Ez Putyin háborúja, de Amerika és a NATO sem ártatlan nézelődő – írja Thomas Friedman, a The New York Times kommentátora. Szerinte az orosz elnök Sztálin óta a legnagyobb hatalommal bíró, ellenőrizetlen moszkvai vezető, és ennek a háborúnak az időzítése az ő törekvéseinek, stratégiájának és sérelmeinek a terméke. Putyin úgy tekint Ukrajna azon törekvésére, hogy ki akar lépni az orosz befolyási övezetből, mint ami számára személyes stratégiai veszteség, de ugyanakkor nemzeti megszégyenülés is.

Hétfői beszédében Putyin azt állította, hogy Ukrajnának nincs jogalapja a függetlenségre, hiszen népe Oroszországhoz kötődik, vérségi, családi kapcsolatok révén. A szabadon választott ukrán kormány elleni támadása így a becsületbeli gyilkosság geopolitikai megfelelőjének tűnik. Putyin – Friedman megfogalmazása szerint – alapvetően azt mondja az ukránoknak és másoknak, akik az Európai Unióhoz, illetve a NATO-hoz akarnak csatlakozni, hogy „nem a megfelelő fickóba szerettetek bele, nem fogtok lelépni sem a NATO-val, sem az EU-val, és ha halálra kell ütlegelnem a kormányotokat, hogy hazarángathassalak benneteket, akkor azt meg fogom tenni”. 

(A CNN ma éjszakai jelentése) Putyin három lépésben elszakította Ukrajnától az eddig elkülönült „Donbasz régiót”, az oroszok lakta Donyecki és Luhanszki Népköztársaságot. Délután összehívták az orosz nemzetbiztonsági tanácsot, ismertették előttük a két donbaszi köztársaság vezetőinek Putyin elnökhöz intézett kérését: Moszkva ismerje el a kijevi rezsimmel szembenálló Donyeck és Luhánszk függetlenségét Ukrajnától.

A nemzetbiztonsági tanács összes tagja támogatta a kérést, valamennyi tagja megszavazta. Putyin ezt követően bejelentette a két „népköztársaság” elismerését. Röviddel ezután – mint a Magyar Békekör moszkvai tudósítója jelentette – az orosz elnök arra kérte a parlamentet, hogy hagyja jóvá a két donbaszi népköztársasággal kötendő barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést.

A parlament jóváhagyta.

Ezek után pedig harmadik lépésként orosz csapatok vonulhatnak be a területre, hogy érvényt szerezzenek a barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződésnek.

Mintha a régi Szovjetunióról szóló híreket hallanánk.

Ez – állapítja meg az amerikai kommentátor – ronda dolog, de van itt egy jelentőséggel bíró háttértörténet is: Putyin Ukrajnához való kötődése nem pusztán misztikus nacionalizmus. Friedman szerint két hatalmas fahasábot kell látni, ami táplálja ezt a tüzet. Az egyik az Egyesült Államok rosszul végiggondolt döntése az 1990-es évekből, amellyel kibővítette a NATO-t, miután összeomlott a Szovjetunió, pontosabban: annak ellenére, hogy összeomlott a Szovjetunió. 

A második, ennél is sokkal nagyobb fahasáb az, hogy Putyin a NATO közelebb kerülését Oroszország határaihoz cinikus módon arra használja fel, hogy saját maga köré gyűjtse az oroszokat saját hatalmas vezetői kudarcának az elleplezése végett. Putyin csúnyán felsült azzal a törekvésével, hogy olyan gazdasági modellt teremtsen Oroszországban, amely egyfelől képes lenne ténylegesen vonzani – és nem taszítani – a szomszédait, másfelől arra ösztönözné népe legtehetségesebbjeit, hogy maradjanak otthon, és ne nyugati vízumért álljanak sorba. 

