Ez a film nem más, mint egy mese romantikát kedvelő felnőtteknek, egyetlen egy kockáját sem szabad komolyan venni. Ráadásul, bár műfaját tekintve prózai vígjáték, olyan, mint egy operett. A való élethez nem sok köze van, inkább a rózsaszín álmokhoz. Lássuk csak, miről szól!
Letizia hercegnő (Sarah Felberbaum) egy kis európai királyság trónörököse, aki apjával és udvartartásával Nápolyban él a kastélyukban. Nagyon szeret jótékonykodni, de legnagyobb bánatára egy ideje nem sok figyelmet szentel neki a bulvársajtó, a felmenőiről sokkal többet cikkeztek, pedig a publicitás jót tenne a céljainak. A helyzet megoldására Anastasio, az udvari főkamarás (Christian de Sica – anagy olaszfilszínész és rendező, Vittorio De Sica fia) tesz javaslatot, aki szerint a mai világban csak úgy lehet az újságok címlapjára kerülni, ha a hercegnőt hírbe hozzák egy rangon aluli egyszerű, csóró fiatalemberrel. Így jelenik meg mellette a Nápoly szegénynegyedében potyázgató, de nem dolgozó Antonio (Alessandro Siani), akinek egyetlen alkalmi jövedelme az, hogy gyógyszerteszteken vesz részt: rajta próbálják ki a bevezetésre váró gyógyszerek mellékhatásait.
A főkamarás és a hercegnő mindent megtesznek azért, hogy a kiszemelt ál-vőlegény figyelmét felhívják a lányra, akiről az először nem is tudja, hogy ki, aztán meg mellékhatás-hallucinációnak véli, hogy hívta föl magára a hercegnő figyelmét ő, az utcai linkóci, aki ráadásul randevúzgat vele? Arra sem figyel fel, hogy az előre megszervezett randevúkon mindig jelen van egy lesifotós is. A hercegnő hamar megjelenik a bulvárlapok címlapján. Amikor új „szerelme” a kastélyba is meghívja, sőt beköltözteti, Antonio modortalansága és utcai stílusa botrányt kelt az udvarban, és a fiú is csak akkor kezdi jobban érezni magát, váratlanul meglátogatják hasonszőrű, oda nem illő barátai: Jessica (Serena Autieri), Ciro (Nello Iorio) és Pino (Raffaele Misella), akik persze ugyancsak odaköltöznek. Miközben Letizia hivatalosan kiszemelt vőlegénye, Gherez (Alan Cappelli Goetz) kissé már kezd féltékeny lenni az egészre, Antonio rájön, hogy milyen szerepet szántak neki, már szeretné valóban meghódítani a hercegnőt, ezért nyelv- és illemtan órákat vesz Anastasiótól, akit viszont Jessica szépsége nem hagy érintetlenül, ő meg Antoniótól vesz órákat nápolyi dialektusból és utcai szlengből. A hercegnő egyre jobban beleszeret az időközben „plebejus hercegnek” elhíresztelt Antonióba, Jessicának is megtetszik a meghódításán iparkodó kamarás, úgy hogy a nézőt semmi sem menti meg a boldog végtől (happy end).
Szóval ez a történet rózsaszín giccs a javából, olyan, amilyent az erre fogékony nézők nagyon szoktak szeretni, így bizonyos körökben ennek a filmnek a sikerét nem nehéz megjósolni. Csakhogy itt van még valami, és ez az olaszok öniróniája.
Régen nagyon szerettemaz olaszvígjátékokban, hogy a rendezők és színészek kedvesen mindig úgy álltak a dologhoz: tudjuk, hogy mi ilyenek vagyunk, kicsit linkek, nagyon hangosak, de így vagyunk szerethetőek. Ez az önirónia itt is megvan, de most kevésbé élvezhető a nem olaszoknak. Az öngúny itt ugyanis részben a nyelvből fakad.
Minden nyelvben vannak tájszólások, de míga magyarjobbára megérti a tájszólásban beszélő másik magyart, a nápolyi dialektus és szókészlet meglehetősen eltér az északi vidékeken beszélt toszkántól, az irodalmi olasztól. Ráadásul még az utcai szleng is nehezíti a megértést. Tehát itt a választékos, művelt udvari etikett-nyelv és a hablatyoló, félművelt nápolyi utcai szleng csap össze, amelybe beletartozik a halk udvariassággal szembeni harsány, kézzel-testtel szélesen gesztikuláló nemtörődöm udvariatlanság, és a dolgok túljátszása.Az olasznéző ezen a görbe tükrön pompásan mulathat,a magyarmeg csak részben érti, mert valójában lefordíthatatlan és visszaadhatatlan. Érezhetők a szegény magyar fordító verejtékcseppjei, az erőlködése, hogy megoldja ezt a lényegi problémát, de ugyanúgy csak hozzávetőlegesen sikerül neki, mint Shaw Pygmalionjában (vagy a My Fair Ladyben) az angol fonetikai másságok humora, amit mi is rossz tájszólással kevert jassznyelvi megoldással tudunk csak színre vinni. Itt is erőltetett szójátékok próbálnak a nyelv helyébe lépni jól-rosszul. Persze, a gesztikuláló szóáradat szituációs humora így is tud hatni valamennyire.
Alessandro Siani, ez a 40 felé közeledő nápolyi komikus, forgatókönyvíró, színész és rendező kreált magának egy jó szerepet, és giccsmesébe csomagolva, sikerre vitte a nápolyi karakter, habitus görbe tükrét. Művelt művészként tökéletesen hozza mind az anyanyelvi nápolyiságot, mint az irodalmi olaszt, és kellően sármos ahhoz, hogya magyarnőket is le tudja venni a lábukról. Partnere, Sarah Felberbaum szép, mint egy Walt Disney-rajzfilm főhősnője – ő egyébként Olaszországban élő angol modell és színésznő –, de szerencsére jól is játszik, és jól ellenpontozza az ellentétes karaktert.
A film színészileg legjobb komikusa Christian de Sica, a nagyVittorio de Sica egyik fia. Anastasio bajuszos szereprészében kísértetiesen hasonlít az édesapjára, akitől a tehetségét is örökölte, sőt még nagyon kellemesen tud énekelni is. A Raindrops Keep Fallin’ On My Head olasz verziója Serena Autierivel duettben, egy kis Gene Kelly Ének az esőben koreográfiai idézettel bár némileg kilóg a történetből, mégis nagyon élvezetes része az egésznek. A gyönyörű nápolyi énekes színésznő egyébként az a karakter, akinek láttán minden valamire való férfi csak sóhajtani tud: bárcsak rásegítene a misztrál, mert vérbő, temperamentumos és izgató karakter. A plebejus herceg többi szereplője is jól szolgálja a célt, ami a rendező színészvezetését dicséri.
Mindent egybevetve az Art-mozik látogatóit lebeszélném ugyan a film megtekintésétől, de akik szeretik a régi magyar vezérigazgató–gépírókisasszony történeteket, továbbá a klasszikus magyar grófnő–lovászfiú operetteket, és szívesen olvassák az uralkodóházak pletykáit a bulvársajtóban, azok biztosan jól fogják érezni magukat most is. Nápoly és a Nápolyi-öböl is szép, romantikus körítést ad az álmodozáshoz.
