Szeretem az olyan előadásokat, amelyek túl az esztétikai élményen tovább dolgoznak az emberben, foglalkoztatják a gondolatait akár a megértés, akár a továbbgondolás szintjén. Katona Gábor munkája minden értelemben ilyen produkció.
A piramisszerű gúlák általában olyan fölfelé keskenyedő téralakzatok, melyek egy négyszögletes alaplapból és négy, egyenlő szárú, vagy egyenlő oldalú háromszögből állnak.Katona Gáborszínpadán, az egyik oldalon négy ilyen, egyre növekvő piramisháló látható, melyek alaphelyzetben rendezettnek látszanak, de ha valaki felborítja őket oldalra, akkor már nem négy egyforma pozíciójú oldal, hanem 3+1 más-más helyzetű oldallap néz szembe a korábbi alaplappal, melyek alá-fölé- vagy mellérendeltségi viszonyba lépnek egymással. Ez, valamit a színpad hátsó közepén álló, építkezési állványra is emlékeztető, vertikális, strukturalista térszerkezet lehet az egyik kulcsa a gondolatoknak.
A színpadon négy táncos váltogatja helyét a térben, expresszív mozgással, kifejezéstelen arccal, de hogy ők emberek volnának, az kétséges. Inkább négy hasonló pozíciójú, egymásra is utalt, de egyben önállóan létező, meghatározhatatlanul elvont lényt alkotnak ők, akik hol egyedül fejeznek ki valamit, hol alá-fölé, vagy mellérendeltségi viszonyba lépnek egymással a tér horizontális, vagy vertikális pontjain.
Még a nemük sem igazán behatárolható, gondolom, ezt fejezi ki, hogy kezdetben pl. a férfiak a nadrágjukon szoknyácskát viselnek, amitől az előadás egy-egy pontján meg is válnak, mintegy „magukra ébredve”. A nők kezdeti ruhadarabjai is eléggé nem nélküliek, viszont van egyfajta szerepe az „öltözködésnek”, vagyis annak, mikor valaki magára ölt valami kabátkafélét, ami mintha a megismerés, fejlődés kifejező eszközét jelentené.
A darab mozgásrendszerében titokzatos rítus variálódik, a négy személy ritkán mozog egyszerre, viszont a mozgás elemei külön-külön gyakran visszatérnek, ismétlődnek mindenkinél. Már az előadás elején van pl. egy letérdelő, leboruló, hódoló pozíció, aztán egy rogyasztott lábú, hajolva lefelé tekintő pozíció, amikor a kezek, karok mintha tapogatózva próbálnák ki határaikat, vagy fel akarnának venni valamit a földről. Jellegzetes tartás tovább, mikor a táncos az egyik karjával feje mögött átnyúlva, erőszakosan akarja a fejét, a tekintetét az ellenkező irányba átmozdítani, amit heves mozdulat követ. De legyen bár a test bármilyen pozícióban, a fő irányból mindig kilép valamerre egy ellentétes irányú, határozott karkinyúlás, iránymutatás. Ugyancsak látványosan szép, és vissza-visszatérő elem, mikor a testek vagy létraszerűen egymásnak dőlve egymásra támaszkodnak, vagy kettejük ilyen helyzetét a másik kettő is kiegészíti valamiféle furcsa megtámasztó, vagy kibillentő egyensúlyi helyzetet teremtve négyük között. Ezek a pozíciók a darab folyamán többször is visszatérnek variált formában. Minden és mindenki keresi a helyét és önmagát.
Az energiák kitapinthatóan erősen feszülnek hol a táncos köré, hol ellenében. Van, amikor a mozdulatok kimerevülnek, a pompeji lávába kövesült testek mintájára, máskor összerendeződnek egységet alkotva, de többször folyik „harc” is 1–1, vagy 3–1 arányú felállásban.
