A Magyar Újságírók Országos Szövetsége székházában, a Magyar Sajtó Házában tartott visszaemlékezés-sorozat decemberi rendezvényén Kereszty András (Népszabadság), M. Lengyel László (MTI, Népszabadság, Ország-Világ) és a házigazda Kárpáti János (168 Óra) beszélgetésébe ezúttal skype-on bekapcsolódott Dmitrij Dorohin is. A szovjet/orosz diplomata tolmácsolt azon a 1989. márciusi moszkvai tárgyaláson, amelyen Németh Miklós miniszterelnök bejelentette Gorbacsovnak, hogy eltávolítják a „műszaki akadályokat” az osztrák határon, és felvetette a szovjet csapatok kivonásának ügyét. (A nyitó képen: Útnak indították a hajmáskéri vasútállomásról azt a zászlóaljnyi szovjet katonai egységet, amelyik a megállapodás értelmében elsőként hagyja el Magyarországot. Friedmann Endre [MTI Fotó] felvétele 1990. március 12-én készült.)
Az idén 71 éves Vlagyimir Dmitrijevics Dorohin – mint elmondta – „magyarszakosként” végzett a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (az IMO-n), majd diplomataként összesen 14 évet élt és dolgozott hazánkban. Ezért beszél hibátlanul és választékosan magyarul. Különböző követségi beosztásai között egy időben ellátta a sajtóattasé posztját is, így aztán nagy figyelemmel követte az újságírók eszmecseréjét.
Emlékei szerint a harminc évvel ezelőtti, március 4-i Németh Miklós-látogatás inkább kötetlen, bemutatkozó jellegű volt Gorbacsovnál, ahogyan Rizskov kormányfőnél is. Többnyire az SZKP főtitkára vitte a szót, felemlítette a magyar mezőgazdaságról gyűjtött ismereteit, tudomásul vette, hogy Magyarország helyreállítja a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. Amikor a magyar miniszterelnök megemlítette, hogy a magyar– osztrák határon lebontják a szögesdrótot és más műszaki berendezéseket, Gorbacsov kijelentette: a döntésbe nem kíván beleszólni. (Dorohin nem emlékezett arra, hogy e találkozón elhangzott volna a Nagyvázsonyban tárolt szovjet atomfegyverek eltávolításának ügye. Ugyanakkor történelmi tény: öt hónappal később, 1989 szeptemberében Rizskov miniszterelnök levélben tudatta Németh Miklóssal, hogy teljesítették kérését.)
Ami a szovjet csapatok maradéktalan kivonásának kérdését illeti, ezt Dorohin szerint először Nyers Rezső, az MSZMP elnöke vetette föl Moszkvában 1989. július 25-én. A csapatcsökkentések akkoriban már megkezdődtek, a Kreml ennek folytatását ígérte, ami – ahogyan az akkori MTI-hírben áll – megfelelő nemzetközi helyzetben akár a teljes kivonáshoz is elvezethet.
Gorbacsov egyébként jó kapcsolatot ápolt az új vezetőkkel, ezt megelőzően élénken érdeklődött a kádári Magyarország iránt is. Úgy ítélte meg: itt már sikerült bizonyos reformokat végrehajtani. Kádárnak azonban sikerült „elásnia” magát Gorbacsovnál, amikor Moszkvában 1985 szeptemberében ragaszkodott hozzá, hogy az eredetileg tervezett egy óra helyett, legalább négyórás legyen a beszélgetés. Végül több mint öt órát beszélgettek. Főként Kádár vitte a szót, felmondta az egész magyar történelmet, részletesen kitért az ötvenhatos eseményekre. Gorbacsov alighanem ebből a találkozóból vonta le következtetését: „Kádár ideje lejárt”.
Mennyire volt érzékelhető, hogy a nyolcvanas évek végén gyökeres geopolitikai változások következhetnek be? Erre a kérdésre azt válaszolta a nyugalmazott diplomata, hogy „sajnos ezt nem láttuk előre”? Nem azért „sajnos”, mert maradnia kellett volna mindennek a régiben, hanem mert a radikális változás „az emberek rovására ment”. Oroszországban ma még mindig elképesztő a szegénység, miközben oligarchák lettek a „reformok” haszonélvezői. „Nem tudjuk, mi történt velünk… Mik akarunk lenni?” – fejtegette Dorohin, utalva a mai állapotokra. Putyin szerint a huszadik század nagy tragédiája a Szovjetunió felbomlása. Az igazi tragédia nem ez – mondta a volt nagykövet –, hanem ahogyan ez végbement. „Kicsinyes torzsalkodások, pitiáner személyi ellentétek, a Gorbacsov és Jelcin közötti rossz viszony miatt. Az igazi tragédia Putyin Oroszországa, háborúskodása Ukrajnával.”
