Ha az ember színházba megy, nem törvényszerű, hogy színdarabot fog látni. Láthat ott koncertet, performance-ot, rögtönzéssorozatot, még kiállítást is, és ha szerencséje van, leginkább egy jó szerző által jól megírt, jó színészek által jó rendezésben előadott tragédiát, vagy komédiát. Aki a „Mondod-e még a szót: szeretlek?” című előadásra vált jegyet, lehet, hogy jól fogja magát érezni másfél órán át (van ilyen is) – de ezek egyikére se számítson! Inkább csak amolyan humorosnak szánt, felszínes és didaktikus illusztrációra a párkapcsolatok buktatóiról.
V. Kulcsár Ildikó újságíró évtizedek óta a Nők Lapja főmunkatársa. Nem több, és nem kevesebb, de legkevésbé sem pszichológus vagy színműíró. Témái és hangneme jellegzetesen a nőket foglalkoztató dolgokról, saját életéből és olvasói levelekből összeszedett, „nőcis” írások: karcolatok, humoreszkek, szomoreszkek, jegyzetek, melyeknek témái a mi gyarlóságaink a férfi–nő kapcsolatrendszerben, az ő szemüvegén keresztül. Nem olyan filozofikus-humánus, mint mondjuk Müller Péter bölcseletei, nem olyan igényes embertörténetek, amilyeneket pl. Schäffer Erzsébet ír le, inkább csak amolyan jó szándékú „Ismerj magadra!” példabeszédek, nélkülözve Popper Péter pszichológiáját, Nagy Bandó András humorát, Bácskai Júlia pszicho-színházi ismereteit. V. Kulcsár írásai egyenként olvasva sokkal jobban hatnak, mint itt, töményen, didaktikus illusztrációként eljátszva, valamely 1960-as évekbeli televíziós illemtan és kabaréműsor kései kevercseként.
Az előadás egy családi perpatvar hangjaival indul, aztán megjelenik a nő, Kádek Heny, aki kiadva magát molynak (!), a nézőkhöz beszélve harsányan elmondja Moly Marcsa szatirikus monológját. De hogy és minek kerül ez ide? Egy moly szemszögéből fog minket vizsgálni V. Kulcsár Ildikó? Aztán, mintha mi sem történne, a moly örökre eltűnik, a színésznő átvedlik emberré, és a következőkben ez így is marad. De a minden tekintetben hamis hangütés nem a legjobb expozíció.
A folytatásban aztán megjelenikGáspár Andrásis, hogy az írónő hangulatai szerint a házasság rossz és jónak minősített példáit illusztrálva, hol párbeszéd, hol monológ formában ketten „ragozzák a semmit”, azaz ugyanazokat a sablonos szituációkat a munkában megfáradt, meccset nézni kívánó férjről, és a többnyire házsártos kifakadásokkal elégedetlenkedő feleségről. A „cselekményt” oldja egy rejtett harmonikás zenéjére előadott, néhány, szövegében aktualizált sanzon nem énekesi teljesítményű előadása, ugyanakkor súlyosbítja, hogy a tévé képernyőjén időről időre megjelenik V. Kulcsár Ildikó fél-közeli képe, hogy valamely napfényes kertben papírból felolvasva saját szentenciáit, a dobozból instruálja színészeit a jó és rossz példák előadására. És közben nagyon elégedett önmagával.
Mit lehet ezzel kezdeni? Hát nem sokat. Czeizel Gábor rendező berendezett egy szobát, mint reális játékteret, amibe időnként szürreális elemként olyasmik keverednek, mint Gáspár pantomim-játékai, a felaggatott lepedő mögött kézbábjátékkal előadott duett, vagy a „mutassuk meg a jó példát is” felszólításra a visszafelé pörgetett film mintájára, a kezdőpontra visszahátráló színészek mozgatása. Ezek jók volnának, bár ez a visszahátrálás egyszer jó, másodszor még elmegy, harmadszor már unalmas. De mihelyt kezd valami jobb lenni, a narrátor írónő azonnal megjelenik a tévében, hogy elkezdje osztani az észt.
Ha mindez zseniális színészekkel volna eljátszva, talán több ötletelem erősítené az előadás színjáték jellegét, de itt sajnos csak két középszerű játékost látunk.Gáspár Andráshatározottanjobb, mert neki vannak őszinte hangjai és mozdulatai is, csak az a szikra hiányzik a játékából, ami az illusztráció fölé emelné a produkcióját. Kádek Heny kifejezetten tele hamis harsánysággal eldarált mondatokkal, minden jelenetben egyforma és hatásvadász. Kifelé játszik, de lélektelen. Nincsenek színei, öniróniája, ráadásul többször is hamisan intonál.
Ennek a „párkapcsolati tréningnek” az a szándéka, hogy ráébresszen önnön hibáinkra, tévedéseinkre, hogy miként tudjuk egymást boldoggá tenni, vagy egymás életét pokollá tenni. Hogy miként viseljük el (szeressük meg) a társunk családját és az általa hozott mintákat? Hogyan alakítsuk ki a ránk jellemző életstílust? Hogyan éljük túl a gyerekünk kamaszkorát? Miként osszuk meg úgy a háztartási munkákat, hogy az otthon meleg fészek maradjon, és ne váljék két hajszolt ember harci terepévé? Hogyan maradjon a boldogság forrása a hitvesi ágy? Miként lehet elviselni, hogy a „férfiak mindig mindent jobban tudnak” miközben a nők egyre kevésbé képesek családfőként elfogadni őket? És mindenekelőtt a címmondat: Mondod-e még a szót: szeretlek? – amely kérdés itt el sem hangzik. Ha ezt nem ennyire avítt, szájbarágós-didaktikusan tenné, jobb volna – csak ehhez egy író és egy darab kellene! A közönség nevet, hiszen magára, vagy ismerősére ismer, de ez is olyan sablonos, és ettől még nem lesz jó az egész, mert magáról az emberről csak a közhelyek szintjén szól.
Nem szeretnék senkit se rá-, se lebeszélni, csak jelzem: én untam, nekem nem tetszett az előadás. Nem beszélve arról, hogy ha ez valódi és nem művi párkapcsolati tréning volna, akkor hol marad a közönség véleménye, beleszólási joga és lehetősége? Akkor talán mindenki, még a színészek is magukat adhatnák, és nem ezt a sínekre tett sablont kéne felmondani. Mindenesetre, akik kíváncsiak, vagy nem értenek velem egyet, legközelebb január 21-én és 30-án est hét órától láthatják az előadást a Komédiumban. Kellemes kikapcsolódást!