E két tényező közül az előbbivel kapcsolatban a The New York Times elemzője emlékeztet arra: az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején a legtöbb amerikai kevés figyelmet szentelt a NATO kiterjesztésének, az olyan kelet- és közép-európai országokkal való kibővítésének, mint Lengyel-, Magyarország, a Cseh Köztársaság, illetve a balti államok. Ezek korábban mind a szovjet érdekszférához tartoztak, és nem volt rejtély, miért akarnak részévé válni annak a szövetségnek, amely kötelezné az Egyesült Államokat, hogy védelmükre keljen orosz támadás esetén.

Ami viszont rejtély – folytatja Thomas Friedman –, hogy az Egyesült Államok, amely az egész hidegháború alatt arról álmodozott, hogy Oroszországban egy napon demokratikus forradalom következik be, és olyan vezetője lesz, aki nehézkesen és vontatottan ugyan, de megpróbálja demokráciává változtatni és a Nyugathoz csatlakoztatni Oroszországot, nos szóval, hogy ez az Egyesült Államok miért döntött úgy, hogy gyorsan az oroszok képébe vágja a NATO-t, amíg Oroszország gyenge.

„Tisztségviselők és politikai buzgómócsingok nagyon szűk csoportja – beleértve saját magamat – feltette akkor ugyanezt a kérdést, de lenyomtak minket” – idézi fel Friedman a bő két évtizeddel ezelőtt történteket. A Clinton-kormányzat csúcsszintjén egyetlen egy fontos, de magányos hang volt, ami ugyanezt kérdezte, mégpedig Bill Perry védelmi miniszteré. Perry évekkel később, 2016-ban a The Guardian által szervezett konferenciák egyikén úgy tekintett vissza: az utóbbi években leginkább Putyin lépéseit illeti szemrehányás, de a kezdeti esztendőkben történtekért az Egyesült Államok volt leginkább hibáztatható.

„Az első olyan cselekedetünk, amely valóban rossz irányba vitt minket, az volt, amikor a NATO elkezdett bővülni olyan kelet-európai nemzetekkel, amelyek némelyike Oroszországgal határos” – idézi Thomas Friedman a Pentagon volt vezetőjét. Perry szerint akkoriban szorosan együttműködtek Oroszországgal, és az oroszok kezdtek hozzászokni a gondolathoz, hogy a NATO inkább barátjuk lehet, mintsem ellenségük. Attól viszont nagyon rosszul érezték magukat, hogy a NATO megjelent közvetlenül a határaiknál, és nagyon erőteljesen kérték, hogy ezt ne folytassák.

A The New York Times kommentátora felidézi azt is: 1998. május 2-án, közvetlenül azután, hogy a szenátus ratifikálta a NATO-bővítést, ő maga felhívta az akkor 94 éves, szellemileg teljesen friss George Kennan volt moszkvai nagykövetet, aki sokban hozzájárult a szovjetekkel szemben a hidegháború éveiben követett amerikai politika alakításához, és aki Amerika legrangosabb Oroszország-szakértője volt. Fredman azt kérdezte Kennantől, miként vélekedik a NATO-bővítésről. A veterán diplomata egy új hidegháború kezdetének, tragikus tévedésnek minősítette a lépést, aminek a megtételére szerinte nem volt semmi ok, hiszen „senki nem fenyegetett senkit”. Kennan azt jósolta, hogy az oroszok erre fokozatosan egyre ellenségesebben fognak reagálni. „A hidegháborúban a szovjet kommunista rezsimmel volt bajunk. És most hátat fordítunk annak a népnek, amelyik végrehajtotta a történelem legnagyobb vértelen forradalmát, amikor felszámolta a szovjet rendszert” – hangzottak akkor George Kennan szemrehányásai.