M. Lengyel László (a képen) szintén az IMO-n végzett. Hadilábon állt az orosszal, mert a gimnáziumban matematikaszakos osztályba járt. Később viszont éppen a nyelvtanulás lett a hobbija. Életrajza annyiban „párhuzamos” Dorohinnal, hogy ő Moszkvában újságíróként képviselte az MTI-t, később az Ország-Világot és a Népszabadságot. Összesen 17 évet élt a Szovjetunióban, illetve Oroszországban. 1985–92 között a helyszínről tudósított a világpolitikailag is fontos aktualitásokról. Akkoriban, Andropov halála után még élénk volt itthon a külpolitikai érdeklődés. Előfordult, hogy az idő szorításában Moszkvából telefonon kellett diktálnia a nyomdásznak ólomba, hogy az Esti Hírlapban a vezető hír időben megjelenjen. M. Lengyelnek a mobiltelefon, számítógép és internet nélküli időkben különleges bravúrokra volt szüksége, hogy személyes kapcsolatait is latba vetve elkészítse tudósításait.
A „korlátlan lehetetlenségek hazájában” (a Szovjetunióban) az újságírónak mindenhová külön engedélyeket, igazolványokat kellett beszereznie (ezekből a Sajtóházba el is hozott mutatóba jó pár tucatot). Kalandfilmbe illő, ahogyan például fotós kollégájával sikerült időben eljutnia a litván fővárosba, hogy tudósítást készítsen az 1991-i vilniusi vérengzést követő gyászszertartásról.
Időközben hatalmasat fordult – nemcsak a világ, hanem az újságírás, az olvasói érdeklődés is. A MÚOSZ kül- és biztonságpolitikai szakosztályának rendezvénye e témakörnek is szentelt egy fejezetet. Kereszty András, a Népszabadság tudósítója Washingtonban tartózkodott a rendszerváltás idején. Évente hazalátogatván azt érzékelte, hogy az ország már nem az, mint ahol legutóbb járt. Ami csak esztendővel előtte is elképzelhetetlen lett volna, az megvalósult. A Népszabadság újságírói főszerkesztőt választottak Eötvös Pál személyében, vagyis nem a pártközpont szabta meg, ki legyen Borbély Gábor utódja. Amerikai tartózkodását Kereszty egyebek mellett arra használta föl, hogy bejárt a The Washington Post szerkesztőségébe. Elképedve látta, hogy egy hatalmas teremben több száz újságíró dolgozik, a szerkesztők mindegyike külön számítógépen. A munka egy vaskos stylebook alapján folyt, amely aprólékosan megszabta, mit, hogyan kell a szerzőnek feldolgoznia, sőt azt is, hogyan jelenjen meg, hogyan viselkedjék az újságíró a sajtóeseményeken.
Kereszty András.
Kereszty András először – Riporter címen – egy saját napilap indítására gondolt, ám aztán Eötvös Pál kérésére 1989-ben beült elődje, a mindenható főszerkesztő-helyettes, Rényi Péter szobájába, és ő lett a lap egyik, meghatározó irányítója.
Kell-e, lehet-e még jelenleg is napilapot készíteni? – kérdezte tőle Kárpáti János (a fenti képen középütt). Kereszty szerint igen. Meg lehetne győzni az embereket, hogy érdemes újságot olvasniuk. M. Lengyel úgy véli: azért fordult el a közönség az újságoktól, mert alacsony a színvonaluk, igénytelen a tartalom, túltengenek a bulvárhírek.
A Népszabadság (majd a Népszava) egykori vezető tollnoka, Kereszty András (a képen) tájegységeknek szóló újságot írna, sajnos azonban egy szerkesztőséghez pénz kellene, sok pénz. De az interneten manapság fellelhető blogok közül az egyívásúak akár „unióba” tömörülhetnének. Ez is egy megoldás – mondta.
Hogy az elképzelések megvalósulnak-e? Talán igen.
Érdemes lenne a fejleményekről 30 év múlva ismét „szakmázni” a Sajtóházban.
(Képek: Infovilág)
