A Magyar Sajtó Házában tartott múltidéző beszélgetés-sorozat harmadik, novemberi rendezvényén ezúttal Baracs Dénes, Magyar Péter és Zsebesi Zsolt elevenítette fel azokat az emlékeket, melyeket az Magyar Távirati Iroda „színeiben” a nyolcvanas-kilencvenes években gyűjtöttek állomáshelyükön. (A képen: Baracs Dénes, Kárpáti János, Zsebesi Zsolt és Magyar Péter.)
Különleges élményben volt részük azoknak, akik eljöttek a rendezvényre, mivel – túl a nagypolitikai összefüggéseken – igazi csemegének számító sajtótörténeti információkhoz is juthattak. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége kül- és biztonságpolitikai szakosztálya által szervezett eseményen ismét Kárpáti János, a 168 Óra frissen kinevezett főszerkesztő-helyettese és egyben a Klubrádió munkatársa látta el a házigazda szerepét.
Bevezetőjében az eszmecserét irányító Kárpáti János arra emlékeztetett, hogy a kelet-európai mellett volt egy másik, nevezetesen olasz „rendszerváltoztatás” is, amiről kevés szó esik. Mint ahogyan hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról is, hogy az erjedés tulajdonképpen a nyolcvanas évek legelején, Lengyelországában kezdődött.
Zsebesi Zsolt – családi kötődésének okán is – másfél évtizedet töltött Varsóban, ahol elvégezte (saját költségén) az újságíró szakot. Lakatos Ernő vezérigazgató a létszámstop ellenére vette fel az MTI-hez, és „jó orral” a külpolitikai szerkesztőségbe irányította. A Magyar Távirati Iroda egykori tudósítója felidézte, hogy 1981. december 13-án, vasárnap a budai Naphegyről vetette vigyázó szemét a lengyel fővárosra, amikor Jaruzelski tábornok kihirdette a hadiállapotot/szükségállapot. Maga Lakatos elvtárs ült a turnusvezető helyén és figyeltette a lengyel, illetve világsajtó beszámolóit, miközben a Szabad Európa Rádiót hallgatták. Lakatos elégedetten állapította meg a SZER-ről, hogy „ők sem tudnak semmit”.
Tehát a szükségállapot bevezetése indította el Zsebesi karrierjét. Kiküldték Varsóba tudósítani az eseményekről. Jaruzelskivel készített interjúja közben tudta meg, hogy a tábornok a szükségállapot bevezetésével gyakorlatilag azt akadályozta meg, hogy a szovjetek beavatkozzanak. Nem lényegtelen az sem, hogy Jaruzelski a szükségállapot bevezetését előre egyeztette az amerikaiakkal, hiszen Varsó és Washington között hagyományosan jó volt a kapcsolat. Erről az egyeztetésről egyébként az oroszok nyilván tudtak – véli Zsebesi.
A helyszíni tudósítóként Varsóba vezényelt Zsebesi Zsolt meglepetten tapasztalta, hogy a katonai hatalomátvétel nem párosult kemény intézkedésekkel. A kialakított puha diktatúra lehetővé tette a konszolidált átalakulást, ami „aránylag kevés vérontással” meg is történt. Látszatra két ellentábor feszült egymásnak, ám valójában sikerült együttműködést, folyamatos párbeszédet teremteni a békés rendszerváltoztatásért.
A később kibontakozó magyar erjedést vezető reformerek és a lengyel ellenzék vezetői között Zsebesi azt a lényeges különbséget fedezte fel, hogy a haladó magyar értelmiségnek nem volt kapcsolata sem a munkássággal, sem a vidékkel, ezzel szemben Lengyelországban az ellenzéknek megvolt ez a széles bázisa. Mi több, élvezték az egyház és a pápa támogatását. Ráadásul Lengyelországban, ha formálisan is, de többpártrendszer volt, létezett magánipar, a mezőgazdaság eleve magánkézben volt, igaz viszont, hogy a gazdaság romokban hevert.
A lengyel folyamatokról az MTI tudósítója mindent megírhatott, hazaküldhetett. Mint fogalmazott, „igazi újságíróként dolgozhatott”. Anyagaiban érzékeltethette, hogy az ellenzék és a hatalom között volt „átjárható” kapcsolat. Zsebesi a pápalátogatásoknak is különtudósítója volt, és 1986-tól lett az MTI állandó varsói embere.
Baracs Dénes 1988 nyarától 1992-ig Brüsszelből figyelte a kelet-európai, ezen belül a magyarországi fejleményeket, de tudósítania persze a belga főváros eseményeiről kellett. Az egész időszakra az volt a jellemző, hogy felgyorsult az idő, a magyar események belefolytak a világpolitikába – mondta. A tudósítók munkáját kezdetben – szinte paravánt emelve – megnehezítették ugyan az európai intézmények szóvivői, ám később, az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és hazánk társulási szerződésének napirendre tűzése időszakában már könnyebben ment a tájékozódás.