A The New York Times kommentátora hozzáteszi: mindez természetesen nem igazolja azt, hogy Putyin feldarabolja Ukrajnát. A szerző bővebben ír arról a bizonyos második, még nagyobb fahasából is, amelyik a tüzet táplálja. Ennek lényege, hogy a múlt évtizedben az orosz gazdaság stagnált, és Putyin választási kényszer elé került: vagy mélyebb reformokat hajt végre, azzal viszont gyengíti a felülről lefelé kialakított ellenőrzési rendszerének a hatékonyságát, vagy még inkább a korrupt tőkés kleptokrata haverokra támaszkodik. Az utóbbit választotta.

A helyben.hu portál nemzetközi lapszemléje:

A The Washington Post vezércikke rámutat, hogy itt a vége a 2. világháború utáni biztonsági rendszernek, mert a világ Putyin tévén közvetített kirohanása alapján tanúja lehetett, hogy az államfő nem fogadja el sem Ukrajna szuverenitását, sem az európai rendet. Egyértelművé tette, hogy le kívánja rombolni mindazokat az intézményeket, amelyeknek a kontinens egészen idáig a békét köszönhette, de a Kreml ura ideológiailag meg is indokolta a háborút.

Ugyanakkor tökéletesen megalapozatlan az a kijelentése, hogy az orosz és az ukrán nép történelmileg rokonságban áll egymással. De nem is ez a lényeg a szemében, hanem az: nehogy sikerre vezessen a demokratikus próbálkozás egy ilyen nagy, és kulturálisan jelentős országban, az oroszok tőszomszédságában. Az ugyanis veszélybe sodorná odahaza az uralmát. Ám mivel immár szinte elkerülhetetlen a fegyveres viszály, a Nyugatnak be kell élesítenie a szankciókat, az első kemény eszközt ebben a geopolitikai válságban.

The Guardian Teljesen tanácstalan a neves európai elemző, Timothy Garton Ash, hogy nem késett-e el a világ és megálljt lehet-e még parancsolni a pusztító háborúnak Ukrajnában. Az oxfordi történész professzor úgy értékeli, hogy a Nyugat még sosem volt ennyire egységes a szocializmus bukása óta, ám a hitleri birodalom bukása óta nem látott fegyveres konfliktus kopogtat az ajtón. Steinmeier, a németek elnöke ezt úgy érzékeltette, hogy Putyin már az ukránok nyakába vetette a hurkot.

A kibővített NATO ugyanakkor valóságos áldás, mert biztonsági garanciái nélkül, pl. az észtek ugyanott tartanának, mint Ukrajna: jövőjük hajszálon függne. Viszont minden azon múlik, Európa hajlandó-e minden eszközt igénybe venni az orosz agresszió láttán. Továbbá mi van akkor, ha az Egyesült Államokban legközelebb megint olyan elnök lesz, aki nem tartja fontosnak az ország nemzetközi szerepvállalását.

A német kormányfő úgy foglalt állást, hogy szó sem lehet az érdekövezetek visszaállításáról. Ám pont ilyen hátsó udvar lesz Ukrajnából, ha nem teszik lehetővé számára, hogy idővel az EU tagja legyen. Ash rámutat: az utolsó percben vagyunk, mielőtt Kelet-Európa megint hatalmas szenvedések helyszíne lenne.

Der Standard Putyin szerencsejátékot űz, csak éppen ezzel Európa jövőjét, mindannyiunk életét teszi kockára. Ahogy a Nyugat próbálta megbékíteni, az azt idézi, mint amikor Chamberlain és Daladier 38-ban Hitlernek hajbókoltak, ám közben odadobták neki a Szudéta-vidéket – írja Paul Lendvai. Rámutat, hogy nagy a veszély: ha sikerül elejét venni az inváziónak, akkor azt nagy jelentőségű diplomáciai eredménynek nyilvánítják, de cserében, a színfalak mögött kemény engedményeket tesznek az elnöknek és a győzelmi propagandával csupán ezt igyekeznek álcázni. Ebbe belefér az is, hogy egyes közép- és kelet-európai országok ismét az orosz befolyási zónába tartoznak majd.

