg hasonlót, persze elhalványodnak az emlékek, a következő generációk úgy gondolják, ilyen disznóság az ő életükben biztosan nem fog megismétlődni. Aztán mégis.
A fideszes kormány működése első napjától tucatjával követett el olyan „csínyeket”, amelyekről korábban azt gondoltuk, közülük egy is elég lett volna ahhoz, hogy belebukjanak. A Bajnai-kormány konszolidált gazdaságot hagyott az útódaira, amit maga Orbán is elismert. Aztán két óvatlan „elefánt” belegyalogolt a porcelánok közé: Kósa Lajos, a Fidesz akkori ügyvezető alelnöke június 4-én kiállt ország-világ elé azzal, hogy órákra vagyunk az államcsődtől. Másnap Szijjártó Péter, aki akkoriban még csak Orbán szóvivője és táskahordozója volt, rá is tett egy lapáttal.
Az egyik londoni piaci elemző nem is értette az egészet. Azt mondta: „Évekbe telik a hitelesség megszerzése, de azt napok alatt le lehet rombolni. Saját maguknak okoztak kárt, amiből sok-sok hónapba telhet a felépülés.” 273 forintról az euró órák alatt olyan zuhanásba kezdett, hogy a Holdról is látszott, és a koppanástól a mai napig sem tért magához.
2010 novemberében megkezdődött a magánnyugdíj-pénztárak államosítása is. A kormány 2011. január 12-én közölte: „Az állami rendszerbe való visszalépéssel semmilyen kár nem érhet senkit. Éppen ellenkezőleg, akinek vesztesége volt a kötelező magánnyugdíj-pénztárban, azt kompenzálja az állam, akinek esetleg hozama volt, az felvehető készpénzben, vagy önkéntes pénztárba utalható. Aki az állami nyugdíjrendszert választja, biztos lehet abban, hogy jogosult lesz állami nyugdíjra, egyéni számlája lesz, és nyugdíj-megtakarításához kapcsolódik hozzátartozói ellátás is.”
Már akkor sem gondolták komolyan, és máig sem történt ebben semmi.
Akiknek vaskosabb nyugdíjpénztári megtakarítása volt, az a háromezermilliárd forinttal ment a lecsóba. Illetve a tőzsdére, hogy a kormánynak legyen pénze visszavásárolni – csapnivaló feltételekkel – a külföldön lévő MOL részvényeket. A kormány a magyar emberek tizennégy évnyi megtakarításait egyetlen tollvonással a „magáévá” tette.
Tizenkét évvel később új szelek kezdtek fújdogálni a pénzügyminisztérium meg az MNB felől. Az országnak 2022-táján hitelekre lett szüksége. Beütött a világjárvány krachja, a gazdasági élet befagyott, valaki kitalálta, hogy ne kullogjunk vissza a 2010-ben kiebrudalt Világbankhoz, csalogassuk elő a magyar emberek párnacihájából, bankbetéteiből a sok ezermilliárdnyi megtakarításukat. Jobbnál jobb reálkamat-ajánlatokkal állt elő az állam, és nem is csalódott: dőltek a milliárdok az Államadósság Kezelő Központhoz (ÁKK).
Az idén nyár végén azt is megtették, hogy a bankokat kötelezték, ők „tájékoztassák” a saját ügyfeleiket: rosszul járnak, ha nem veszik ki tőlük a befektetéseiket, mert az állam mindenkinél magasabb reálkamatokat fizet! Mire ezek a levelek megérkeztek a címzettekhez, a beígért csodakamatokról már szó sem volt.
Aztán a napokban újabb hír kezdett keringeni: az ÁKK – minden hátsó gondolat nélkül – kíváncsi a befektetői véleményére. Hogyan lehetne „még sikeresebbé tenni” ezt a népszerű megtakarítási formát? Mi lenne, ha mondjuk, megváltoznának a visszaváltás szabályai? Vagy megszűnnének a lejárattól független visszavásárlási lehetőségek, a mindenféle adótól mentes utalások?
Egyik napról a másikra eltűntek a kínálatból a 10 százalék feletti hozamok. Azt suttogják, hogy az államháztartás fizetési mérlege bajban van. A pénzügyi kormányzatnak valamit tennie kell, mert egy-másfél év múlva hihetetlenül megnőnek a lakosságnak járó kamatkifizetések. Lehet, hogy csak híresztelés, de a közeli jövőben megint sok ezer milliárdra lesz szüksége a kormánynak a ferihegyi repülőtér visszavásárlásához.
Az einstandolást, a konfiskálás ördögét valakik megint felfestik a falra?