Az előadás egy pontján új elem lép be: a kavicsok. Az egyik táncos szoknyáját levéve lel a kövekre, és ismerkedik velük. A kő egyfajta állandóság jelképe, lehet vele építeni, de rombolni is, sőt, ha a zenében vissza-visszatérő kavics-zuhatag hangeffektusokat is számításba vesszük, ez akár olyan is lehet, mint az órában lepergő homok, vagyis az idő múlásának szimbóluma. Elvégre mikroszkopikus lények számára a pergő homok is kavicsáradásnak tűnhet, s ami nekünk szikla, más dimenzióban lehet, hogy csak homok. A „férfi” szereplő határozottan tanulmányozza a köveket, mert egyszer csak „társnője” testére kezdi helyezni ezeket. A nyakszirtre, a gerinc vonalára, a karokra, kézfejekre, és figyeli őt és azokat mozgásban is. A kavicsok később is szerepet kapnak, mikor már ketten figyelik, az egyik fején lámpás védősisakkal.
Az oldalsó kis piramisokat többször feldöntik, majd felállítják, közben a két „férfi” szemmel látható versenyzésbe, vetélkedésbe kezd egymással. „Különnemű” párosok is alakulnak, amelyben a „nő” üldözötté, a férfi üldözővé válik. A horizontális játéktérből az „akciók” fokozatosan a vertikális állványzatra is kiterjednek.
Az előadás érdekes momentuma, hogy miközben a „férfiak” a földön mászva és egyéb kapkodó módokon versengenek, a nők különös bicegő járással ugyan, de egymás mozgását, haladását segítik. Majd az egyik „férfi” maga is „téglasarut” köt az egyik lábára, de ő már bicegés nélkül tud vele járni. Végül hárman az állványzatra kapaszkodva mintegy annak a részévé válva belesimulnak, belemerevednek az építménybe, de a negyedik kétségbeesett mozgásokkal keresi a maga helyét, s mintha nem tudna kiszabadulni az őt rabként tartó struktúrából.
Képzelet? Tudatalatti? Ösztönös emlékezet? Helykeresés? Valóságos, vagy virtuális közegek? Jelentéssel bíró racionális és irracionális kapcsolatkeresés és elidegenedés a másik lénytől, akár önmagunktól is? Kérdések és gondolatok, amelyekre én, a néző, és ők, az előadók, ki-ki a maga módján próbál választ adni.
Különös világot teremt Katona Gábor, amelyhez ragyogóan illik Zombola Péter zenéje, bármelyikük is volt előbb, illetve ihlette a másik. Zombola lényegében egy hosszasan szóló lassúbb gordonka és egy izgatottabb harmóniákkal feleselő cimbalom zenei hangjaira, komponál, amit kiegészít ritmikus zörejekkel, amilyen a kavicsok hangja is. A kezdetben minimalista jellegű hangzás később kifejezetten szép, lírai gordonkaszólammá is fejlődik, és emocionálisan egészíti ki a nézőben a látványelemeket. Ahogy Katona a szereplőknek mozdulatokat koreografál, azok minden szokatlanságukkal együtt is szépek és expresszívek.
A kortárs táncnak nincs lineárisan elmondható története, mint a klasszikus balett-daraboknak, de igenis van olyan bonyolult gondolatrendszere, amelyre rá lehet érezni, ha jó az előadás. A Pyramidon ilyen művészi előadás: nyomot tud hagyni az ember lelkében és tudatában. Valószínűleg ezzel még inkább úgy van az ember, mint az először hallott zeneművekkel: furcsa, szokatlan, de ha valami megfog benne, akkor hajlandóak leszünk többször is megnézni, meghallgatni, és akkor egyre több rejtett szépségét fedezzük fel a megismerés által.
A kortárs tánc barátainak pedig csak azt tudom ajánlani: a mai, a május 11-i vagy 12-i további előadásokon ők is legyenek részesei a Katona Gábor és művésztársai által létrehozott élménynek!
Fotó: Trokán Nóra.