Euronews Magyarország, Horvátország és Szlovénia ellenzi, hogy az unió szankciókkal sújtsa a boszniai szerb kisebbség vezérét, noha az Egyesült Államok már több megtorló intézkedést léptetett életbe Dodik ellen, mert úgy ítéli meg, hogy az az egész köztársaság jövőjét fenyegeti szakadár lépéseivel. A belpolitikai válság már akkora, hogy veszélybe kerül az egész Daytoni békemegállapodás. Mellesleg Oroszország a szerb politikust támogatja a viszályban.

Project Syndicate A Columbia Egyetem egyik jogászprofesszora arra figyelmeztet, hogy az Európai Bíróság mintha nem látta volna a fától az erdőt, amikor kimondta az ítéletét a jogállami mechanizmus kapcsán, ám a két panaszos, Magyarország és Lengyelország könnyűszerrel a maga javára fordíthatja a súlyos melléfogást. Katharina Pistor szerint az EUB ott követte el az alapvető hibát, amikor nem a demokratikus normák megvédését tartotta szem előtt általában, hanem Budapest és Varsó érvelésével szemben azt igyekezett bizonyítani, hogy itt nincs szó megtorlásról, a rendszer célja, hogy megóvja a közös költségvetést a visszaélésektől.

Ám ennélfogva a magyar és a lengyel kormány most minden bizonnyal azt fogja tenni, hogy átalakítja a közbeszerzési rendszert, így kérheti, hogy a Bizottság szüntesse be ellene a jogállami eljárást, miközben igencsak elképzelhető, hogy más területeken vastagon megszegi a demokratikus elveket. Merthogy a két országgal az az alapgond, hogy nem kívánja tiszteletben tartani a jogállamiságot, és teljesen mit mond a fogalom értelmezése ügyében, Ez azután elvezethet ahhoz, hogy elveszítse értelmét ez az európai eszmény.

Európai Bizottság A Bizottság két és fél hetet adott a magyar kormánynak, hogy az visszavonja döntését, amellyel megvétózta, hogy az osztrák VIG biztosító átvegye a holland Aegon összes magyarországi érdekeltségét. A testület azzal érvel, hogy egyesülési kérdésekben csakis ő hivatott kimondani a döntő szót, vagyis Magyarország áthágta az idevágó uniós szabályokat. Továbbá nem hivatkozhatott volna arra, hogy az adásvétel nemzeti érdekeket érint, hiszen a hazai biztosítási piac két régi szereplőjéről van szó. Ezen felül az sem érthető, milyen jogalapot nyújtott a vétóhoz a járvány miatt elrendelt rendeleti kormányzás.

És mivel az ügylet keretében más regionális tulajdon is gazdát cserélt volna, a magyar fél végképp nem tudta megmagyarázni, hogy lépése jogos, arányos és adekvát volt. Ha Orbán-kabinet elzárkózik az ítélet végrehajtásától, a Bizottság jelezte, hogy kötelezettségszegési eljárás keretében az Európai Bírósághoz fordul. (Csak az nem világos, hogy most mi lesz, mert kiderült, hogy Varga Mihály már aláírta a szerződést, amelynek értelmében a magyar állam kisebbségi részesedéshez jut az Aegon eddigi magyar leányvállalatánál – a szerk. megj.)

Bloomberg A szlovén miniszterelnök meghajolt a hatalmas belpolitikai nyomás súlya alatt és hozzájárult, hogy a nemzeti vagyonkezelő szerezzen kisebbségi tulajdont az ország legnagyobb idegenforgalmi vállaltcsoportjában, ne pedig egy olyan magyar cég, amelynek első embere több közös boltot is lebonyolított Tiborcz Istvánnal, a nemzeti vejjel.

