Rizsfelfújt és Fehér Ördög

Számít, hány éves korban néz meg egy filmet az ember; bár, ha az évgyűrűiből a 27%-os áfa vissza igényelhető lenne? Önirónia: nem csupán az ára miatt nem fogyasztok bioterméket; nekem már szükségem van minden tartósítószerre.

Valahogy így vagyok a Gran Torino című, 12 évvel ezelőtti mozi (ismételt) megtekintésével – is. Más kép(zet)em volt Clint Eastwood filmes tevékenységéről 30-50 éve(sen). Érettebben, több kíváncsisággal figyeltem az ezredforduló körüli rendezéseit, mint az előző pisztolyhős múltját. Idővel ugyanőt mind markánsabbnak, szigorúbbnak, kérlelhetetlennek láttam s látom. Ez idő tájt pedig kész csodának tartom – a már 90 éves művész – egymást követő, a végtelent megkísértő hattyúdalait. Rendezőként – a mai világban – Eastwood témaválasztása és szereplőinek karaktere, konfliktusos viszonyuk joggal, bizony, megkeményedett. Ennek egyik kiemelkedő, drámai (csúcs)pontja a Gran Torino című film. (IMDb 8,1 pont; legalábbis.)

Átérzem az idős, kedvetlen, veszteségeit, bűntudatát magába fojtó ember gondját-baját, ami ebben a – lelki, morális és humanitásbéli – fejlődéstörténetben elénk tűnik. Talán más 65-pluszos néző szintén hasonlóképpen reagál. Van mire és miért.

A mozi elején a rossz szomszédok így becézik egymást: az ázsiaiak Rizsfelfújt, a mogorva vén amcsi Fehér Ördög csúfnevet kapják. Több elfojtott generációs konfliktus feszül egybe ebben a műben. Például: még mindig, lelkileg az 1950-es években élő, örömtelen vénember nézi utálkozva a nyitó képeken a temetésen bohóckodó gyerekeket; történetesen az unokáit. Ő az, aki egyedül marad azon a környéken, ahová ázsiai származású hmong családok költöznek be. Kezdetben képtelen megbarátkozni ezzel és – csaknem minden más külső ingerrel is. Maga elé morogja: „mocsári teknősök ezek, tetves vademberek, barbár horda”.

Eleinte a szomszéd család idős nemzedéke sem adós a válasszal: „Mi a fenét keres még itt egy öreg, fehér vénség; ne pöffeszkedj itt nekünk, agyalágyult vén kakas!” A keleti és az újvilági kultúra ütközése tapintható; nehéz nem gondolni a 2019. év Oscar-díjesővel illetett „Élősködők” című film hátterére!

A köztük lévő kiinduló pont a zsigeri és generációs ellentét. Olyan kifejezések „fémjelzik” ezt, mint pl. a bennszülöttek lekezelő szava a keletiekről: „sárgarépa” népség!  Maguk a betelepülők is éreznek saját(os) problémát. A film rokonszenves tinilány főszereplője, Sue mondja: a hmong lányok egyetemre mennek, a fiúk pedig börtönbe. Beteljesül?! Ugyanez a kislány elmagyarázza a kultúrák közötti különbség egyik példáját: a hmong emberek vigyorognak, ha rájuk kiáltanak. Ez náluk bizonytalanságot jelent.

Azután e szomszédok ünnepléshez kötődő találkozása oldja a feszültséget. Ezt az idős, szakállas, varázslónak vélt ázsiai személy (férfi, esetleg nő?) jellem-ábrázolása, vagy inkább próféciája bontja ki az amcsiról: „Az emberek nem tisztelik magát, levegőnek nézik. Nem talál örömöt az életben. Nagy hibát követett el a múltban, amire nagyon nem büszke. Vihar van a szívében.”

Mire a felengedő amerikai férfi: „Ezek a sáskák jobban ismernek engem, mint az istenverte családom.”

Nem illik a sztorit elmesélnem, ám látható: minden konfliktus és baj közelebb hozza egymáshoz ezeket a személyeket. Egyre jobban megértjük és elfogadjuk mi, nézők is a nehéz közeledésüket egymáshoz; noha a dráma, sőt tragédia kísértete végig ott van a vásznon. Humanizmus, barátság, elfogadás megalapoz olyan bátor, kétségbeesett tettet, ami végül jogilag és erkölcsileg nyer igazolást. Walter Kowalski és Thao, az ázsiai tinédzser emberi kapcsolata, illetőleg az áldozatvállalás így lesz példázat.

Kowalskiról megtudjuk: 50 évig dolgozott a Ford-gyárban; ennek is köszönhető a csodás, rendkívüli autója, mely így kegytárgy. Egy 1972. évi, amerikai gyártmányú Ford: a Gran Torino. (Dörmögi maga elé: ugyanakkor a gyermekei már japán autókat árulnak?!) Gyógyíthatatlan beteg; hajlik az önvizsgálatra; szégyelli és bánja, hogy a koreai háborúban fegyvertelen gyermeket is megölt. Leszámolni készül a múltjával, sőt valamelyest a barátja érdekében, áldozatot hozva önmagával is.

Vezeklésnek számít, hogy hőssé válik a bűnös bandával való kihívás közben. Thao (a filmben a megszólítása: Tahó vagy Túró) Kowalski révén válik felnőtté, s nem lesz játékszere az ázsiai „felebarátaiból” álló, bűnös hordának. Erénye a műnek, s jogász ezt hamar megtanulja: igazságot szolgáltatni áldozat(hozatal) nélkül ritkán lehet. Döntő: morálisan megéri-e?! Itt: igen.

Idézet a film fülszövegéből:

„A koreai veterán és nyugalmazott autógyári munkás Walt Kowalski egyáltalán nem elégedett azzal, ahogyan az élete és kertvárosi lakókörnyezete alakult az utóbbi időben. Különösen bosszantja, hogy a közvetlen szomszédságába délkelet-ázsiai bevándorlók költöztek. Az események furcsa összjátéka folytán azonban a mogorva, magának való Walt kénytelen a hmong család védelmére kelni egy agresszív helyi banda erőszakos támadásával szemben… Walt Kowalski szerepében a többszörös Oscar-díjas színész-rendező húsbavágóan őszinte, egy egész élet tapasztalatát magába sűrítő, elsőrangú, hamisítatlan Eastwood-alakítást láthatunk.”

Hasonlóképpen látom magam is.

Olvasható a neten lekezelő, elmarasztaló vélemény is e filmről és alkotójáról. Ennek is helye lehet. Gondom csak ott van, ha és amikor valaki gyenge nívón fejtegeti: a rendező helyett mit nem csinált volna, illetve miféle tanácsot adna a művésznek?! Axióma: a mű a kulcs, nem a kommentelő közérzete, kelletlen hangulata. Utóbbiból a Gran Torino végül is megbocsátó töménységgel szolgál.

Reviczky Gábor vezérletével a magyar szinkron brutális; abban az értelemben is, hogy erősen obszcén itt-ott. – A film kapható dvd-n, de elérhető online módokon is.

Gran Torino, 2008-ban forgatott dráma; jó magyar szinkronhanggal. Írta: Nick Schenk és Dave Johannson. Rendező, s az egyik főszereplő: Clint Eastwood. További kulcsszereplők: Bee Vang, mint Thao; Ahney Her, mint Sue, az ázsiai diáklány; Christopher Carley: Janovich atyaként.

A képek a filmek hivatalos, IMDb-oldaláról valók, köszönet értük.