Az idő felgyorsulását Baracs azzal érzékeltette, hogy az Európai Gazdasági Közösség és hazánk közötti első kereskedelmi és együttműködési megállapodást magyar részről 1995-re akarták elérni, ám már 1990-ben elkezdték előkészíteni a társulási szerződést, amit 1991 decemberében alá is írtak. A beszélgetésvezető azon kérdésére, hogy milyen volt akkor a magyar képviseletek vezető gárdája, Baracs – joggal – méltatta Balázs Péter nagykövet (később, már az EU-ban, az első magyar biztos), Gottfried Péter, Szász Iván és Juhász Imre rendkívüli felkészültségét és teljesítményét. Külön szólt az akkor emigrációban élő O’sváth Györgyről, aki a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) külügyi, majd európai bizottságának tagja is volt és gyakran megfordult Brüsszelben. Egy vele készített interjú alkalmával, 1989 őszén tőle tudta meg a tudósító, hogy Antall József (O’sváth egykori iskolatársa) lesz az MDF jelöltje a miniszterelnöki posztra.
Lámfalussy Sándor, Brüsszelben élő magyar származású bankár, tőkepiaci szakértő, abban az időszakban a Nemzetközi Fizetések Bankjának vezérigazgatója volt. Baracs vele, akit az „euró atyjának” tartanak, szintén készített interjút, így közvetlenül tapasztalhatta, hogy Lámfalussy jó látnoknak bizonyult: ő jósolta meg az euró majdani bevezetését. A tudósító „trófeái” közül nem hiányzott Habsburg Ottó sem, aki akkoriban az Európai Parlament képviselője volt, és amikor Baracs bejelentkezett nála, közvetlen egyszerűséggel mondta a telefonba: „Az MTI-től jött? Várjon, mindjárt jövök!”. Az egykori trónörökös szorgalmazta és egyengette is az Európai Gazdasági Közösségbe történő mielőbbi magyar belépést.
A brüsszeli tudósító illetékességi körébe tartoztak a NATO ülései is. Azok voltak a közeledés évei. Az első kapcsolatfelvételkor a NATO illetékese megkérdezte: faxa van? Baracs visszakérdezett: az micsoda? Aztán megvetette az MTI-vel a méreg drága készüléket, mivel a szervezet anyagait azon küldték. Baracs Dénes színes anekdotákkal érzékeltette a kelet-európai változások „lecsapódásait” az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének központjában. Amikor például napirendre tűzték a volt szocialista országok esetleges NATO-csatlakozását, nem egy esetben ugyanazok a keleti katonadiplomaták tűntek föl Brüsszelben, akik korábban a Varsói Szerződést képviselték. Természetesen mindannyian Moszkvában végezték tanulmányaikat. Az igazi slusszpoén azonban az volt Baracs számára, hogy 1991 decemberében szem- és fültanúja lehetett annak a kelet–nyugati NATO-tanácskozásnak, amelyen a szovjet delegáció vezetője megrökönyödve látta, hogy a tárgyalóasztalnál az ország neve Szovjetunió, holott előző nap jelentették be a megszűnését. A házigazdák az elrendelt szünetben korrigálták a kiírást – Oroszországra.
Magyar Péter nagyjából ugyanezeket az éveket Rómában töltötte. Olaszország a hidegháború keményebb időszakában – a Varsói Szerződés által kijelölten –Magyarország első számú katonai célpontja volt. Erről természetesen az olaszok mindent tudtak. Amikor azonban Magyar 1988 nyarán elfoglalta állomáshelyét Rómában, hazánk már „tényező lett, világpolitikát csinált”. A viszony az enyhülés éveiben teljesen megváltozott: 1988 nyarára „felkerültünk a térképre” – mondta Magyar. Az olasz lapok terjedelmes cikkekben számoltak be a Németh Miklós vezette kormány intézkedéseiről. Az MTI tudósítóját – mint egyetlen kelet-európait – 1989-től meghívták az olasz sajtó részére rendszeresített külügyi háttér-tájékoztatókra. Arra is felhasználták a tudósítót, hogy üzenjenek. Gianni De Michelis miniszterelnök-helyettes, később külügyminiszter például jelezte, hogy budapesti látogatása előtt interjút akar adni. (Egyebek között neki is köszönhető, hogy – elsőként a keleti tömbhöz tartozó országok közül – hazánk esetében megszűnt a vízumkényszer Olaszországban.) A kérdéses interjúban egyébként felvetette, hogy az akkor Magyarország és Ausztria közös szervezésével tervezett világkiállítást rendezzék hármasban, hadd szálljon be Olaszország is. (A Budapest–Bécs világkiállítás egyébként, sajnos, elmaradt, ekként Róma sem tudott csatlakozni – a szerk.) Azt is kezdeményezte, hogy alakítsák ki az Alpok–Adria együttműködési régiót. Az szintén az ő javaslata volt, hogy hozzák létre az Európa Tanácsban a Velencei Bizottságot, amely a kelet-európai országok intézményes átalakításához nyújtana segítséget.
Magyar Péter arra a lényeges fejleményre is felhívta a figyelmet, hogy Olaszországban ugyancsak „rendszerváltozás” következett be a kilencvenes évek elejétől. Az 1948-tól kormányzó kereszténydemokráciát fölfalta a korrupció, és rövid szocialista átmenet után megnyílt az út Berlusconi előtt.
Itáliát is megrengette a kelet-európai változás. A berlini fal leomlása után sokan azt gondolták, hogy a Baloldali Demokrata Pártra átkeresztelt, a Szovjetunióval korábban látványosan szakító olasz kommunisták pártja meghatározó szerepet kaphat, ám ez nem következett be. De talán ennél is lényegesebb, hogy a német újraegyesítés nyomán megszűnt Olaszországban az a kényszer, hogy a kommunistákkal szemben mindenképpen fenn kell tartani a kereszténydemokráciát.
(Képek: Kulcsár László / Infovilág)