Jansa, aki tegnap éppen a gazdasági együttműködés bővítésében állapodott meg Orbán Viktorral, azt mondta a Lendván tartott közös sajtótájékoztatón, hogy stratégiai befektetőt igyekeznek felkutatni. A hotellánc egyébként hatalmas érték, hírek szerint a magyar kérő 38 millió eurót adott volna érte. Ám ezt jelen állás szerint megfúrta a szlovén ellenzék, de még az egyik koalíciós partner, amúgy a gazdasági miniszter is felszólalt ellene.

Süddeutsche Zeitung Orbán Viktor akkora hátszéllel navigál a választás felé, hogy simán ötödször is célba érhet, ám az egyoldalú erőfölény láttán az EBESZ teljeskörű megfigyelő csoportot irányít Magyarországra. De hát a Fidesz igényeinek megfelelően szabták át a választási szabályokat, a média túlnyomó része a hatalom kezében van, és nagy állami pénzek mennek el a kormánypárt kampányára.

Ebben a helyzetben arculcsapás az ellenzéknek, hogy minden bizonnyal Novák Katalin lesz az új államfő, vagyis még ha esetleg győz is a 6 párt, a Sándor-palotában Orbán híve ül majd éveken át. A jelölt különben a nemi kisebbségek elleni harc, illetve a hagyományos családmodell arca volt. Egyébiránt pedig szakmányban nevezik ki a hatalom embereit döntőfontosságú pozíciókba, nem ritkán 9 évre, de úgy, hogy legfeljebb kétharmaddal lehetne leváltani az illetőket.

A Financial Times  bizonytalannak látja, hogy lehet-e még megoldást találni Lengyelország és az EU jogállami vitájában, miközben a PiS odahaza már úgy rátenyerelt az igazságszolgáltatásra, hogy az egész Európa jogrendjét, önképét veszélyezteti. Von der Leyen azonban a megbékélést, a kompromisszumot keresi, egyesek még azt is kétségbe vonják, alkalmazza-e egyáltalán a jogállami mechanizmust. Brüsszeli források szerint különben az első célpont alighanem Magyarország lesz, mert ott simán megállnak a korrupciós vádak.

Arról nem beszélve ugyanakkor, hogy a heves csörte akár a lengyelek kilépéséhez is elvezethet. Ennek ellenére az igazságügyi biztos azt bizonygatja, hogy nem enged a bírósági reform kapcsán, és már mintha maga Kaczynski is szükségesnek tartaná a feszültség enyhítését. Ennek oka részben az ukrán válság, részben pedig az, hogy a gazdasági-társadalmi célokat nem lehet elérni a hatalmas brüsszeli pénzek nélkül.

A belengetett lengyel lépések messze nem felelnek meg a Bizottság kívánalmainak, ugyanakkor kérdéses, hogy mennyire hajlandó azokat támogatni Ziobro, a szélsőséges szakminiszter.

A Neue Zürcher Zeitung elemzése szerint mind az unió, mind a lengyel kormány gyenge, de így is bőven belefér, hogy a jogállami ellentétek vége Lengyelország kiválása lesz. Brüsszellel az a gond, hogy képtelen megoldani az illiberális magyar és lengyel vezetés jelentette Gordiusz-csomót, továbbá immár sok nyugati országban is grasszál a nacionalizmus, miközben az EU csupán statiszta a nemzetközi porondon, az apparátus gyatra és a támogatások sokszor célt tévesztenek. Bulgáriában, Romániában és Máltán egetverő a korrupció.

Hiba volna azonban azt remélni, hogy Varsó alapvetően felülvizsgálná politikáját, az Achilles-ínt pont az jelenti számára, hogy anyagilag igencsak rá van utalva Európára. Ám az emberek jó négyötöde ragaszkodik a tagsághoz, és ezzel Kaczynski is tisztában van. De ettől még úgy fogja tálalni a 2023-ban tartandó választás előtt, hogy a nemzeti függetlenséget óvja az unióval szemben.